Kórházi napok

Anyu már napokkal korábban elkezdte mondani, hogy nem tetszik neki Gergő. Nem úgy értette, hogy nem szép, hanem valahogy nem látta olyan kereknek az arcát, és a combhurkáit is hiányolta. Tulajdonképpen én is láttam, de nem akartam elhinni a nyilvánvalót: Gergő elkezdett fogyni. :( Béreltünk egy mérleget a gyógyszertárból, de amikor sokkal kevesebbet mutatott a születési súlyánál, de még a hazaérkezési súlyánál is, nem akartunk neki hinni. Vasárnap (23-án) Péter hozott egy másikat egy ismerősétől, akinek működött. Még pénteken beszéltünk a védőnővel és a gyerekorvossal is, de mindkettőtől csak annyi okosságot kaptunk, hogy etessük gyakrabban. Azzal kapcsolatban ellentétes tanácsot kaptunk, hogy ébresszük-e éjjel vagy nem, de nem is ez volt a lényeg. Hétfő reggel odáig jutottunk, hogy újra felhívtuk a gyerekorvost. Csípőből azt mondta, hogy menjünk be a kórházba. (Csak halkan jegyzem meg, hogy ezt akár pénteken is mondhatta volna, akkor beljebb lettünk volna pár nappal.)

Összekészültünk és testületileg bevonultunk a kórházban. Ötpercenként jött rám a sírás. Sírtam az ultrahangnál, a röntgentnél, amikor elvitték megvizsgálni, és kanüllel a csuklójában hozták vissza, és akkor is, amikor bekötötték az infúziót. Miután a déli evésnél nem fogyasztott eleget, viszont az infúziót be kellett kötni, kapott némi tápszert. Nem tudtak addig várni, hogy adjak frisset. :S

Valamikor kora délután sikerült bejutni abba a szobába, ahol a 3 napot eltöltöttük. Szerencsére nem kellett egyedül hagynom Gergőt, maradhattam mellette, kaptam egy fotelágyat és -szerencsés módon- ágyneműt. Mint utólag kiderült, ezzel nem volt mindenkinek szerencséje. Minden nap 10.30-kor ki kellett vonulni a csecsemőosztály folyosójára, hogy az orvosokból és nővérekből álló csapat végigvonuljon vizitelni. Nem értem pontosan, miért nem maradhattunk a szobában. Az egyik anyukának az volt a tippje, hgy nélkülünk talán gyorsabban végeznek. Ebben lehet valami. :) Szóval, minden délelőtt összegyűltek az anyák a folyosón. (A nővérek következetesen és általános módon Anyának szólítottak minket. Mindenki Anya, így nem egyszer fordult elő, hogy egyszerre többen kaptuk fel a fejünket a megszólításra, és nem tudtuk, kinek kellene mozdulnia vagy válaszolnia. :D) Miután megbeszéltük, ki milyen problémával érkezett, jöttek a sztorik. Kiderült, hogy az osztályon kevés az ágynemű. Gergő bukott néhányat a 3 nap alatt, az első nagyobb alkalmával kapott új lepedőt, a másodiknál csak egy nagyobb pelenkaféleséggel takarták le. Azt hittem, csak nem akarják mozgatni az ágyat, de a folyosóbeszélgetéskor kiderült, hogy nem erről volt szó. Egyszerűen nem volt több lepedő. :O Az egyik anyuka nem kapott ágyneműt, amikor érkeztek, mert nem volt. Talán másnap kapott. Egy másik anyuka kisfia lebukta a lepedőt, kérte a nővéreket, hogy cseréljék ki. Akkor kapott másikat, de kérték, hogy vigyázzon rá, mert nincs több. Aha, majd elmagyarázza a 3 hónapos kisfiának, hogy vigyázzon a lepedőre... :S Ezek után meg sem mertem említeni, hogy az én lepedőm koszos volt (mintha leesett volna a szárítókötélről vasalás előtt), mert legalább volt. Úgyis zokniban és hosszú nadrágban aludtam. Tudom, fura, de alapból viszolygok az üzemi ágyneműktől. Képes voltam néhány éve egy írországi kiruccanás alkalmával a hostelbe paplanhuzatot cipelni, hogy abba belebújva biztonságban aludhassak. Ez az elővigyázatosság most jól jött. Igaz, paplanhuzat nem volt nálam, de ügyeltem rá, hogy fedve legyen a bőröm, ahol csak lehet. :)

Nem panaszkodom, mert alapvetően örültem, mint majom a farkának, hogy maradhattam Gergő mellett, és nem kellett ott hagynom egy idegen környezetben alig 2 hetesen. Saját bőrömön tapasztaltam az egészségügy helyzetét: kevés a személyzet, a felszerelés, nincs pénz a korszerűsítésre, alapvető dolgokra; a zuhanyzó lefolyójából felbugyogott a víz, nem volt szappan, WC papír. Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy a szomszéd szobában cellázó, hasonló problémákkal bekerült kislány és anyukája másodszorra voltak bent, mindkét alkalommal összeszedett a kislány valami bakteriális fertőzést. Azt nem tudni, otthon vagy a kórházban szerezte, de az anyukája többször tanácsolta nekem, hogy amikor csak lehet, vonuljak el a szobába és csukjam be az ajtót. Klassz. :S Lekopogom, mert úgy tűnik, sikerült potyautas nélkül hazajönnünk. El is mondom minden evéskor Gergőnek, hogy egyen rendesen, mert nem lenne jó, ha megint a kórházban kötnénk ki. Elég volt. A héten vissza kell menni kontrollra. Nagyon remélem, hogy elégedett lesz az orvos Gergő evési és súlygyarapodási teljesítményével. Rajtam nem múlik. Tápanyag van bőven. :)

Új élet

Nem szándékosan burkolóztam hallgatásba, csak így alakult. Volt sejtésem arról, hogy egy újszülött mellett mi mindenre nincs idő, de igazán csak akkor tudtam meg, amikor hazajöttünk. Mitzinek ezúton köszönöm, hogy lebeszélt arról, hogy az utolsó kórházi estét Gergővel töltsem. Igazad volt, Mitzi, tényleg ajándék minden este (perc :D), amit alvással lehet tölteni. :) Eszem ágában sincs panaszkodni, mert Gergő tüneményes baba. Még akkor is, ha teli tüdőből ordít, én pedig tanácstalanul állok fölötte a szakirodalom megfelelő oldalát tanulmányozva.

Kezdjük az elején! November végén, december elején volt egy olyan érzésem, hogy Karácsonykor az ebédlőasztal mellől megyünk a kórházba. Nem így lett. Ezután abban reménykedtem, hogy elmehetünk szilveszterezni. Megtörtént. Ezután már csak vártam. Az utolsó napokban bekattant egy szám, nem tudtam szabadulni tőle. Azt képzeltem, akkor is ez jár majd az agyamban, amikor tényleg eljön az idő. Aztán vajúdás közben eszembe sem jutott. Helyette a Vuk kedves strófája villant be: Ahol bementél, ki is kell jönnöd. Eredeti szövegkörnyezetében aranyos, a szülőszobában kevésbé magasztos, és -valljuk be- kicsit közönséges is. :)) Mit ki nem hoz az emberből az ismeretlen helyzet!

Az idő végül vasárnap (január 9-én) jött el. Reggel 7 körül arra ébredtem, hogy furcsán, eddig ismeretlen módon szúr, fáj a hasam (vagy tudom is én, mim). Mivel nem voltam benne teljesen biztos, hogy ez már AZ, és nem volt olyan durva, hogy ne tudjak kettő között bealudni, nem szóltam senkinek, Pétert sem ébresztettem föl. Csak ébredés után vallottam be neki, hogy egy ideje már számolom a perceket. :) Anyu már szombat este eldöntötte, hogy reggel eljön hozzánk. Lesz, ami lesz, ő nem tud tovább otthon maradni. :) 11 óra körül -amikor megérkezett-, azzal fogadtuk, hogy órák óta rendszertelen, enyhe fájásokat produkálok. Délben írtunk az orvosnak sms-t -vasárnap délben nem telefonálunk, ha nincs életveszély :)-, hogy tudjon róla. Pár óra múlva telefonált, kikérdezett a tünetekről, és berendelt egy vizsgálatra. Ott aztán megállapította, hogy este baba lesz, de még hazaengedett enni, erőt gyűjteni. Itthon aztán elkezdett bedurvulni. Közben a húgomék is megérkeztek Kaposvárról, mindenképpen itt akartak lenni, ami nagyon jól esett. :) Kórusban mondták, hogy el kellene indulni a kórházba, én is tudtam, de egyszerűen nem ment. Szinte egymásba értek a fájások, kettő között sem engedett teljesen a görcs. Este 6 körül aztán összeszedtem magam, és éppen a csizmával szöszöltem, Péter pedig megragadta a telefont, hogy felhívja az orvost, amikor megelőzte. Az orvos telefonált, hogy mi a helyzet. Majdnem egyszerre értünk be, engem azonnal a szülőszobába irányítottak. Ettől a ponttól kissé hiányosak az emlékeim. Emlékszem egy kényelmetlen (vízszintes) vizsgálóágyra, egy ugyanilyen kényelmetlen vajúdóágyra, a piros labdára, a sétára a szülőszoba és a vizsgáló között (közben néhány túlélt baromi erős fájásra), Péter zöld szerkójára, amit minden fájás alatt elkaptam és erősen csavartam, aztán a megemelt fejrészű szülőágyra. Emlékszem a pontra, amikor úgy éreztem, nem bírom tovább. Arra is emlékszem, amikor végső kétségbeesésemben könyörögtem az orvosnak, hogy segítsen. Azzal biztatott, hogy a végén olyan lesz, mintha a fájdalmat elvágták volna. Így is lett. Volt kb. fél másodperc, amikor semmi nem fájt, miután Gergő este 8.59-kor megszületett. Az a fél másodperc nagyon-nagyon jó volt. Aztán elkezdett fájni mindenem, és akkor még hátra volt a varrás. Na, ezt nem részletezem. Egyrészt azért, mert gondolom, senki sem kíváncsi rá, másrészt én sem szeretnék rá emlékezni. Félúton kértem egy újabb érzéstelenítőt. Aki ismer, az tudja, ez milyen nagy szó, ugyanis rettegek a tűtől. Inkább hagytam magam megszúrni, csak ne érezzem a varrást. Na, máris többet írtam, mint akartam. :)

A szülést követő 4. napon engedtek haza a kórházból. Örültem, de meg is voltam rémülve. Szerencsére anyu másfél hétig nálunk volt, sokat segített. Persze, akadtak nehéz percek is, amikor tapintható volt a feszültség, miután mindenki mást és máshogy akart volna, de alapvetően szép időszak volt. Akkor etettem Gergőt, amikor kérte, elhittem, hogy az elég neki, de tévedtem. Elkezdett fogyni, legyengült, nem volt ereje enni. Bekerültünk egy ördögi körbe, amiből segítség nélkül nem volt kiút. A gyerekorvos a kórházba küldött minket Gergővel. Sajnos, ott kellett maradni. Szerencsére én is mellette maradhattam. Nem tudtam volna ott hagyni. (Ezekről a napokról később.)

Az evéssel kapcsolatos macerán kívül Gergő nagyon jó baba. Eszik (ha akar), alszik, csak néha nyűgös. Nagy kék szemeivel úgy tud nézni, hogy az ember zavarba esik. Imádom. Imádjuk. Mindenkit elvarázsol. :) Néha úgy érzem, hogy sírni tudnék a fáradságtól, de megéri.

Fúrópajzs

Alacsony fogyasztású (anyatej) fúrópajzs besegítene a 4-es metró építési munkálataiba. :) Nem adja fel könnyen, ott is fúr, ahol tuti nem fér ki (vagy éppen be). Munkába állás: néhány nap múlva. :)

40

Hivatalosan és elvileg itt a vége. Gyakorlatilag nem úgy néz ki. Hétfőn megvizsgált az orvos, és mosolyogva közölte, hogy szerinte a hét második felében lesz akció. Konkrétan a hétvégét jósolta. Ő mosolygott, én megijedtem. Eddig türelmetlen voltam, de most, hogy már egyre nehezebben bírom az utolsó napokat, és érzem, hogy közel a vége, kezdek félni. Félek attól, hogy nem jól értelmezem a jeleket, nem veszem észre, ha beindul a folyamat. Azt mondják, nem lehet eltéveszteni, mert semmivel sem összehasonlítható, de olyat is hallottam, hogy a fájások keményedésekként jelentkeztek. Nos, azok már vannak, de egyáltalán nem fáj, csak annyira, amennyire a feszítés fáj.

Dupla adag málnalevél teára lettem kárhoztatva, hátha segít. Ha hétvégéig nem történik semmi, akkor hétfőn újabb vizsgálat, újabb jóslat, aztán gondolom, lassan megszületik a kilakoltatási határidő. A végtelenségig nem maradhat bent, ez egyikünknek sem lenne jó, de félek a kiköltözéstől. Tudom, hogy az orvos nem bánt, ha nem muszáj, mégis félek. Azt hiszem, leginkább az ismeretlentől félek, de már magam sem tudom.

Ez csak az egyik oldal. A másik az, hogy rettentő kíváncsi vagyok már. Kíváncsi vagyok az arcára, a szemére, hogy van-e haja, és kíváncsi vagyok az új életre vele. Az éjszakákra, nappalokra, mindenre. Más lesz. Teljesen más. Várom és félek... és iszom a málnalevél teát. :)

Lista

Van, azaz volt egy listám azokról, amiket még mindenképpen szerettem volna elvégezni a gyerek születéséig. Már csak egyetlen tétel szerepel rajta, ez pedig a babatakaró. Még hiányzik egy négyzet, aztán össze kell varrni az egyes darabokat. Nem tragédia, ha nem lesz készen, van másik, csak jó lenne. Mégis az első dolog, amit a gyereknek készítek. :)

Ha a takarót nem számítjuk, akkor az utolsó dolog, ami kipipálásra került, az ez a könyv. Hónapokkal ezelőtt láttam meg a hirdetését a metróablakon, azóta kerestem. Jó sokat vártam rá, mert csúsztak a nyomdai munkálatokkal. Végül megszereztem. Az elején igyekeztem lassan olvasni, hogy sokáig tartson, de a végén már nem bírtam letenni. Egyrészt tudni akartam, mi a vége, másrészt végezni akartam a gyerek születéséig, hiszen utána talán nem lesz majd lehetőségem olvasásra egy ideig. Lehet, hogy mégis, de biztosra akartam menni. Tegnap kivégeztem. Letehetetlen annak, aki szereti a hasonló könyveket. Van folytatása, fenem rá a fogam, és remélem, hagyja majd a gyerek, hogy ki is olvassam. :)

Nem szerepeltek komoly dolgok a listán, tulajdonképpen teljesen átlagos igények: fodrász, Karácsony, Szilveszter, könyv, babatakaró... Már csak a gyerek hiányzik. :)

Buli abszolválva

Megcsináltuk. Kis késéssel ugyan (szokásos szüttyögés :D), de megérkeztünk az Örs vezér tere mögé, egy hóval borított kis utcába. A házba belépve azonnal meghallottam a dübörgő zenét. Kicsit aggódtam, hogy mi lesz, de a gyerek nem reagált. Tulajdonképpen az egész estét/hajnalt mozdulatlanul töltötte, pedig tuti érzékelte a külvilágot.

Teljesen normális buli volt, itt is a konyhában volt a legjobb a hangulat. Persze, nincs nagy összehasonlítási alapom, hiszen a tánctéren összesen kétszer voltam: egyszer átvágtam rajta a mosdóig vezető úton, másodszorra pedig koccintani vonultunk be. A konyhában viszont tényleg jól éreztük magunkat. Volt enni- és innivaló, ettem palacsintát, amire már napok óta fáj(t) a fogam, és mindenki megfordult nálunk. :) Úgy találkoztunk mindenkivel, hogy ki sem kellett mozdulni a helyiségből.

Az utolsó gyerekmentes Szilveszter. Azaz nem teljesen gyerekmentes, mert nagyon is velünk volt, de még nem kellett gondoskodni a felügyeletéről, nem aggódtuk magunkat halálra, hogy vajon mi történik otthon. Velünk volt, de nem korlátozott semmiben. Na, jó, nem én voltam a parkett ördöge. :D Majd néhány év múlva. :)) Esetleg...

A sorrend felállt, már ami a várakozást illeti. Eljött a Karácsony, az új év, most jöhet a gyerek, bármikor is tervezi a megérkezést. Már türelmes vagyok. Csomag összekészítve a kocsiban, babarezidencia készen. Jó ez a várakozás.