A napok csak mennek...

Nem tudom, milyen így 38 évesen. Leírva ijesztő. Kimondva is. A hétköznapokban nem érzem magam öregnek akkor sem, ha hamvasan fiatal kollégák is vannak körülöttem, viszont egy belvárosi bulieste felér egy arculcsapással. Legutóbb a Vakegérben a 2000-es évek zenéje ment egyetemi zenékként aposztrofálva. Egyetemi, ja... A legtöbb számnak az eredetijét ismertem vagy azt sem. Végtelenül öregnek éreztem magam. Aztán ott van az az este is, amikor Mitziékkel végigsétáltunk a belvároson a fiatalok között. Próbáltam nem arra gondolni, hogy Gergőnek kevesebb ideje van egy ereszdelahajam buliig, mint nekem a legutóbbitól mostanáig. Jó, ez túlzás, de akkor is...

Egyre erősebb a gyanúm, hogy nekünk a pókokon és a hangyákon kívül nem lesznek háziállataink. Mire Péter elfogadta a számára elfogadhatatlant, azaz belement a kutyatartásba, Gergő kereken kijelentette, hogy nem szeretne kutyát. Konkrétan így hangzott a beszélgetés egyik reggel a buszhoz sétálva:

Én: -Gergő, szeretnél kiskutyát?

G: -Nem.

Én meglepődve: -Nem szeretnél kiskutyát?

G: -Nem.

Én: -Tényleg nem?

G kicsit már türelmetlenül: -Neeem.

Téma lezárva. Ha ő nem szeretné, akkor nem erőltetjük, azaz erőltetem, mert nincs értelme. Sejtem ám, mi lehet a háttérben. Beszéltünk már róla többször, és tudom, hogy nagyon szeretne cicát (azt mindenképpen, de általában kutyát is), de azt is megbeszéltük, hogy ahhoz el kell költözni családi házba, és akkor nem lakhatunk az Esztergomi úton, ő viszont itt szeretne lakni. Nem akar elköltözni. Inkább nem kér kutyát. Az most mindegy, hogy ebben az esetben szó sem volt költözésről, mert ha ilyen könnyen lemond róla, akkor rövid időn belül kizárólag az én kutyám lesz, ami az ellátást illeti...

Ma Börzsönyligetben voltunk Péter kollégáival egy bográcsozós összeröffenésen. Jó volt, kellemesen csalódtam, de ezt majd legközelebb írom meg.

Szerelem

Sűrű, eseménydús hónapon vagyunk túl. Volt hideg, meleg, öröm, bánat. A végét egy jó is Halloween estével zártuk. Itt az új hónap, kezdődnek a családi ünneplések, elkezdődött a karácsonyi szervezkedés, ami a családi részét illeti, hogy mikor hova menjünk és kivel. Szeretem a Karácsonyt, de ez a része egyáltalán nem hiányzik. Mindig úgy kezdjük, hogy megpróbáljuk addig szervezni, amíg mindenkinek jó, de a vége úgyis az, hogy valaki besérül, megsértődik, elégedetlen. Már kezdődik...

Most viszont még csak november van. Eltelt 2 hónap ebből a csodálatos 6 hónapból, amit a közfoglakoztatás keretén belül töltök. Ezzel kapcsolatban az első dolog, ami egyértelművé vált, hogy a mi családunk nem működik, ha ennyit nem vagyok itthon. Más megoldás kell. Azt viszont nem állítanám, hogy nem kaptam semmit a munkahelytől. Egyrészt érdekes a munka (erre a kis időre), másrészt új emberekkel ismerkedtem meg, más szemszögből (is) látom a világot, bizonyos dolgokat.

Ma reggel szerelembe estem. Hirtelen és váratlanul, számomra is érhetetlen módon. Az alaphelyzet az, hogy alapvetően macskásnak vallom magam; mindig az voltam és mindig az leszek. Olyan ez, amikor az embernek a szőke, kék szemű a zsánere, és végzetesen szerelmes lesz egy barna, barna szeműbe. Visszajöttem az óvodából, belenéztem a postaládába és megláttam egy szórólapot 4 kiskutya fényképével, akiknek szerető gazdát keresnek. Azonnal szerelmes lettem. Felhoztam a lapot, előadtam Péternek a dolgot, mire éktelen röhögésbe kezdett, amit csak akkor hagyott abba, amikor teljesen komoly arccal néztem rá. Láttam a pánikot a szemében, és egyre inkább eltökéltem magam. Sok dologban engedtem már, amiről kategorikusan kijelentette, hogy lehetetlen, és olyanban is, amiről viszont hallani sem akartam, mégis meggyőzött (pl. Gergő foci(!) edzésre jár, amivel kapcsolatban úgy győzött meg, hogy ez nem foci, hanem csoportos mozgás, csak fociedzők tartják...).

Nagyon komolyan elkezdtem kampányolni. Az megvan, hogy a háló- és a gyerekszobába nem mehet be. Péter a nappaliból is kizárná, mert összekaristolja a laminált padlót (nem mintha nem lenne már összekaristolva...), de ennél a résznél csúnyán néztem rá. Újabb ötlete a kutyaház az erkélyre, ami nem hangzik rosszul, de nem tudom, társasházban ez mennyire lehet. Ezekkel még nem foglalkozom. Az első lépés, hogy engedje be a lakásba, aztán Gergővel ketten elérjük valahogy, ahogy adja fel az ellenállást.

Azt már elfogadtam, hogy nem lehet ebben a lakásban macska. Megértem, hiszen valahova tenni kell az almot, a kaját sem eszi meg egyszerre, annak szaga van. Tudom, mert mindig is volt macskánk otthon. A kutya az annyiban más, hogy a kezdeti időszak után nem intézi a lakásban a dolgait, ételt nem hagy. Igen, le kell vinni, de szerintem az csak jót tenne mindannyiunknak.

Szeretném.