Ön- és közveszélyes

Az utóbbi napokban (hetekben?) semmihez sem lenne szabad nyúlnom, a legjobb lenne, ha mozdulatlanul feküdnék a padlón. Szigorúan nem ágyon, hiszen onnan le lehet esni. Ami pedig megtörténhet, az mostanában velem meg is történik.

Minden kiesik a kezemből, nekimegyek ajtónak, szekrénynek, kilincsnek. Ma reggel tele volt a markom paprikamaggal, és a kukához közelítve beleakadt a kezem a pultba. Az eredmény egy maréknyi paprikamag a földön és egy kacskaringós anyázás.

Félve állok a székre, hogy feltegyem vagy levegyem a ritkán használt edényeket. Szinte várom, mikor potyogok le, mert akkor legalább azon is túl lennék. Ami még nem történt meg, az még lehetőség. Olyan nincs, hogy kihagyjak valami bénázást.

Hétfőn voltam teljesítőképességem legalján. Útban a fürdőszoba felé beleakadt a lábam a laptop akksitöltőjének vezetékébe, és szabályosan elvágódtam a nappaliban. Csak a szerencsén múlt, hogy nem vágtam a fejem a székhez. Hozzácsaptam a térdem a padlóhoz, azóta is fáj, és tisztességes folt éktelenkedik rajta. Nem tudom, az ijedtségtől vagy a fájdalomtól csordult ki a könnyem, de egyik sem volt olyan erős, mint a saját bénaságom miatti elkeseredettség.

Veszélyességemet nem tartom meg magamnak, másra is kiterjesztem. Amerre járok, összekoccant fogakat és kinyomott szemeket hagyok magam után. Veszélyes vagyok. Gumiszobában a helyem.

Paprika

Azt gondolnám, hogy Magyarországon csukott szemmel levehetném bármelyik fűszerpaprikát rejtő tasakot a boltban a polcról, magyar terméket találok benne. Hát, nem. Nagyon nem. Ötből kettő márka egyáltalán nem tartalmaz(ott) magyar paprikát, hanem különböző arányban chile-i és spanyol cuccot, egyben perui és magyar volt (gondolom, a magyar rész csak néhány csipetnyi), és mindössze kettő volt hazai. Az egyik a kalocsai, a másik Tesco-s. Igen, a fehér-kék-piros csíkos. Nincs itthon elég fűszerpaprika, hogy Dél-Amerikából kell behozni?

Az utóbbi időben igyekszem odafigyelni arra, hogy amit megveszek, lehetőség szerint magyar legyen. Van, amikor nem lehet, mert mondjuk, abból a termékből nincs magyar gyártmány. Persze, példát most nem tudok mondani, hogy valaminek nincs magyar alternatívája. Talán a banán, narancs és egyéb déligyümölcs az, amiből ha megszakadok, akkor sem találok magyart. Citromot sem.

Olyan fűszerek is vannak, ami nem terem meg itthon, ezért innen-onnan beszállítottat veszek, ha arra az ízre vágyom, és ez gyakran előfordul, mivel szeretem a fűszereket, de a paprika nem ilyen. Mármint nem arról van szó, hogy nem szeretném, hanem nem látom értelmét az importnak. Van nekünk is. Nem is akármilyen. Finom.

Márciusi ünnepek

Kövezzen meg érte bárki bátran, de jobban rá tudok pörögni a St. Patrick napra, mint március 15-ére, pedig semmi okom az ünneplésre. Egy kicsit sem vagyok ír, a hajam színét csalással értem el, és ebben nem motivált az asszimilálódásra való törekvés. :) St. Patricknak sem tulajdonítok nagy jelentőséget; a kereszténység elterjedésében való közreműködése nem hoz lázba, a kígyók kiutasítását pedig nem hiszem el. :) A lényeg nem is ez, hanem a két ünnep megünneplése közti különbség. Amíg mi egy valós történelmi eseményt képtelenek vagyunk normálisan, egyformán megünnepelni, addig az írek ezen a napon egységesen átalakulnak koboldokká, tetőtől talpig zöldbe rántják magukat, mindenki csápol, boldog, önfeledt és ... nos, igen... estére lerészegedik. Persze, ez utóbbit nem csak a mai napon teszik. :)

Néhány éve már bevett szokás, hogy március 15-én Salgótarjánban ébred a család, és az időtől függően kirándulunk vagy nem. Most is megpróbáltuk, kiautóztunk a Somoskői várhoz, hősiesen felcaplattunk a tetejére, de néhány kötelező fotó után megfutamodtunk. Nagyon hideg volt. A legrosszabb a szél volt. Nemsokára húsvét, az is jó alkalom a kirándulásra. Majd akkor megyünk újra. Nem lehet megunni.

Másnap a hó alól kellett kivakarni az autót. Nem akar a tavasz megérkezni, pedig már nagyon várjuk. Még én is, aki köztudottan szeretem a telet meg a havat. Nem panaszkodom, az idén igazán szép telünk volt, hó is volt rendesen. Nemsokára átállunk a nyári időszámításra. Tavaszt kérek!

Mára ír menüt terveztem póréhagymalevessel, Irish Stew-val és morzsás almával, de ahhoz tegnap be kellett volna vásárolni. Elég sűrűre sikerült a nap, megszavaztuk az ír menü elhalasztását. Ünneplés gyanánt ellátogatunk a Beckett'sbe, ahol terveink szerint meghallgatjuk a srácokat, de előtte felkapjuk Csöpit a reptéren. Ha eléri az ajkai buszt, akkor könnyes szemmel integetünk utána, ha nem, akkor visszük a Beckett'sbe. Persze, ha nem bánja. :) Gondosan kiválogattuk a zöld ruhákat, ha elég bátor leszek, a fejembe nyomom a koboldkalapomat, és indulhat az este.

St. Patrick nap 2008. Tavaly nem kerültem megörökítésre. :)

Mindegy nekem, mit művelt St. Patrick, szeretem ezt a napot. Jó móka.

Nem tavasz

Ezt ma kaptam, és feldobta a napomat. Nem mondom, hogy minden gondom elfelejtem, de határozottan segítenek az ehhez hasonló dolgok.

Észrevétlenül megérkezett a tavasz, bár egyelőre csak a naptárra tekintve veszem észre. Néhány napos napsütés után az elmúlt hetekben újra téliesre fordult az idő, és nem úgy néz ki, mintha mostanában szeretne felmelegedni. Már éppen terveztem a tavaszi kabát forgalomba állítását, amikor újra hóesést láttam az ablakból, így még marad a szekrényben egy ideig. A hétvégén már március közepe lesz, ráadásul hosszú hétvége. Ne már, hogy ne lehessen kirándulni, vagy legalább kicsit tovább tartózkodni a szabad levegőn annál, hogy a lakásajtótól az autóig futunk! Ma még csak kedd van. Hátha... A remény hal meg utoljára.

A húgomék szombaton elindulnak Salgótarján felé, és az eredeti tervek szerint én is csatlakoznék hozzájuk, de beugrott egy szülinap vasárnap dél körül, így talán később csatlakozom a családi hétvégéhez. Tulajdonképpen én időben csúsztatok kicsit a salgótarjáni tartózkodáson, hiszen kedden is ott kell lennem, legalábbis délelőtt, mert jelenésem van a munkaügyi központban. Jó móka...

Tegnap Csöpivel töltöttem a délutánt, aki az éjszakát már Dublinban töltötte. Legszívesebben vele mentem volna, hogy kimehessünk a St. Patrick napi felvonulásra, ahogy tavaly. Majd legközelebb.:)

Léleksimogatás

Tegnap jazz koncerten járunk. Nem az én ötletem volt, fel kellett hívni rá a figyelmemet, de egyáltalán nem bántam meg, sőt. Igazi léleksimogató koncert volt. Mostanában nagy szükségem van ilyesmire. Jó arra a pár órára elfelejteni a gondokat, bajokat. Igazi lélekemelő pillanatok ezek.

Nagyon-nagyon jó volt. Tartottam tőle, hogy majd vágni lehet a füstöt, de szerencsére nem így volt. A Budapest Jazz Club emeleti részén nagy tábla jelezte, hogy a dohányzás nem megengedett. A nézőtér sem volt tömve, pár perces késéssel is simán le tudtunk ülni egy asztalhoz.

Nem találtam videót a tegnapi formációról, de ehhez nagyon hasonló volt. Annyi a különbség, hogy tegnap "csak" Gereben Zita és Gyémánt Bálint lépett föl. Így is, úgy is jó volt.:)

Március végén lesz a Magyar Jazz Ünnepe. Van néhány koncert, ami felkerült a listára. Az is az esemény csáberejét növeli, hogy a napijegy 500 Ft, a háromnapos bérlet pedig 1000 Ft. Szerintem egészen kibírható.

Helyzetek

Megváltoztam, és az benne a durva, hogy én is észreveszem. Ugyanarra a helyzetre (vagy hasonlóra) teljesen másképp reagálok, mint régebben. Megbántok embereket, mert nem tudom kezelni a negatív dolgokat. Látszólag nincs semmi gondom, hiszen nincs munkám, ami stresszhelyzete(ke)t teremtene, rendeződni látszanak a dolgaim, de távolról sem ilyen egyszerű a helyzet. Tele vagyok feszültséggel és az idegeim sokszor pattanásközeli állapotig feszülnek. Minden összeomlani látszik, és igen nagy erőfeszítésbe kerül, hogy ne omoljon össze az egész család testileg-lelkileg. Vannak óriási problémák, amiknek egyelőre nem látjuk a megoldását, ezekhez társul néhány apró. Nincs olyan perc, amikor ne azon agyalnék, hogy lehetne kilábalni ebből helyzetből. Persze, történnek jó dolgok is, olyankor igyekszem nem gondolni a rosszakra. Kisebb-nagyobb sikerrel.

Nem én vagyok az egyetlen, akivel rossz dolgok történnek. Sőt, sokkal rosszabb dolgok történnek másokkal, mint velem, mégsem vagyok képes úgy viselkedni, ahogy illene. Nem teszek meg dolgokat, amikre másnak szüksége lenne. Akkor jut eszembe, hogy másnak is vannak gondjai, amikor valaki felhív. Persze, ez így nem teljesen igaz, mert rengeteget gondolok azokra a barátaimra, akikkel mostanában valami jó vagy éppen rossz történt, csak azt vagyok hajlamos elfelejteni, hogy a gondolatok nem mennek át, ha nem mondjuk ki vagy írjuk le őket. Ez óriási bunkóság a részemről, ezt nagyon jól tudom. Ahogy telik az idő, és még mindig nem nyilvánultam meg szóban vagy írásban, egyre jobban ég pofám, és nem megy. :(

Tisztában vagyok, hogy ez kívülről nyávogásnak hangzik, és nem is szeretném magam mentegetni, de ez a helyzet. Nem tudok odafigyelni mindenre, mint régen. Nem is az, hogy mindenre nem tudok figyelni, hanem egyre kevesebb dologra. Mostanában arról szól az életem, hogy mit kell tennem. Tudom, hogy nem vagyok ezzel egyedül, de nekem ez most sok. Pár hónapja gyökeresen megváltozott körülöttem minden, azóta történtek jó és rossz dolgok, de a feszültség ahelyett, hogy enyhült volna, fokozódott.

Nem vagyok elég erős, és úgy kezelem a helyzetet, hogy figyelmetlen (esetenként a bunkóságig fokozva) vagyok másokkal, és sokkal önzőbb, mint régen. Észrevettem, tudatosult bennem, elszomorít, de egyre kevésbé tudok tenni ellene.