El kellene fogadni, hogy nem lehet mindenkit megváltani, de ez nekem nehezen megy (ha egyáltalán). Ha én egy olyan élethelyzetben lennék, amit egyetlen porcikám sem szeret (nekem is vannak rossz napjaim, amikor úgy érzem, hogy én vagyok a legszerencsétlenebb a világon, de most nem erről van szó), és valaki csak egy halvány reménysugarat kínál, hogy javítsak rajta, akkor az a minimum, hogy nem esek a torkának. Nem kell megfogadni, én sem teszem minden tanáccsal. Nem is ezt vártam, csak próbáltam beszélgetni.
Tudom -és ezt el is fogadom-, hogy most a tanfolyam miatt mindent feng shui szemmel nézek, de most ebben vagyok benne, és még csak az első harmadánál járunk, máris egy csomó összefüggésre véltem rájönni. Az első az volt, hogy az első lecke napján eltűntettem a metszett kristály vázát a konyhából, másnap felhívott a húgom és az ő sógornője is, hogy eljönnének hozzánk pár napra, pedig előtte úgy kellett hosszasan kérlelni őket, hogy ugyan nyissák már ránk az ajtót. Aztán anyu eljött Gergőre vigyázni, amíg mi elmentünk egy búcsúbulira, és összeveszés nélkül sikerült eltölteni a hétvégét, pedig bőven lett volna ok rá. Ezen felbuzdulva azt tanácsoltam anyunak, hogy meg kellene szabadulnia a sok kristályvacaktól a lakásban, amit még apu szüleitől örököltek. Mondta, hogy tudja, és ennyiben maradtunk.
Most itt vagyunk náluk. Apu Balatonfüreden a szívszanatóriumban, anyu délelőtt még dolgozik. Gergő elaludt, én meg leköltöztem a konyhaasztalhoz az aktuális leckét jegyzetelni. Hazajött anyu. Nem mondtam neki semmit, hogy mit csinálok, ő kérdezett rá. Akkor mondtam, hogy a tanfolyammal foglalkozom. Az első kérdése az volt, hogy fizetős-e. Erre még higgadtan válaszoltam, bár éreztem a feldobott labdát. Aztán meg mertem viccesen jegyezni, hogy ha megjelenek egy nagy bőrönddel, akkor Péter kidobott, mert nem bírta tovább a kiképzést (a konyhába szánt lámpabúrán már összekaptunk, mert tiltólistára tettem :D). Erre azt sikerült válaszolnia, hogy tényleg idegesítő tud lenni, ha valaki nagyon belemegy. Elengedtem a fülem mellett, mert csak hosszan tudtam volna rá válaszolni és nem túl szépeket. Beszélgettünk, beszélgettünk, és egy ponton kiforogta a szó, és azzal indítva, hogy nem bántásból mondom, de szerintem sokat segítene rajta, ha megszabadulna apu családjának a lomjaitól. (25 éve meghalt a nagymamám és a dédnagymamám, azóta lepik el a házat az ő lakásuk bútorai, használati és dísztárgyai) Erre nekem esett, hogy ezt ő nagyon jól tudja, de nem tud mit tenni, mert neki erre nincs energiája, még odáig sem juttott, hogy a hálószobából levegye a képet, amit nagyon utál. (Attól a képtól egészen konkrétan halálfélelmem van. Már gyerekkoromban is féltem tőle, mert nekem olyan, mintha egy sírkő szélén állna a váza. Szürkésfehér, öblös vázában fehér és lila orgona van, hanyagul körberakva valamilyen textillel. Eredetileg talán asztal sarkán áll, de mivel minden szürkésfehér, teljesen olyan, mintha sírkő lenne. Borzasztóan nyomasztó.) Csak mondta és mondta, hogy ő ennél többet nem tud tenni, és különben is tudja, hogy milyen hatással vannak rá ezek a tárgyak, és szenved tőle, hogy nem tud tőlük szabadulni, és az csak rosszabb, ha én mondom. Halkan megkérdeztem, hogy az én hibám-e, hogy ez a helyzet, de erre csak folytatta, hogy az nem segít, ha ilyen erőszakosan mondom a magamét. Megjegyeztem, hogy most mondtam először, de felhozta, hogy egyszer már bekóstoltam a kristályok miatt, és különben is hagyjam békén, mert a szélcsengőket már levette. Még mondott pár kedves szót, amivel olyan szinten sikerült megsértenie, hogy bekönnyesedett a szemem, mire hozzámvágta, hogy lehet bömbölni, de neki ilyen a stílusa.
Ezen a ponton döntöttem el, hogy én ebben az ügyben többet tenni nem fogok, mert csak annak lehet segíteni, aki szeretné és hagyja. Lehet fikázni a feng shuit, de akkor mondjon jobbat. Egyáltalán nem biztos, hogy ez a legjobb módszer ebben a helyzetben, de a semminél biztos jobb. Erőszakkal senkinek sem lehet megváltoztatni az életét. Ez van. Akkor is, ha az anyámról van szó. Azt egyébként minden feng shui és egyéb hókuszpókusz nélkül lehet érezni, hogy nagyon rossz ennek a lakásnak a kisugárzása. Olyan nincs, hogy legalább másnap nem ugorjon össze valaki valakivel, bele ne gyalogoljon valaki a másik lelkébe. Mindenből sértődés van. Nem szeretek itt lenni, pedig itt nőttem fel. A kertben szeretek lenni. Ott jó. Ott nincsenek jelen az említett tárgyak. Ott mindent anyuék rendeztek a saját dolgaikkal.
Ezután igyekszem csak hümmögni a problémák hallatán, és már nem próbálom megoldani őket. Nem az én dolgom. Nem tudok többet tenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése