Tényleg annyira elképzelhetetlen, ha valaki x év gyerek mellett eltöltött idő után nem akar mindenáron visszamenni dolgozni?
Nem mondom, hogy minden nap minden perce öröm és boldogság, de nem érzem a késztetést, hogy lecseréljem a gyerekem a felnőttek társaságára. Most nem arról van szó, hogy soha a büdös életben nem szeretnék dolgozni, helyette itthon lóbáznám a lábam (most azt hagyjuk, hogy mennyire láblóbázás lenne), és nyilván előbb-utóbb fogok is, hanem konkrétan arról, hogy úgy néznek rám, mint egy marslakóra, ha azt mondom, hogy hiába nehéz időnként, de nem csatlakozom azok táborához, akik menekülnek vissza a munkába a gyerek(ek) mellől.
Arról sem beszélek most, akiknek muszáj visszamenni, mert az egy másik történet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése