Gyereknap

Tegnap délután telefonált Csöpi, hogy tudok-e nekik segíteni a tájékozódásban, ha a gyereknap tiszteletére feljönnek Ádámmal (az unokája) az Állatkertbe. Persze, rávágtam, hogy jöjjenek nyugodtan, de még nem tudtam, képes leszek-e rá. Nem voltam túl ugrálós kedvemben, de örültem a találkozás lehetőségének, nem akartam lemondani a lekvárság miatt. Magam is meglepődtem, amikor reggel nyoma sem volt semmi gyengeségnek. Csöpiék busza korábban érkezett, én pedig -szokás szerint- kicsit elaludtam, de jó időt futottam, és időben felvettem őket a Nyugatinál. Egy laza sétával az Állatkertbe értünk. Ádám 5 percenként kérdezte, hogy messze vagyunk-e még. :) Én is szívesebben mentem volna trolival, de egyetlen árva példány sem húzott el mellettünk, úgyhogy jó döntés volt gyalog elindulni. Legnagyobb meglepetésemre nem volt sor a pénztárnál. Túl korán mentünk vagy válság van? Mindenesetre nem volt rossz. Szereztünk egy térképet, és nekivágtunk. Nem tudom, mikor voltam utoljára az Állatkertben, de az biztos, hogy még az előző évezredben, és abban a korszakomban, amikor a kockás pitontól nem lehetett elvonszolni. Most nem találtam a pitont. Volt kígyó bőven, de ő vagy valami leszármazottja már nem. Volt viszont zsiráf, kicsi is. Sosem figyeltem meg tüzetesen kiszsiráfot, most vettem észre, hogy szőrös a szarva vagy mije. Cuki. :)

Úgy tűnik, a levegő és a mozgás jót tett, mert éreztem magamban erőt ahhoz, hogy megmásszam a kilátót az Állatkertben. Félúton megbántam, de nem akartam visszafordulni. Valaki megszámolta a lépcsőket és felírta a kilátó tetején a falra: 20 lépcső az kapuig, aztán 92 a csigalépcsőn. Teljesen elszédültem, mire felértem.

Ádám kiszúrta, hogy a Városligetben vannak árusok, úgyhogy az volt a következő cél. Hiba volt. :) Mire végeztünk, mindenkinek fájt valahol: Csöpinek a lába, Ádámnak a vádlija, nekem a derekam. Szép banda. Közben eltűnt a napsütés; először csak ijesztgetett, majd megeredt az eső. Persze, rajtam papucs volt, ami egy idő múlva egyáltalán nem védte a lábam az időjárás viszontagságai ellen. Csúsztam benne előre meg hátra, mire hazaértünk, beszereztem egy jóképű vízhólyagot. Így mulat a magyar gyereknapon. :)

Mindent összevetve jó volt a mai nap. Elhalálozni sem akartam, az erőm sem hagyott el, mozogtam, beszélgettem, levegőn voltam. Most hallom a tévében, hogy megint jég volt az ország egyes részein. Megint megúsztam egy kis (na, jó... nagy) esővel.

Őszies tavasz

Mindenki megnyugtatására: megmaradok. :) Igaz ugyan, hogy továbbra sem látott más orvos anyun kívül (már, ami az elmúlt pár hetet illeti), de szerinte megmaradok, és jobban leszek. Csak idő kérdése. Alig várom.

Valószínűleg, az is lekvárságomnak tudható be, hogy kissé kivontam magam a netközösségből. Az elmúlt 2 hétben kétszer vagy háromszor kapcsoltam be a gépet, akkor is csak annyira, hogy megnézzem az e-maileket és életjelet adjak. Semmi aratás, kapálás, vetés, kutyaetetés. Nem ismerek magamra.

Persze, a hangulatomnak az elmúlt hetek időjárása sem tett túl jót. 2 hete még úgy gondoltam, jött egy kis májusi vihar, kitombolja magát, és továbbáll. Ehhez képest nem ment sehova. Jól ittmaradt és agyonkínzott. Alig múlt el nap eső nélkül, és itt nem valami szemerkélésre kell gondolni, hanem villámlással, mennydörgéssel tarkított zuhogásra. A ruhák alig száradtak az -esővédett- erkélyen. Tiszta Írország. Azzal a különbséggel, hogy Írországban nem fájt a fejem. Akkor sem értettem, de örültem neki, hiszen állandóan fájt volna. Azt hiszem, 2 napja nem esik az eső, de ebben nem vagyok biztos. Már úgy megszoktam, hogy észre sem veszem, ha nem esik...

Fogalmam sincs, mikor történt, mert nem követtem az eseményeket, vagy nem figyeltem rendesen, de beköltözött egy új család a házba. A földszintre. Majdnem velem szemben laknak, és iszonyú hangosak. Rendszeresítettek egy asztalt és néhány széket a teraszukra, azaz arra a részre, ami a függőfolyosó földszinti megfelelője. Eddig erre még nem volt példa ebben a házban, nem is volt lényeges hangoskodás. Eddig. Nem azt mondom, hogy éjjel-nappal kint ülnek, de ha viszonylag szép az idő (értsd: nem esik :D), kitelepül a család, és nincsenek kevesen. Füstölnek, mint a gyárkémény; ha kint vannak, van egy állandósult, halvány cigiszag. Ez rosszabb, mint a hangoskodás, de nem szólhatok, mert akkor én vagyok a házisárkány. Ők ugyanúgy itt laknak, mint én. Mindegy. Ezen nem változtathatok, csak kipuffogom magam.

Élek

Nem vagyok sokkal jobban, éppen csak egy leheletnyivel, de megmaradok. :) Nem, orvosnál még nem voltam. Nem egyszerű egy egészségügyis családból származó gyereket orvoshoz cibálni. Még akkor sem, ha az ő érdeke. A szülőpárosomnak köszönhetően igen ritkán látta a pőre bőrömet orvos (teljesen pőrén utoljára talán a születésemkor), mivel ők általában tudták/tudják, mi a baj. A rendelőlátogatás kihagyható. Tudom, ideje felnőni, és nem anyucival meg apucival végeztetni a piszkos munkát, de olyan egyszerű így az élet. :) Jól van, jól van. Ígérem, hamarosan megmutatom magam egy kiválasztott szakembernek.

Hétvégén úgy gondolta az időjárás, hogy nem játszik össze velem, nem segít a túlélésben. Pénteken már mutatott magából valamit, de akkor még azt hittem, jött egy kis májusi eső, és majd jól továbbáll. Aha, ahogy azt Móricka elképzeli! Szombaton reggel még úgy tűnt, nem lesz nagy gáz. Összekaptam magam, amennyire csak tudtam, és többedmagunkkal nekivágtunk Tihanynak. Alig értünk ki a városból, már jelezte az idő, hogy szokjunk hozzá a gondolathoz, hogy nem a Balaton partján fogjuk múlatni az időt a hétvégén. Mire Tihanyba értünk, szakadt az eső. Mivel láttam én már karón varjút, bepakoltam a Dublinban vásárolt, és ott jó szolgálatot tett esőkabátomat. Jól tettem. Az esernyő semmit sem ért volna. Az ismerős ír időjárás fogadott minket Tihanyban, és nem mozdult onnan. Persze, máshonnan sem, de ezt akkor még nem tudtuk.

Ha a meglévő bajaim nem lettek volna elegen, az időjárás okozta légnyomás-változás miatt (legalábbis én erre fogom) borzalmas fejfájás kapott el. Bármennyire szerettem volna, nem tudtam átmenni Péterrel az esti bulinak helyet adó bungalóba. Helyette magamra húztam a plédet, néztem a szombat esti filmkínálatot. Néha bealudtam, bevallom. Gondoltam, ha már így alakult, megnézem a Megasztár 5 esedékes válogatóját, de nem jött be a tv2. Francba! Valamikor a második film felénél -amiből nem láttam egyetlen képkockát sem, mert békésen aludtam- Péter hívott, hogy ne féljek, úton van. -Miért kellene félnem? -Miért, ott nincs áramszünet? -Úristen, áramszünet van, tök sötét! Gyere gyorsan! Ütemesen nyomkodtam a telefonomat, amikor elsötétült, hogy folyamatosan szolgáltasson fényt. Az egyetlen fényt, ami lehetséges volt abban a helyzetben. Iszonyúan félek a sötétben, ha egyedül vagyok. Egy pszichológus biztos el tudna csemegézni a bajaimon. Van egy pár. Egyszer, amikor áramszünet volt, és egyedül voltam a lakásomban, iszonyú erőfeszítések árán mécsest gyújtottam, annak a fénye mellett intéztem a dolgaimat, de nem voltam sokkal nyugodtabb. A mécses által a falra vetett árnyak ijesztőek. A nagy levesestálba hideg vizet öntöttem, arra a mécseseket, és meggyújtottam. Hagyományos mécsesek voltak, nem úszógyertyák, de nem volt jobb ötletem. Mivel a csomagoláson az állt, 2 órán keresztül ég egy mécses, 2 óránként keltem, és újakat gyújtottam, nehogy egyszer arra keljek, hogy tök sötét van. Reggelre nem sok oxigénem maradt. Mindenki gratulált, akinek meséltem, és én is tudom, hogy csúnya vége lehetett volna, de ott és akkor ez tűnt a legjobbnak. Szóval, így vagyunk mi: én és a sötétség.

Hétvégén újra kocsiba szállunk, ezúttal anyuék felé vesszük az irányt. Remélem, jobban leszek! Legalábbis szállítható állapotban. :)

Nem jó

Nem vagyok magammal az utóbbi időben kibékülve. Valami belémbújt. Kb. egy hete folyamatosan rossz a közérzetem. Elég hivatalosan hangzik, de nem tudom jobban megfogalmazni. Nem vagyok rosszul, nem fáj semmim, csak valahogy nem jó az egész. Persze, ez nem jelenti azt, hogy egész nap eltorzult, szenvedő arccal pislogok. Egész jó napok is voltak a héten. Anyuék itt töltötték a hétvégét. Kivételesen nem mi mentünk hozzájuk, és nem is csak pár percre álltak meg Kaposvár felé félúton. Óriási grillpartit rendeztünk a teraszon, este pedig hagytam magam laposra verni Bang!-ben és Rizikóban. :)

Szombat éjfél körül volt az a pont, amikor már másoknak is feltünt, hogy valami nincs rendben velem. Nem sokon múlt, hogy nem ájultam le a puffról. Gyorsan megetettek, megitattak, összekaptam magam, és igyekeztem jobb színben tündökölni, mint ahogy éreztem magam, csak ne velem foglalkozzanak. Arra gyanakodtam, hogy a grilles kaja árthatott meg, de gyorsan elvetettem, mivel előtte sem voltam a topon. A második okjelölt, hogy esetleg keveset eszem. Na, ez is gyorsan felejtésre került. Igaz ugyan, hogy szombaton tényleg nem ettem sokat, de a szédülés után gyorsan pótoltam a hiányt, és aki ismer, tudja, hogy ritkán eszem keveset. :)

Az, ami jobban aggaszt, hogy nem tudok megenni akármit. Halomban áll a kaja a hűtőben, de ha megéhezem, kinyitom az ajtót, végignézem a kínálatot, elhúzom a szám, és mindig ugyanazt veszem elő. Anyu hozott szombaton bablevest, túrós-hagymás galuskát és tiramisut. Az utóbbival még az ismerkedési fázisban vagyok, és egyelőre az elmegy kategóriába helyeztem, de a két első rajta van a top 10-es listámon. A család szabályszerűen megőrül a túrós cuccért, ahogy én is, most viszont nem esik jól. Marad a bableves, az viszont jöhet. Olyan, mintha egy kicsit felgyorsítottam volna az időt, és elértem volna azt a kort, amikor megint csak a pépes, összeturmixolt, kanállal ehető ételek jöhetnek számításba. Az is lehet, hogy az unokaöcsémtől irigyeltem el a kajákat, aki jobbnál jobb -pépesített- finom falattal ismerkedik. :) Remélem, megmaradok!

Nem nyaff

Nem mindig nyafogok ám. Hogy ezt bizonyítsam, megemlítem, hogy létezik pozitív interjúélmény is. Ma egy ilyenhez volt szerencsém. Két lány volt bent, mindkettő halálosan jófej. Mosolyogva, kedvesen, megértően kezelték a szokásos interjúfrászból adódó bénázásomat. Még ők nyugtattak, hogy ne legyek ideges, hagyták, hogy feloldódjam, megszokjam a helyzetet. Komolyan, mint egy terápián! (Persze, nem mintha tapasztalatom lenne ezügyben. :D)

Nem tudom, mi lesz belőle. Csak remélni tudom, hogy nem szúrtam el nagyon, és lesz következő kör. Jó lenne...

Május 1.

Gyönyörű napra ébredtünk, szerencsére tényleg nem romlott el az idő. Most már csak az a feladat, hogy mindenhol meg tudjunk jelenni, ahol szeretnénk. Azt hiszem, 1-1,5 órán belül a Városligetben leszek, mert az jó. :)

...

Az első két programpont végrehajtva. Már olyan is van, ami tuti nem fér bele. Mármint nekem nem fér bele, Péternek muszáj ott lenni, azaz éppen ott van. Természetesen a reggel/délelőtt nem indult olyan pörgősen, ahogy szerettük volna, így a Városliget megtekintését egyedül vittem végbe. Nagyjából akkor értem oda, amikor Péter a meccsre, így nem volt nagy tanakodás, hogy vele tartok-e. :) A Majális brutál nagy. Tulajdonképpen a Városliget nagy. :) Volt olyan része, ami a gyermekkorom hangulatát idézet, de volt számos újhullámos stand is. Sokat vacilláltam a perec és lángos között, de mivel az utóbbit nehéz kultúráltan megenni, főleg egyedül, így az előbbinél maradtam. Várhattam volna még egy kicsit, ugyanis a Vajdahunyad vára udvarán majdnem fele annyiért tudtam volna megvenni, de éhes voltam. Kinéztem egy repcekrém mézet is, de akartam még tenni egy kört, és addig sodródtam a tömeggel, hogy nem találtam vissza, azaz csak nagy kerülővel. A sörsátor környékén akkora volt a tömeg, és olyan lassan haladt, hogy pánikszerűen ki kellett menekülnöm egy bekötőútra, mert éreztem, hogy rosszul leszek. Szomjas is voltam, de nem bírtam magam rávenni, hogy horroráron megvegyek 2-3 dl vizet. Elvonszoltam magam a Lövölde térig, ott harmadannyiért vettem háromszor annyi ásványvizet. Már jól vagyok.

Nemsokára folytatjuk az utat Gödre. Ott kirakjuk magunkat a napra, sütünk, eszünk, kutyázunk, macskázunk, gyerekezünk. Nyár van... akarom mondani tavasz. :)