Állatkerti ezmegaz

Itt voltak a húgomék néhány napot, és -többek között- az állatkert megtekintése is rajta volt a listán. Mi ugyan nem terveztük, de nem lett volna igazságos Gergővel szemben, ha nem megyünk. Persze, mondhattam volna nemet, de szemétségnek éreztem volna azzal indokolni, hogy csak, alternatívaként pedig felajánlani a mindennap elérhető játszóteret.

Szóval, mentünk. A jegyvásárlásnál alaposan meglepődtünk, mert idén már nem adtak kedvezményt az emelt családi pótlékos gyereknek és egy kísérőjének, ráadásul 2 év fölött kell belépőt venni a gyerekeknek, nem pedig 3 év fölött, ahogy mi azt gondoltuk. Egy családi és egy felnőtt jeggyel majdnem 10000 Ft-ot hagytuk ott. Mindegy, ez van.

Alig néztünk meg még valamit (talán csak a pillangókat), amikor leszakadt az ég. Bemenekültünk a halakhoz, aztán mentünk tovább már nem is tudom, hova, csak fedél legyen a fejünk fölött. Ahol a lajhár van, az melyik rész? Ha már lajhár... ki volt írva, hogy vigyázzunk, mert a lajhár haraphat. Köszi. Nem nagyon értettem, mert nem láttam, hogy ki tudna jönni. Egészen addig, amíg át nem értünk a terem másik oldalára, ahol a lajhár éppen végig nem mászott az egyik kilógó ágon. A gyerekek fellelkesültek, alig lehetett őket visszafogni, hogy csak óvatosan simogassák. Felemeltem Gergőt, a sógorom meg Matyit, felváltva simogatták a lajhárt, a húgom pedig próbált fényképezni. Félig sikerült, azaz Matyiról készült egy egészen használható kép, Gergőről viszont egy elmosódott és egy olyan, amin teljes alakban látszik egy telefon. Értem én, hogy nagy látványosság a lajhár, és mindenki szeretne képet készíteni róla, de annyira nem gyors, hogy ne lehessen megvárni, amíg készítünk egy-egy képet a gyerekekről, amint simogatják. Azt sem mondanám, hogy nem vette észre a csaj, hogy fényképezünk, mert idétlen mosollyal kb. azt közölte, hogy Bocs, tudom, hogy útban vagyok, de nem mozdulok. Hát, basszus. Mindezt úgy, hogy tök egyedül volt, legalábbis gyerek nem volt vele, csak a lajhárt szerette volna megörökíteni, tehát simán megtehette volna utánunk, de nem.

Mentünk tovább a fókákhoz, ahol le lehet menni egy alagútba, hogy üvegen keresztül nézzük, ahogy úsznak. A húgom állt a gyerekek mögött, hogy véletlenül se essenek el, én pedig próbáltam úgy állni, hogy 1) tudjak fényképezni, 2) ne essen rám az eső a plafon résén keresztül, 3) ne legyek útban. Az utóbbi nem sikerült, ugyanis egy anyuka a kislányával majdnem fellökött, mert kinézte magának a helyet a sarokban. OK, mondott valami olyasmit, hogy Elnézést, de azzal egyidőben már nyomult is, nem volt időm rendesen félreállni. Ezzel tulajdonképpen nem is foglalkoztam, el is felejtettem az egészet.

Hanem anyukával és kislányával később is összefutottunk. Meg nem mondom, hol, de nem sokkal a lajhár után. (Ha jobban belegondolok, a lajhár a fókák után volt, szóval, megkevertem, de nem írom újra. :D) Megállt Gergő egy táblánál, amin valamilyen növények voltak, és kérdezgette, melyik micsoda (Hogy hívják a nevét?). Nem tudom, hogy kerültek oda, de hirtelen ott guggolt anyuka nem messze tőlünk. Gergő észrevette a kislányt, és a mostanában szokásos ismerkedési formát vette elő, azaz tingelte a kislány homlokát. (Megböki a homlokát és mondja, hogy Ting.) Kislány részéről semmi reakció, úgyhogy Gergő megismételte a mozdulatsort, de ezúttal egymás után kétszer. A kislány még mindig nem csinált semmit; nem sírt, nem méltatlankodott, meg sem nyikkant. Az anyuka viszont reflexből utánacsapott Gergő kezének. Kétszer. Szerencsére nem érte el, mert akkor most az írnám, hogy elvittek a rendőrök, a közterületesek vagy a biztonsági őrök, mert leordítottam a haját/összeverekedtem egy anyukával. Még most is felhúzom magam rajta, pedig már 3 napja történt. Elismerem, nem volt szép dolog Gergőtől a tingelés, nem tudom, honnan szedte és miért csinálja, de ez nála kb. azt jelenti, hogy észrevettelek, és azt is látom, hogy kisebb vagy nálam, nem bántalak, csak jelzem, hogy én vagyok a nagyobb. Ha bántani akarta volna, akkor fellöki vagy rácsap a fejére/mellkasára. Sajnos, erre is volt már példa, de annak általában előzménye is van. Visszatérve anyukára... honnan veszi a bátorságot, hogy megverje a gyerekemet?! Én nem bántottam az övét. Igen, Gergő megpiszkálta a kislányt (megint hangsúlyozom, hogy a kislány fel sem vette), ami nem volt szép tőle, és el is kaptam utána egy átbeszélés erejéig. Beleégett a retinámba a mozdulat, ahogy a nő utánacsap Gergő kezének, majd utána látványosan vizsgálja a kislány szemét, aztán mondja neki, hogy máskor ne hagyja magát. Az utóbbi rendben is van, azaz ha a kislány visszaadta volna Gergőnek a piszkálást, egy szavam sem lett volna. Mármint a kislány felé, mert Gergőt mindenképpen elővettem volna. Eszembe sem jutott volna rácsapni a kislány kezére, de még csak rá sem szóltam vonlna, mert nem az én dolgom. A játszótéren sem szólok rá a többi gyerekre, pedig vannak ám ott (is) cifra dolgok. Esetleg akkor, ha nincs ott/másik gyerekre figyel a szülő, de akkor is csak abban az esetben, ha szándékos és/vagy sorozatos dologról van szó.

Ettől -és az esőtől ami háromszor elkapott és bőrig áztatta a csapatot- eltekintve jó volt az állatkert, Gergő egyre jobban élvezi, de ha szóba kerül, a majdnemkézrecsapás az első, ami eszembe jut róla...

Ő volt a legjobb fej. Úgy pózolt, hogy nem mertem nem lefényképezni, nehogy berágjon és leköpjön. :)

Van élet a focin kívül is

Egyre kevésbé szeretem azokat a dolgokat, amiket mindenki szeret, és egyre kevésbé tartom alapnak azt, amit más annak tart. Azt vettem észre, hogy az utóbbi időben van bennem egy ellenállás azzal kapcsolatban, amit mindenki, de legalábbis a nagytöbbség szerint muszáj úgy csinálni, mert úgy kell. Ez számomra értelmezhetetlen.

Ilyen pl. a sportválasztás. Nem nekem, hanem Gergőnek. Szeretném elkerülni a focit. Nem azért, mert nézni is utálom (OK, a nagy nemzetközi cuccokat megnézem, de az más), hanem azért, mert mások szerint annyira nagyon egyértelmű, hogy a fiúgyereknek focizni kell. Miért is?

Igen, szereti a labdát. Igen, szereti rugdosni. Én is szerettem, pedig még csak fiú sem vagyok. Nem mondom, hogy tiltani fogom, de igyekszem megmutatni neki, hogy más is van a focin kívül, ami adott esetben sokkal jobb, érdekesebb, többet ad.

Konkrétan tegnap este szegezték nekem a kérdést. Arra a kérdésre kellett válaszolnom, miért nem akarom, hogy Gergő focizzon, amikor annyira ügyesen rúgja a labdát. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy pont semmi közük hozzá, és ne kelljen már idegeneknek (nem idegenek, hanem barátok, de úgy értem, családon kívüliek) magyarázkodnom, hogy merre szeretném terelgetni a gyerekem. Olyan vitába egyébként sem szeretek belemenni, ami arról szól, hogy próbálnak meggyőzni, hogy mennyire nincs igazam. Ebben az esetben ráadásul olyan nincs, hogy valakinek igaza van, a másiknak meg nincs. Annyi, hogy másképp gondoljuk, és különben is tök mindegy, hogy mit szeretnének, úgyis az lesz, amit mi eldöntünk. Mi hárman Gergővel.

Azzal próbáltam rövidre zárni, hogy nem szeretném, hogy focizzon, mert minden kisfiú focizik, és rosszul vagyok ezektől az egyértemű(nek vett) dolgoktól. Akkor az egyik srác megkérdezte, hogy attól féltem-e, hogy esetleg barátokat szerez. Erre kb. annyit tudtam mondani, hogy Ugyan már!, de nem emlékszem pontosan. Szerencsére sikerült ejteni a témát, mert tényleg nem velük akartam ezt megbeszélni.

Az igazság az, hogy minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy ne focizzon. Valamit olyat szeretnék, ami a sportoláson túl ad még neki valamit, amivel tartozhat valahova, szerezhet barátokat is. (Mert az szerintem óriási hülyeség, hogy csak a focival szerezhet barátokat.) Mostanában a lovaglásra gondolok. Múlt héten voltunk egy farmon, ahol olyan természetesen tartotta a póni orra elé a tenyerét, hogy szagolja meg, mielőtt megsimogatná, hogy csak néztem. Aztán ott van a tánc. Imád táncolni. Mostanában kéri az autóban, hogy kapcsoljuk be a rádiót, ő meg forgatja-mozgatja a kis testét a zenére, amennyire a gyerekülés hagyja. Szeretném elvinni táncolni. Ha nem tetszik, nem folytatja. A lényeg, hogy tudja, hogy van alternatíva, nem kötelező focizni.

A legutóbbi sportágválasztón volt egy jégtáncos stand. Még nem vittük korcsolyázni, nem tudjuk, mennyire tetszik neki, érdekli-e egyáltalán, de ezt a lehetőséget is nyitva hagyjuk. Azt mondták a lányok, hogy nagyon örülnek a fiúknak, mert kevesen vannak. Azon viccelődtünk, hogy ott biztosan jól lehet csajozni. :) Ha már csajozás... egyáltalán nem igaz, hogy a lányok a focistákat szeretik, és aki nem focizik, az nem népszerű a lányok körében. Nos, nekem pl. sosem tetszettel a focisták. Meg úgy általában az élsportolók sem.

Ha a focit választja, elfogadom (ha nehéz szívvel is), de ne azért tegye, mert úgy gondolja, csak azt lehet. Bárkinek szívesen elmondom ezt, aki kérdezi, de senki ne akarjon meggyőzni arról, hogy rosszul gondolom, pláne ne sajnálják Gergőt, hogy veszni hagyom a labdaérzékét...

Sorház szomszédokkal

Tegnap napközben telefonáltak, hogy másképp alakultak a dolgok, és hétvége helyett már ma reggel 7.30-ra (!) tudnak jönni anyuhoz lefesteni a a házat kívülről, kivágni a fenyőfát és megkurtítani a meggyfát. Az első sokk után megbeszéltük anyuval, hogy tulajdonképpen jól jött ki, mert neki bár dolgoznia kell, mi itt vagyunk Gergővel felügyelni a munkát (és hordani a vizet meg a kávét), és így szabad lesz a hétvége.

Nem volt egyszerű 7.30-ra kávézva, felöltözve, megfésülködve várni az embereket, de sikerült. Nem is értem. :) Megegyeztünk, hogy a első homlokzat lefestésével kezdik, hogy befejezzék dél körül, és Gergő aludhasson. Ebből csupán kettő dolog nem valósult meg: nem végeztek délre, de mindegy is, mert Gergőnek esze ágában sem volt aludni. Végül 5 óra körül dőlt el, mialatt kidobtam a kukába az aktuális lecserélt pelenkát.

Az eseményekkel kapcsolatos benyomások megörökítése előtt jöjjön némi háttérinformáció. Adva van 1) egy régi barátnő(nek gondolt) szomszéd, aki kb. 10 éve kifacsart sztorikat pletykált anyuról, és azóta nem nagyon beszélnek. Az utóbbi időben már kedélyesen elcsevegnek a teraszokon keresztül, de hiába próbálkozik a nő, anyu úgy intézi, hogy ne jöjjön be a lakásba. Próbálkozik rendesen; lassan a fia összes régi játékát áthurcolja a srácoknak. Ma pl. egy ehhez hasonló abakusszal, egy pici plüssmacival és egy tűzoltóautóval állított be; 2) egy kiállhatatlan közvetlen szomszéd, aki majdnem az összes szomszédot cseszteti valamivel. Az egyiket azzal, hogy miért nem cseréli ki a teraszán az elválaszó üveget szebbre, a másikat azzal, hogy milyen keskeny a lépcsője, anyut meg kb. mindennel: miért cserépbe ülteti a paradicsomot ahelyett, hogy beásná a kertbe, ajánlkozik, hogy felássa, átjár a kertbe, hogy azt a szedret is leszedje, ami átlóg anyuékhoz (szedje, ha akarja, csak ne járkáljon át), osztja az észt, hogy mikor, mivel, kivel és mit kellene csinálni, ja, és hogyan.

A homlokzatfestés valamennyire közös biznisz a közvetlen szomszéddal. Nemrég halt meg a férje, most rávetette magát a lakásra. A közösködés kimerül ugyan annyiban, hogy ugyanazok az emberek végzik, de nem állja meg, hogy ne szóljon bele. Fél doboz festéken kukacoskodik, és kérdezés nélkül áttette anyuhoz a maradékot, mert neki annyival kevesebbet kellett kifizetni, és úgyis ők jönnek ide is. Amikor nem kaptuk föl AZONNAL a vödröt, azzal basztatott minket, hogy ne álljon a melegben a festék, nem tesz jót neki. Azért sem vittük le azonnal. Volt még néhány apróbb beszólása, de azokra már nem is emlékszem, annyira eltörpülnek a nagyok mellett.

Mialatt két ember festette elől a ház falát, addig a harmadik (és a rövid időre megjelent negyedik) kivágta a fenyőfát. Előtte megbeszéltük a pasival, amit anyu mondott, hogy 2 m magasan szeretné meghagyni a fát, hogy ráfuttasson szedret vagy bármit. Mire a pasi a fának támasztotta a létrát, már majdnem az összes unatkozó nyugdíjas szomszéd kint volt, és kórusban osztotta az észt. Csak álltam a teraszon, és hallgattam, hogy mindenfelől érkeztek az utasítások, hogy anyu mit szeretne. Éppen csak szotyit meg pattogatott kukoricát nem vettek magukhoz. A pasi rutinos ilyen ügyekben, csak tette a dolgát szótlanul. :)

Nyilván a közvetlen szomszéd is kint tátotta a száját. Amikor azzal kóstolt be, hogy vegyem le Gergőről a pelenkát, hagy pisiljen szanaszéjjel, mert úgy lesz szobatiszta, csak hümmögtem valamit (elég nyilvánvaló, hogy Gergő nem azzal a módszerrel lesz szobatiszta, hogy leveszem róla a pelenkát egyik napról a másikra, de ezt nem volt kedvem az orrára kötni). Amikor viszont eljött a meggyfa megkurtításának ideje, nem bírtam ki szó nélkül. Pasi fogta a motoros fűrészt és feltette a fa ágai közé. Egyértelmű volt, hogy felmászik, és úgy vágja le a nemkívánatos ágakat. Amikor a nő megkérdezte, nincs-e nekik egy nagy festőlétra, azt hittem, neki kell valamire, aztán folytatta, hogy óvatosan másszon a pasi, mert könnyen törik a meggyfa, és akkor leesett, hogy a pasit osztja. Pont úgy nézett ki a pasi, mint aki először mászik meggyfára hasonló célból. Levágott a pasi kb. 3 nagy ágat, éppen készült lemászni, amikor a nő elkezdte utasítgatni, hogy az egyik ágcsonkból még vágjon le. Mondta a pasi, hogy az ott még hajtani fog, de a nő közölte, hogy az úgy csúnya. Párszor ide-oda repkedett a csúnya és a kihajt szó, aztán nem bírtam, és mondtam a pasinak, hogy maradjon úgy. A nő nem szólt semmit, de gyorsan bement. Nem érdekel, ha haragszik, de ne gondolja már azt, hogy azért, mert anyu helyett én voltam itthon a munkálatok alatt, átveheti az irányítást. Amikor erőltetett nevetéssel beszélgetni próbált, hogy egészen sok fény lesz a kertben, csak mondtam valami semmiséget (kb. azt, hogy ja), de legszívesebben azt mondtam volna, hogy majd akkor lesz fény, ha kivágja a szedret, ami anyuéknak beárnyékolja a kert felét, de a termésért átgázol anyu veteményesén (dolgozunk az ügyön, hogy ez megszűnjön).

A volt barátnő másféle pofátlansággal húzta ki a gyufát. Könnyen rájöhetett, hogy anyu nem akarja, hogy bejöjjön a házba. Ha összefutnak a ház előtt, elbeszélgetnek általános semmiségekről, de anyu következetesen és ügyesen hárítja a nő lakásba való bejutását. Elől dolgoznak a festők, én az emeleti nappaliban Gergővel, amikor hallom a nő hangját a konyhából. Elöntötte a vér az agyam a nyilvánvaló pofátlanság miatt. Tudta, hogy anyu nincs itthon, és azt is, hogy mi viszont igen, és azzal az ürüggyel, hogy hozott valami játékot Gergőnek (remélem, lassan kiürül a padlás), beengedte magát a bejárati ajtón. Igyekeztem nem bunkózni, de elég hűvösre sikerülhetett a beszélgetés (pedig tényleg igyekeztem, a vázolt terveikre is igyekeztem érdeklődve reagálni, de iszonyú mérges voltam), mert az időközben érkezett másik szomszéd (őt nagyon szeretem) rákérdezett, hogy idegesít-e a volt barátnő. Nagyjából vázoltam a helyzetet, de nem is nagyon kellett, mert abszolút érti, hiszen ott lakik ő is kb. 30 éve. Az egészben nem az zavar, hogy bejött, hiszen nem rablás szándékával jött, hanem az a tény, hogy pontosan tudta, hogy olyat tesz, amit anyu nem szeretne, és ha anyu itthon lett volna, esélye sem lett volna rá. A nyilvánvaló pofátlanság az egyik olyan emberi tulajdonság, amit nagyon nehezen tolerálok.

Ha egyszer olyan helyzetben leszünk, hogy ilyesmiben gondolkozzunk, az biztos, hogy sorházba nem szeretnék költözni. Nyilván van ennél sokkal rosszabb is, pl. tízemeletes panelházban biztos kellemetlenebb élni, mint a kertes sorházban, de szerintem a panelban nem másznak bele az emberek ennyire egymás életébe, mert hiába vannak szorosan egymás mellett a lakások, legalább nem látják egymás minden egyes percét, amit a lakáson kívül tölt.

Tisztázás

A tegnapi írás ékes példája annak, hogy ha van lehetőségem azonnal kiírni magamból a történéseket, akkor bejegyzés születik, ha viszont csak később lenne rá időm, akkor a feledés homályába vész, és esetleg annyiban utalok rá később, hogy volt egy kis összezördülés a kristályok miatt.

Nem beszéltünk róla többet, este viszont anyu és Péter beszélgetett a konyhában, amíg én Gergőt altattam. Péter mesélte, hogy anyu akkor felhozta, hogy nekiestem délután, de tisztázták, hogy félreértés történt. Anyu azt hitte, arra akarom rávenni, hogy ő álljon fel a székre/létrára, ő vegye le a szekrény tetejéről a cuccokat, és ő vigye fel a padlásra. Szerencsére Péter megnyugtatta, hogy erről szó sincs, ezt szívesen megcsináljuk, neki csak a beleegyezése kell, mert ilyesmit nem csinálunk anélkül, hogy megbeszélnénk.

Ez jó, mert úgy tűnik, hajlandó elfogadni a segítséget, csak fizikailag nem bírja. Ezt majd mi. Alig várom, hogy a tanfolyam elméleti anyagát átültessük a gyakorlatba. Szerintem annyi cuccot fogok kidobni és elajándékozni, hogy abból egy másik lakást be lehetne rendezni. Jó lesz. :)

Segíteni vagy nem?

El kellene fogadni, hogy nem lehet mindenkit megváltani, de ez nekem nehezen megy (ha egyáltalán). Ha én egy olyan élethelyzetben lennék, amit egyetlen porcikám sem szeret (nekem is vannak rossz napjaim, amikor úgy érzem, hogy én vagyok a legszerencsétlenebb a világon, de most nem erről van szó), és valaki csak egy halvány reménysugarat kínál, hogy javítsak rajta, akkor az a minimum, hogy nem esek a torkának. Nem kell megfogadni, én sem teszem minden tanáccsal. Nem is ezt vártam, csak próbáltam beszélgetni.

Tudom -és ezt el is fogadom-, hogy most a tanfolyam miatt mindent feng shui szemmel nézek, de most ebben vagyok benne, és még csak az első harmadánál járunk, máris egy csomó összefüggésre véltem rájönni. Az első az volt, hogy az első lecke napján eltűntettem a metszett kristály vázát a konyhából, másnap felhívott a húgom és az ő sógornője is, hogy eljönnének hozzánk pár napra, pedig előtte úgy kellett hosszasan kérlelni őket, hogy ugyan nyissák már ránk az ajtót. Aztán anyu eljött Gergőre vigyázni, amíg mi elmentünk egy búcsúbulira, és összeveszés nélkül sikerült eltölteni a hétvégét, pedig bőven lett volna ok rá. Ezen felbuzdulva azt tanácsoltam anyunak, hogy meg kellene szabadulnia a sok kristályvacaktól a lakásban, amit még apu szüleitől örököltek. Mondta, hogy tudja, és ennyiben maradtunk.

Most itt vagyunk náluk. Apu Balatonfüreden a szívszanatóriumban, anyu délelőtt még dolgozik. Gergő elaludt, én meg leköltöztem a konyhaasztalhoz az aktuális leckét jegyzetelni. Hazajött anyu. Nem mondtam neki semmit, hogy mit csinálok, ő kérdezett rá. Akkor mondtam, hogy a tanfolyammal foglalkozom. Az első kérdése az volt, hogy fizetős-e. Erre még higgadtan válaszoltam, bár éreztem a feldobott labdát. Aztán meg mertem viccesen jegyezni, hogy ha megjelenek egy nagy bőrönddel, akkor Péter kidobott, mert nem bírta tovább a kiképzést (a konyhába szánt lámpabúrán már összekaptunk, mert tiltólistára tettem :D). Erre azt sikerült válaszolnia, hogy tényleg idegesítő tud lenni, ha valaki nagyon belemegy. Elengedtem a fülem mellett, mert csak hosszan tudtam volna rá válaszolni és nem túl szépeket. Beszélgettünk, beszélgettünk, és egy ponton kiforogta a szó, és azzal indítva, hogy nem bántásból mondom, de szerintem sokat segítene rajta, ha megszabadulna apu családjának a lomjaitól. (25 éve meghalt a nagymamám és a dédnagymamám, azóta lepik el a házat az ő lakásuk bútorai, használati és dísztárgyai) Erre nekem esett, hogy ezt ő nagyon jól tudja, de nem tud mit tenni, mert neki erre nincs energiája, még odáig sem juttott, hogy a hálószobából levegye a képet, amit nagyon utál. (Attól a képtól egészen konkrétan halálfélelmem van. Már gyerekkoromban is féltem tőle, mert nekem olyan, mintha egy sírkő szélén állna a váza. Szürkésfehér, öblös vázában fehér és lila orgona van, hanyagul körberakva valamilyen textillel. Eredetileg talán asztal sarkán áll, de mivel minden szürkésfehér, teljesen olyan, mintha sírkő lenne. Borzasztóan nyomasztó.) Csak mondta és mondta, hogy ő ennél többet nem tud tenni, és különben is tudja, hogy milyen hatással vannak rá ezek a tárgyak, és szenved tőle, hogy nem tud tőlük szabadulni, és az csak rosszabb, ha én mondom. Halkan megkérdeztem, hogy az én hibám-e, hogy ez a helyzet, de erre csak folytatta, hogy az nem segít, ha ilyen erőszakosan mondom a magamét. Megjegyeztem, hogy most mondtam először, de felhozta, hogy egyszer már bekóstoltam a kristályok miatt, és különben is hagyjam békén, mert a szélcsengőket már levette. Még mondott pár kedves szót, amivel olyan szinten sikerült megsértenie, hogy bekönnyesedett a szemem, mire hozzámvágta, hogy lehet bömbölni, de neki ilyen a stílusa. 

Ezen a ponton döntöttem el, hogy én ebben az ügyben többet tenni nem fogok, mert csak annak lehet segíteni, aki szeretné és hagyja. Lehet fikázni a feng shuit, de akkor mondjon jobbat. Egyáltalán nem biztos, hogy ez a legjobb módszer ebben a helyzetben, de a semminél biztos jobb. Erőszakkal senkinek sem lehet megváltoztatni az életét. Ez van. Akkor is, ha az anyámról van szó. Azt egyébként minden feng shui és egyéb hókuszpókusz nélkül lehet érezni, hogy nagyon rossz ennek a lakásnak a kisugárzása. Olyan nincs, hogy legalább másnap nem ugorjon össze valaki valakivel, bele ne gyalogoljon valaki a másik lelkébe. Mindenből sértődés van. Nem szeretek itt lenni, pedig itt nőttem fel. A kertben szeretek lenni. Ott jó. Ott nincsenek jelen az említett tárgyak. Ott mindent anyuék rendeztek a saját dolgaikkal.

Ezután igyekszem csak hümmögni a problémák hallatán, és már nem próbálom megoldani őket. Nem az én dolgom. Nem tudok többet tenni.