Az utóbbi napokban (hetekben?) semmihez sem lenne szabad nyúlnom, a legjobb lenne, ha mozdulatlanul feküdnék a padlón. Szigorúan nem ágyon, hiszen onnan le lehet esni. Ami pedig megtörténhet, az mostanában velem meg is történik.
Minden kiesik a kezemből, nekimegyek ajtónak, szekrénynek, kilincsnek. Ma reggel tele volt a markom paprikamaggal, és a kukához közelítve beleakadt a kezem a pultba. Az eredmény egy maréknyi paprikamag a földön és egy kacskaringós anyázás.
Félve állok a székre, hogy feltegyem vagy levegyem a ritkán használt edényeket. Szinte várom, mikor potyogok le, mert akkor legalább azon is túl lennék. Ami még nem történt meg, az még lehetőség. Olyan nincs, hogy kihagyjak valami bénázást.
Hétfőn voltam teljesítőképességem legalján. Útban a fürdőszoba felé beleakadt a lábam a laptop akksitöltőjének vezetékébe, és szabályosan elvágódtam a nappaliban. Csak a szerencsén múlt, hogy nem vágtam a fejem a székhez. Hozzácsaptam a térdem a padlóhoz, azóta is fáj, és tisztességes folt éktelenkedik rajta. Nem tudom, az ijedtségtől vagy a fájdalomtól csordult ki a könnyem, de egyik sem volt olyan erős, mint a saját bénaságom miatti elkeseredettség.
Veszélyességemet nem tartom meg magamnak, másra is kiterjesztem. Amerre járok, összekoccant fogakat és kinyomott szemeket hagyok magam után. Veszélyes vagyok. Gumiszobában a helyem.
Távdiagnózisom alapján a legelső dolog, amit meg kéne javítanod, az a bilinek a letört füle. Ha sikerül Magadat jobb kedvre hangolnod, talán a tárgyak sem állnak majd ennyire az utadba ;)
VálaszTörlésMi van azokkal az ajtókkal, meg az új, eddig bújkáló lehetőségekkel?
Az ajtókkal és a lehetőségekkel nincs baj, sőt. :) A gondom inkább ezek megélésével van, vagyis tulajdonképpen a külvilág felé fordulásommal. Tudatalatt és igen bunkó módon nem veszek tudomást a rossz dolgokról, mert valamiféle megmagyarázhatatlan okból kifolyólag attól félek, megszűnik a világom jelenlegi kereksége. Ami eddig bent van/volt, igyekszem kezelni, de az újak "érkezésekor" lefagyok, és nem tudok megfeleően viselkedni. Tudom, hogy nem múlnak el a rossz dolgok, és nem is válnak meg nem történtté, és mindig eszemben is vannak, de nem tudok kezelni őket. Sorozatban bántom meg az embereket, és bár szenvedek tőle, nem tudok kilépni a körből, mert féltem a világomat. Önző dög vagyok, tudom. Annyi szar hullott a nyakamba mostanában, hogy csak egy kicsit szeretném úgy érezni, hogy a világ egy jó hely. Kár, hogy ennek ára van... :(
VálaszTörlésnálunk mindig akad egy gumiszoba neked ;)
VálaszTörlésa világ meg... hát nagy szívás ez az egész - de élvezhető ;) - csak élj, vagy mit is szoktatok nekem mondogatni...
jól eltűntél ám! - de persze megértem. ezek az ajtók már csak ilyenek ;) bence vmi elveszett levélről mesélt. jelentem, ide sem érkezett meg. ha van egy kis időd, energiád, és a gépelés nem veszélyes...
Mindig felér egy agytornával, ha komolyabban leírod, mi történik... :)
VálaszTörlésÉn korántsem önzésnek hívnám, ahogy reagálsz dolgokra (legalábbis a fenti leírás alapján), hanem természetes önvédelemnek. Ne aggódj, elmúlik ez is, mihelyst tényleg rendeződik Körülötted a kuszaság! :)
Igen, valószínűleg elmúlik, de akkor már késő lesz megtenni azokat, amikre mostanában képtelen vagyok. :(
VálaszTörlésnocsak az avatar irodában van... hm????
VálaszTörlésJa, irodában... mindig más(é)ban... :( :)
VálaszTörlés