Új élet

Nem szándékosan burkolóztam hallgatásba, csak így alakult. Volt sejtésem arról, hogy egy újszülött mellett mi mindenre nincs idő, de igazán csak akkor tudtam meg, amikor hazajöttünk. Mitzinek ezúton köszönöm, hogy lebeszélt arról, hogy az utolsó kórházi estét Gergővel töltsem. Igazad volt, Mitzi, tényleg ajándék minden este (perc :D), amit alvással lehet tölteni. :) Eszem ágában sincs panaszkodni, mert Gergő tüneményes baba. Még akkor is, ha teli tüdőből ordít, én pedig tanácstalanul állok fölötte a szakirodalom megfelelő oldalát tanulmányozva.

Kezdjük az elején! November végén, december elején volt egy olyan érzésem, hogy Karácsonykor az ebédlőasztal mellől megyünk a kórházba. Nem így lett. Ezután abban reménykedtem, hogy elmehetünk szilveszterezni. Megtörtént. Ezután már csak vártam. Az utolsó napokban bekattant egy szám, nem tudtam szabadulni tőle. Azt képzeltem, akkor is ez jár majd az agyamban, amikor tényleg eljön az idő. Aztán vajúdás közben eszembe sem jutott. Helyette a Vuk kedves strófája villant be: Ahol bementél, ki is kell jönnöd. Eredeti szövegkörnyezetében aranyos, a szülőszobában kevésbé magasztos, és -valljuk be- kicsit közönséges is. :)) Mit ki nem hoz az emberből az ismeretlen helyzet!

Az idő végül vasárnap (január 9-én) jött el. Reggel 7 körül arra ébredtem, hogy furcsán, eddig ismeretlen módon szúr, fáj a hasam (vagy tudom is én, mim). Mivel nem voltam benne teljesen biztos, hogy ez már AZ, és nem volt olyan durva, hogy ne tudjak kettő között bealudni, nem szóltam senkinek, Pétert sem ébresztettem föl. Csak ébredés után vallottam be neki, hogy egy ideje már számolom a perceket. :) Anyu már szombat este eldöntötte, hogy reggel eljön hozzánk. Lesz, ami lesz, ő nem tud tovább otthon maradni. :) 11 óra körül -amikor megérkezett-, azzal fogadtuk, hogy órák óta rendszertelen, enyhe fájásokat produkálok. Délben írtunk az orvosnak sms-t -vasárnap délben nem telefonálunk, ha nincs életveszély :)-, hogy tudjon róla. Pár óra múlva telefonált, kikérdezett a tünetekről, és berendelt egy vizsgálatra. Ott aztán megállapította, hogy este baba lesz, de még hazaengedett enni, erőt gyűjteni. Itthon aztán elkezdett bedurvulni. Közben a húgomék is megérkeztek Kaposvárról, mindenképpen itt akartak lenni, ami nagyon jól esett. :) Kórusban mondták, hogy el kellene indulni a kórházba, én is tudtam, de egyszerűen nem ment. Szinte egymásba értek a fájások, kettő között sem engedett teljesen a görcs. Este 6 körül aztán összeszedtem magam, és éppen a csizmával szöszöltem, Péter pedig megragadta a telefont, hogy felhívja az orvost, amikor megelőzte. Az orvos telefonált, hogy mi a helyzet. Majdnem egyszerre értünk be, engem azonnal a szülőszobába irányítottak. Ettől a ponttól kissé hiányosak az emlékeim. Emlékszem egy kényelmetlen (vízszintes) vizsgálóágyra, egy ugyanilyen kényelmetlen vajúdóágyra, a piros labdára, a sétára a szülőszoba és a vizsgáló között (közben néhány túlélt baromi erős fájásra), Péter zöld szerkójára, amit minden fájás alatt elkaptam és erősen csavartam, aztán a megemelt fejrészű szülőágyra. Emlékszem a pontra, amikor úgy éreztem, nem bírom tovább. Arra is emlékszem, amikor végső kétségbeesésemben könyörögtem az orvosnak, hogy segítsen. Azzal biztatott, hogy a végén olyan lesz, mintha a fájdalmat elvágták volna. Így is lett. Volt kb. fél másodperc, amikor semmi nem fájt, miután Gergő este 8.59-kor megszületett. Az a fél másodperc nagyon-nagyon jó volt. Aztán elkezdett fájni mindenem, és akkor még hátra volt a varrás. Na, ezt nem részletezem. Egyrészt azért, mert gondolom, senki sem kíváncsi rá, másrészt én sem szeretnék rá emlékezni. Félúton kértem egy újabb érzéstelenítőt. Aki ismer, az tudja, ez milyen nagy szó, ugyanis rettegek a tűtől. Inkább hagytam magam megszúrni, csak ne érezzem a varrást. Na, máris többet írtam, mint akartam. :)

A szülést követő 4. napon engedtek haza a kórházból. Örültem, de meg is voltam rémülve. Szerencsére anyu másfél hétig nálunk volt, sokat segített. Persze, akadtak nehéz percek is, amikor tapintható volt a feszültség, miután mindenki mást és máshogy akart volna, de alapvetően szép időszak volt. Akkor etettem Gergőt, amikor kérte, elhittem, hogy az elég neki, de tévedtem. Elkezdett fogyni, legyengült, nem volt ereje enni. Bekerültünk egy ördögi körbe, amiből segítség nélkül nem volt kiút. A gyerekorvos a kórházba küldött minket Gergővel. Sajnos, ott kellett maradni. Szerencsére én is mellette maradhattam. Nem tudtam volna ott hagyni. (Ezekről a napokról később.)

Az evéssel kapcsolatos macerán kívül Gergő nagyon jó baba. Eszik (ha akar), alszik, csak néha nyűgös. Nagy kék szemeivel úgy tud nézni, hogy az ember zavarba esik. Imádom. Imádjuk. Mindenkit elvarázsol. :) Néha úgy érzem, hogy sírni tudnék a fáradságtól, de megéri.