Nyaff

Jönnek az interjúk egymás után, de egyikből sem lesz semmi. Egyelőre. Nem mondom, hogy hosszú a lista, de messze több az egy hétre eső interjúk száma, mint az előtte eltelt néhány hónapban összesen.

Múlt héten egy olyan cégnél jártam, ahová hónapokkal ezelőtt jelentkeztem, és nem vártam semmit, mert kaptam tőlük nemleges választ. Felhívtak azzal, hogy most van náluk üresedés, és ha még aktuális, akkor menjek be hozzájuk. Másnap. :) Így megy ez. Attól függetlenül, hogy nem náluk fogok dolgozni, eddig ezen az interjún éreztem messze a legjobban magam. Persze, az ember nem azért jár interjúra, hogy élvezkedjen, csak megjegyeztem. Jó volt végre, hogy nem felülről beszélnek velem, és nem azt éreztetik, hogy nem vagyok elég jó nekik, bármit teszem. Nem mellesleg összefutottam egy volt kolléganőmmel, aki alig 1 hónapja dolgozik ott. Kicsi a világ.

A héten eljött annak az interjúnak a napja, amit még akkor beszéltem meg, amikor ugyanehhez a céghez mentem interjúra egy másik pozícióval kapcsolatban. Nos, mit is mondhatnék a tegnapiról? Ha egy mondatban kellene összefoglalnom, akkor azt mondanám, hogy komolyan eljátszottam a gondolattal utána, hogy hagyom az egész álláskeresést a francba, és elmegyek hajléktalannak. Tisztában vagyok vele, hogy nem egyedi az esetem, mások is keresnek állást ilyen hosszú ideig, de nekem nem megy ez a lábtörlő-élet. :( Nem is tudom, az interjú melyik része késztetett ilyen gondolatok megszülésére, talán globálisan úgy, ahogy volt. Az eredeti információ szerint egy Krisztina nevű nőhöz hívtak be. Ehhez képest két pasi jött értem a recepcióra. Ezzel még nem volt semmi bajom. :) Megvártuk, amíg megérkezik a kolléganőjük. Gondoltam, ő lesz Krisztina. Judit volt. Ekkor még nem tulajdonítottam túlzott jelentőséget annak, hogy ki(k) ül(nek) az asztal másik oldalán. Hanem aztán szépen lassan kiderült, hogy tök más pozícióról van szó, és mindenféle idióta kérdésekre válaszolgatok, azaz próbálok válaszolgatni. Nehéz, ha azt sem tudom, miről van szó. Addigra ugyanis nyilvánvalóvá vált számomra, hogy nem arról van szó, amire jelentkeztem. A hölgy arrogáns volt, szinte számonkérő, olyan felülről beszélt velem, mint talán még eddig senki. Na, jó, talán a múltkori research-ös interjún túlszárnyalták. Érdekes volt eladni magam -legalábbis megpróbálni- egy olyan állásra, amiről fogalmam sincs. Persze, mindezt úgy adta elő a csaj, mintha tisztában lennék a részletekkel. A kedvencem az volt, amikor megkérdezte, miért érzem, hogy fel kellene engem venniük, miért járnának velem jól. Ezen a ponton jutott eszembe Terézanyu, és igen nagy erőfeszítésbe került, hogy ne azt válaszoljam, hogy "Basszus, nálatok van üres állás!", másrészt szívesen odavágtam volna, hogy előbb beszéljen arról, mit kellene csinálni, és akkor majd elmondom, tudnám-e azt végezni, és ha igen, hogyan. Mintha azt kédeznék, hogy szoktam kaját készíteni. Vajaskenyeret vagy csirkepörköltet? Nagyon nem mindegy... Lehet, hogy csak én reagálom túl az egészet...

A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy amikor Péter (Ajtó :D) meghallotta, ki interjúztatott, annyit fűzött hozzá, hogy ha tudta volna, nem engedett volna el. :) Két ismerőse is eljött már a cégtől az illető hölgy miatt. Na, én meg kifogtam. Ráadásul egy olyan helyett, aki állítólag jófej. Gondolkoztunk, mi lehet az ügy hátterében. Nagyon valószínű, hogy időközben betöltötték az eredeti állást, és mivel máshova továbbra is kerestek valaki(ke)t, és úgyis meg volt beszélve az időpont, hát, leinterjúztattak arra. Csupán nekem felejtettek el erről szólni. Attól, hogy egy állásra elküldöm a pályázatom, még nem jelenti azt, hogy az adott cég összes álláshirdetésére elküldöm. Vagy de?

Van még néhány apróság, amin felhúztam magam, de azokat meg sem említem, mert leírva valószínűleg pitiáner hülyeségnek tűnnek. Lehet, ezeket csak azért vettem észre, azért jegyeztem meg, mert addigra már pont tele volt mindenem a csajjal és a helyzettel...