Kórházi napok

Anyu már napokkal korábban elkezdte mondani, hogy nem tetszik neki Gergő. Nem úgy értette, hogy nem szép, hanem valahogy nem látta olyan kereknek az arcát, és a combhurkáit is hiányolta. Tulajdonképpen én is láttam, de nem akartam elhinni a nyilvánvalót: Gergő elkezdett fogyni. :( Béreltünk egy mérleget a gyógyszertárból, de amikor sokkal kevesebbet mutatott a születési súlyánál, de még a hazaérkezési súlyánál is, nem akartunk neki hinni. Vasárnap (23-án) Péter hozott egy másikat egy ismerősétől, akinek működött. Még pénteken beszéltünk a védőnővel és a gyerekorvossal is, de mindkettőtől csak annyi okosságot kaptunk, hogy etessük gyakrabban. Azzal kapcsolatban ellentétes tanácsot kaptunk, hogy ébresszük-e éjjel vagy nem, de nem is ez volt a lényeg. Hétfő reggel odáig jutottunk, hogy újra felhívtuk a gyerekorvost. Csípőből azt mondta, hogy menjünk be a kórházba. (Csak halkan jegyzem meg, hogy ezt akár pénteken is mondhatta volna, akkor beljebb lettünk volna pár nappal.)

Összekészültünk és testületileg bevonultunk a kórházban. Ötpercenként jött rám a sírás. Sírtam az ultrahangnál, a röntgentnél, amikor elvitték megvizsgálni, és kanüllel a csuklójában hozták vissza, és akkor is, amikor bekötötték az infúziót. Miután a déli evésnél nem fogyasztott eleget, viszont az infúziót be kellett kötni, kapott némi tápszert. Nem tudtak addig várni, hogy adjak frisset. :S

Valamikor kora délután sikerült bejutni abba a szobába, ahol a 3 napot eltöltöttük. Szerencsére nem kellett egyedül hagynom Gergőt, maradhattam mellette, kaptam egy fotelágyat és -szerencsés módon- ágyneműt. Mint utólag kiderült, ezzel nem volt mindenkinek szerencséje. Minden nap 10.30-kor ki kellett vonulni a csecsemőosztály folyosójára, hogy az orvosokból és nővérekből álló csapat végigvonuljon vizitelni. Nem értem pontosan, miért nem maradhattunk a szobában. Az egyik anyukának az volt a tippje, hgy nélkülünk talán gyorsabban végeznek. Ebben lehet valami. :) Szóval, minden délelőtt összegyűltek az anyák a folyosón. (A nővérek következetesen és általános módon Anyának szólítottak minket. Mindenki Anya, így nem egyszer fordult elő, hogy egyszerre többen kaptuk fel a fejünket a megszólításra, és nem tudtuk, kinek kellene mozdulnia vagy válaszolnia. :D) Miután megbeszéltük, ki milyen problémával érkezett, jöttek a sztorik. Kiderült, hogy az osztályon kevés az ágynemű. Gergő bukott néhányat a 3 nap alatt, az első nagyobb alkalmával kapott új lepedőt, a másodiknál csak egy nagyobb pelenkaféleséggel takarták le. Azt hittem, csak nem akarják mozgatni az ágyat, de a folyosóbeszélgetéskor kiderült, hogy nem erről volt szó. Egyszerűen nem volt több lepedő. :O Az egyik anyuka nem kapott ágyneműt, amikor érkeztek, mert nem volt. Talán másnap kapott. Egy másik anyuka kisfia lebukta a lepedőt, kérte a nővéreket, hogy cseréljék ki. Akkor kapott másikat, de kérték, hogy vigyázzon rá, mert nincs több. Aha, majd elmagyarázza a 3 hónapos kisfiának, hogy vigyázzon a lepedőre... :S Ezek után meg sem mertem említeni, hogy az én lepedőm koszos volt (mintha leesett volna a szárítókötélről vasalás előtt), mert legalább volt. Úgyis zokniban és hosszú nadrágban aludtam. Tudom, fura, de alapból viszolygok az üzemi ágyneműktől. Képes voltam néhány éve egy írországi kiruccanás alkalmával a hostelbe paplanhuzatot cipelni, hogy abba belebújva biztonságban aludhassak. Ez az elővigyázatosság most jól jött. Igaz, paplanhuzat nem volt nálam, de ügyeltem rá, hogy fedve legyen a bőröm, ahol csak lehet. :)

Nem panaszkodom, mert alapvetően örültem, mint majom a farkának, hogy maradhattam Gergő mellett, és nem kellett ott hagynom egy idegen környezetben alig 2 hetesen. Saját bőrömön tapasztaltam az egészségügy helyzetét: kevés a személyzet, a felszerelés, nincs pénz a korszerűsítésre, alapvető dolgokra; a zuhanyzó lefolyójából felbugyogott a víz, nem volt szappan, WC papír. Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy a szomszéd szobában cellázó, hasonló problémákkal bekerült kislány és anyukája másodszorra voltak bent, mindkét alkalommal összeszedett a kislány valami bakteriális fertőzést. Azt nem tudni, otthon vagy a kórházban szerezte, de az anyukája többször tanácsolta nekem, hogy amikor csak lehet, vonuljak el a szobába és csukjam be az ajtót. Klassz. :S Lekopogom, mert úgy tűnik, sikerült potyautas nélkül hazajönnünk. El is mondom minden evéskor Gergőnek, hogy egyen rendesen, mert nem lenne jó, ha megint a kórházban kötnénk ki. Elég volt. A héten vissza kell menni kontrollra. Nagyon remélem, hogy elégedett lesz az orvos Gergő evési és súlygyarapodási teljesítményével. Rajtam nem múlik. Tápanyag van bőven. :)