Visszatérés

Nem azért hallgattam el, mert nem történt semmi. Igaz ugyan, hogy a munkahely annyira nem érdekes már, mint az elején, és nem sokban különbözik más munkahelyektől, de azért ott is történnek a dolgok. A hallgatásom oka viszont egészen más. Először nem akartam róla írni, azaz még nem akartam. Aztán felültünk a hullámvasútra, amiről kb. másfél hete szálltunk le, én viszont néha úgy érzem, még rajta vagyok, máskor úgy, hogy egyáltalán fel sem szálltam.

Nem írtam eddig, mert túl friss volt minden, túl intenzíven élt bennem, nem akartam olyan bő lére ereszteni, ahogy akkor tudtam volna róla írni. Két lehetőség volt: sokat vagy semmit. Sokat nem akartam, így a semmit választottam. Most már tudok keveset is írni. Röviden, tényszerűen. Csak tájékoztatásul, mert ez is az életem része.

Úgy volt, hogy Gergőnek lesz kistestvére. Nem előzte meg hosszú tervezés (ahogy annak idején Gergőt sem :D); az már nyilvánvaló, hogy a próbáljuk meg nálunk mit jelent. Jöttek a tünetek (elsőként az, hogy a szeptember elején elkezdett 90 napos diétára ellentétesen reagált a testem), az orvos megerősítette, de mire elkezdtük volna megszokni, jött a görcs, a vérzés, aztán a vizsgálat, ahol nem volt szívhang. Másnap műtételőkészítő vizsgálat, amihez egy kontoll ultrahang is tartozik. Itt ültünk fel a hullámvasútra, hiszen akkor már elkezdtük elfogadni a sorsunkat, a kontrollvizsgálatot végző doktornő viszont mért szívhangot. Műtét lefújva, 1 hét várakozás, minél több pihenés. Csütörtökön újabb görcs, újabb vérzés, de sokkal enyhébb az előzőnél, úgyhogy nem gondoltam rosszra. Hétfőn viszont kiderült, hogy nőtt ugyan az előző vizsgálat óta, de megint nem volt szívhang, másnap a kontrollvizsgálaton sem történt csoda, szerdán altatás mellett megtörtént a műszeres befejezés, ahogy a kórlapomon állt.

Olyan gyorsan történ minden, hogy időm sem volt megszokni, igazán nem is sírtam. Egyetlen egyszer sírtam, amikor az első kontrollvizsgálaton a doktornő mért szívhangot. Nem tudtam feldolgozni, hogy naponta változott a helyzet, akkor jött ki a feszültség. Azóta sem sírtam. Nem tudom, normális-e. Ha majd lesz időm rendesen foglalkozni magammal, és arra jutok, hogy ez így nem jó, fel kell dolgozni, akkor segítséget kérek a gyászfeldolgozással foglalkozó barátnőmtől. Eddig azért nem tettem, mert úgy érzem, nem tartozom ebben a csoportba. Nem mondtam ki és nem írtam még le, hogy konkrétan mi történt, csak annyit azon keveseknek, akik tudtak róla, hogy nincs baba. Kb. úgy, mintha elvégeztem volna egy tesztet, ami negatív lett. Ez annyira érzéketlenül hangzik, de néha úgy érzem, mintha nem is velem történt volna, csak kívülről szemléltem volna az eseményeket.

Nem sokan tudják. A munkahelyemen pl. csak az a két lány (nő, asszony), akivel sokat beszélgetek, együtt eszünk. A többiek annyit tudnak, hogy volt egy műtétem, amiért kivettem egy napot, de többet nem. Nem szerettem volna megkülönböztetett figyelmet, sem sajnálatot. Ezekre továbbra sincs szükségem. Élem tovább az életem, és nem felejtem el, előre nézek...