Hajrá!

Jól van, hát, felvettek. Hazudnék, ha azt mondanám, valahol titkon nem reméltem, hogy elutasítanak, de azért csodálkoztam volna. Nem azért, mert el vagyok szállva magamtól, de az interjúra várakozás alatt azért sikerült felmérnem a konkurenciát. Anélkül, hogy bárkit megszólnék, csak annyit mondok, hogy nagyjából 4-5 embernek (velem együtt) rebbenhett meg a szeme, amikor kibökte a csaj a műszakokat az eligazításon. (Volt egy lány, aki szűk miniruhában és fekete magassarkúban jelent meg. Ő biztosan nálam is nagyobbat nézett, mert attól tartok, nem pont erre számított. Szerintem többe került a hacukája tetőtől talpig, mint a havi fizetés ebben a programban, és akkor nem azt mondom, hogy Prada cuccokban ficcent.)

Hétfőn Kunigunda útja. Orvosi vizsgálat, papírmunka, miegymás. Azzal mondjuk bajban leszek, hogy elvileg vinni kell az előző munkahelyen kapott kilépő papírokat, mert szerintem azok nekem nincsenek, de ha kaptam, akkor sem tudom, hogy a 7 év alatt hova tettem. Ja, vagyis... hoppá... anyu elvileg adott, hiszen utoljára nála dolgoztam. :)

Most, hogy pozitív választ kaptam, megint összeszorult gyomorral ülök. Ezen a héten elvileg tesztüzem volt itthon, hogy a délutánt hogy' oldják meg a fiúk egyedül, de eddig mindig kellettem. Ma azt teszteljük, el tud-e indulni Péter időben Vácról, hogy időben az óvodába érjen.

Ha elkezdem ezt az egész cécót jövő pénteken (csütörtökig betanulás), és minden délután összevesznek, mert az egyik fáradt, a másik meg türelmetlen, akkor hagyom a francba az egészet, mert ennyi pénzért (nem merem leírni) nem éri meg...

Feszültség

Még azt sem tudom, egyáltalán felvesznek-e, nem tudok én semmit, de a dolognak van már negatív következménye. Pénteken hívtak telefonon, hétfő reggelig kellett eldöntenem, hogy megjelenek-e a munkaügyi központban a közvetítési papírért, úgyhogy nagyjából az egész hétvégénk baromi feszülten telt, mert én nagyon nem akartam ezt az egészet, Péter viszont erősködött, hogy jót tesz nekem, ha emberek közé kerülök (wtf?), de ez csak duma, mert biztos vagyok benne, hogy csak az villogott a szeme előtt, hogy dolgoznék valahol, amiért fizetést kapok (most azt hagyjuk, hogy ez nagyjából éhbér), nem pedig otthon teszem a dolgom és próbálok valamit kezdeni magammal. (Hát, így nem fogok egy ideig, az biztos.)

Gergő nem tudta nem észrevenni a feszültséget. Tudom, rosszul csináltuk, hogy nem a színfalak mögött rendeztük a konfliktusokat, de ez lehetetlen lett volna, ugyanis nem túlzok, ha azt mondom, minden második mondat erről szólt. Morogtunk, szurkálódtunk, beszóltunk. Vidám volt a hétvége, na...

Gergő ennek megfelelően hétvégén példátanul szófogadatlan volt, még most is tart. Hisztizik, ellenáll, akaratoskodik. Hétfőn picit bepisilt az óvodában, de tényleg csak egy nagyon picit figyelmetlenségből, tegnap viszont eláztatta a pizsamát a délutáni alváskor, mára virradóra pedig éjszaka is bepisilt, amit már nagyon régen nem csinált. Sejtem is, hogy mikor történt, mert hajnalban volt egy pár perc, amikor nagyon mozgolódott, kérdeztem is, hogy kell-e pisilni, de nemleges volt a válasz. Utólag bánom, de tényleg olyan régen nem pisil már be éjszaka.

Biztosan annak is köze van hozzá, hogy levette a beszélgetéseinkből, hogy valószínűleg nemsokára nem leszek itthon délután egy ideig. Ez az ő kis életében elég nagy változás. Kicsit dühös vagyok Péterre, amiért belehajszolt ebbe az egészbe, de túl kell tennem magam rajta, hogy Gergő ne azt lássa, hogy ez nekem rossz. Ha felvesznek, nekifutunk, aztán meglátjuk, megy-e. Ha nem, akkor meg visszamondom.

Az interjú

Kicsit megint úgy érzem, hogy magamnak írogatok, de hátha érdekel valakit, hogy is néz ki egy interjú a Cég közfoglalkoztatási programjában.

9 órára szólt a behívó. Mivel a reggel nem indult könnyen (ma sem), és különben is csak nagyjából tudtam, hova kell menni, abban maradtunk, hogy Péter elvisz minket az óvodába, ott bekísérem Gergőt, onnan pedig tovább a Céghez. Azért is tűnt jó ötletnek ez a megoldás, mert bizonytalan voltam a helyszínt illetően. Persze, OK, ott van a Nemzeti Múzeum mögött, de az kicsit aggasztott, hogy a munkaügyi központ által kiállított meghívón VII. kerület volt, az útvonalterv viszont kizárólag a VIII. kerületben talált ilyen címet, és Péter is állította, hogy a Pollack Mihály tér a VIII. kerületben van. Én is tudom, hogy az az épület, amire gondolok, ott van, de a behívó elbizonytalanított. Végül ott volt, ahol gondoltam és a VIII. kerületben. Ha visszamegyek a munkaügyi központba, azt azért jelzem nekik, hogy ne adjanak már téves információt, mert akinek nem evidens, hol van a Cég (én), eltévedhet.

Sokan álltak az épület előtt. Nem erre számítottam. Azt hittem, kulturáltabb formában oldják meg, és a recepcióról egy váróterembe irányítanak, de helyette egy oldalsó épület ELÉ küldtek. Szellősen álltak az emberek, senki sem szólt senkihez, csak két pasi beszélgetett fennhangon, akikről később kiderült, hogy már vettek részt ebben a programban korábban, visszatérő dolgozók, ismerik egymást.

9 óra után pár perccel bebocsájtást nyertünk az épületbe. Régi, szépen karbantartott. A kapualjból balra nyíló ajtón mentünk be, lépcsőn fel, ajtón be, aztán megálltunk. A csapat eleje befért, a többiek (mi) az első teremben maradtak. A kétszárnyú ajtónak csak a fele volt kinyitva, nem láttunk be, nem tudtuk, miért nem férünk be, miért nem mennek beljebb. Nyújtogattam a nyakam, de semmi. Annyit láttam, hogy bement néhány ember. Azt gondoltam, őket máris behívták, de azt nem tudtam értelmezni, hogy miért egyszerre. Csoportos interjúra gondoltam, ami szerintem ebben az esetben nem lett volna jó, hiszen nem feltétlenül a csapatmunkáról szól ez az egész.

Ahogy beljebb kerültem, már láttam, miért nem fértünk be korábban. A bejutottak beálltak a sorba egy asztal elé, ahogy 4 db papírra fel kellett iratkozni, utána bemenni egy terembe. A székek úgy voltak elrendezve, mintha koncertre várnánk, csak színpad nem volt. Miután mindenki feliratkozott, vártunk. Síri csendben. Volt, aki olvasott, volt, aki csak nézelődött vagy csak bámult maga elé. Csak a két pasi beszélgetett, ők viszont fennhangon.

9.20 - Nem történik semmi. Kezdtem úgy érezni, hogy ez az első megmérettetés: ki adja fel. Végül 9.30 körül belépett egy nő és egy srác. Bemutatkoztak és nagyvonalakban vázolták a helyzetet. Több helyszín van, napi 8 óra, két műszak. A délelőttös reggel 6-tól délután 2-ig, a délutános délután 2-től este 10-ig. Nem tagadom, hogy sokkot kaptam, és azon gondolkoztam, hogy lehet kulturáltan nemet mondani, de éreztem, hogy az nem lenne jó pont sem a munkanélküli központban, sem otthon. Hallgattam a további információkat a bérezésről, a kétféle bérezésről, hogy ha megfelelő az érettségin felüli végzettség, akkor adhatják a magasabb bért (ami még mindig nevetségesen kevés szerintem, de ez van), de közben azon járt az agyam, hogy ez nem fog menni. Mindenesetre tollal, kézzel írtam gyorsan egy önéletrajzot (szerencsére ez még megy, a formátumra is ügyeltem :D), mert azt nem vittem; eszembe sem jutott, hogy kellene, sosem voltam még ilyen helyzetben, aztán sírva hívtam Pétert, hogy mi legyen. Ő is mondta, hogy gáz, de nyugtatgatott, hogy vállaljam el a délelőttöset, megoldjuk valahogy. Ha nem megy, akkor meg bármikor mondhatom, hogy nem kérem.

Csatlakoztam a többiekhez a nagy várakozásban. Elkezdték behívni az embereket a feliratkozós papírok alapján. Jó sokára kerültem be, közben összecimbiztem egy csepeli lánnyal, és azt is megszültem, hogy mégis a délutános műszak lenne nekem jó, mert így reggel el tudnám vinni Gergőt a szokásos módon, este Péter megoldja, hogy elmenjen érte, játszótér, vacsora, fürdés, aztán lehet, hogy hazaérek, mielőtt elalszik, hiszen nem gyakran alszik el este 11 előtt. Így a reggeli óvoda után lenne egy kis időm bármi másra, mielőtt elindulok. Jó lesz ez így. Szükségem van délelőttönként néhány szabadon eltöltött órára. Konkrétan a fodrászom csak óvodaidőben dolgozik, és általában délelőtt, és archiválás ide vagy oda, valahogy mégis ki kell nézni.

Csütörtökön értesítenek e-mailben, hogy felvételt nyertem-e. Ha igen, akkor hétfőn-kedden-szerdán-csütörtökön a Kunigunda utcába kell menni felvételre, betanulásra, üzemorvoshoz (azt  hiszem, ilyenen soha az életben nem voltam még, utálok orvoshoz járni), aztán péntektől a munkavégzés helyszínére, ami lehet nagyjából bármi, ami a rádióhoz tartozik.

Itt tartunk. A Cég épülete szép. Már ezért is érdemes volt elmenni az interjúra, mert másképp nem hiszem, hogy bejutottam volna...

Igen

Holnap megyek az interjúra. Elég bizonytalan lehetett a hangom pénteken a telefonban, ha ma azzal fogadott a munkaügyi központban az ügyintéző srác, hogy "Mégis eljött...". Nem is értettem előszöt, vissza kellett kérdeznem, aztán már nem tudtam egy igennel elütni, muszáj volt kifejteni, hogy hétvégén átgondoltam blablabla.

Tulajdonképpen még most sem tudom, hogy fogom megoldani, de nem is igazán fogtam föl. Olyan, mintha valami párhuzamos valóságba kerültem volna, ami a megszokott életem mellett halad majd szeptembertől. Ha felvesznek. Mondjuk azért archiválónak csak el tudom magam adni... vagy nem. Ha nem, akkor meg nagyjából értelmetlen tovább próbálkozni.

Leginkább azon jár az agyam, hogy mikor fogok azzal foglalkozni, amit valójában szeretnék, mikor lesz időm azok előkészítésére? Éjszaka csíkszemmel? Hajnalban félálomban?

Közmunka

Nem bírok aludni. Kattog az agyam. Harmadik napja kattog. Pénteken hívtak fel a munkaügyi központtól, hogy szeptembertől lehet menni közmunkára a Céghez archiválni szeptembertől februárig. Holnap kell bemenni a munkaügyi központba a közvetítős papírért, aztán kedden a Céghez interjúra. Basszus, interjús ruhám sincs, de ez csak most jutott eszembe, erre eddig nem is gondoltam. Különben is... hogy kell felöltözni egy közmunkás interjúra?

Tudom, ha az embernek nincs munkája, fogadja el, ami jön, de azért basszus, ez nem éppen ideális. 8 óra. Az azt jelenti, hogy reggel bedobom Gergőt az óvodába, este pedig éppen beesek érte, mielőtt mindenki hazamenne. Jó esetben. Rosszabb esetben februárig nem tudok érte menni vagy nem tudom bevinni. Péter sosem vitte még és sosem ment érte. Ez az én dolgom. EZ AZ ÉN DOLGOM! Szeretem, hogy az én dolgom. Ez a mi időnk Gergővel, kialakultak a szokásaink. Ilyenkor beszélgetünk. Komolyan annyira szarul állunk, hogy helyette egy poros irodában kell archiválnom -számomra- kicsit sem érdekes akármiket 8 órában minimálbérért?

Nem vagyok boldog, de félek, ha nemet mondok, kihúzom a családi gyufát... :(

Tej

Azt hiszem, záros határidőn belül el kell mennem egy gasztroenterológushoz. Félek, hogy a tej meg én nem vagyunk a legjobb barátságban. Hétfőn kicsit, kedden borzalmasan rosszul voltam. Sósperec és egy banán volt a menüm. Tegnap visszatért belém az élet, erre nagy vagányan palacsintát sütöttem ebédre, amiből aztán igen rendesen be is ettem. Éjszaka fetrengés volt a program. Nem új a dolog, egy ideje már észrevettem, hogy joghurt után fáj egy kicsit a hasam, de mindig azt gondoltam, csak sokat ettem. Most már kezd gyanús lenni a dolog.

Annyi hiányzott...

Túléltük

És igen! Vége az idei Szigetnek is végre! Sokkal zajosabb volt a tavalyinál, sokkal tovább is tartott (úgy értem, naponta), hajnali 4-kor még simán tolták, engem viszont számomra is érthetetlen módon kevésbé húzott fel, mint ezelőtt. Talán azért, mert Gergő kis ficergés után ugyan, de el tudott aludni, hajnalban sem okozott neki gondot visszaaludni. Engem jobban zavart, nehezen aludtam el, többször felébredtem, volt olyan éjszaka, amikor Péter nem tudott elaludni, pedig az nagy szó.

Túléltük, és ha minden jól megy, ez volt az utolsó ilyen nyarunk, de nem akarok semmit elkiabálni.

Este pedig alszunk. Könnyen, jól és mélyen. :)

A kép csak illuszráció :)

Nyár

Nem azért nem írok, mert nem történik velünk semmi, hanem pont azért, mert igen. Élünk, tesszük a dolgunkat, elmegyünk ide-oda. Kívülről úgy tűnik, hogy még mindig nem csinálok semmit, csak meresztem itthon a meresztenivalómat és lógatom a lógatnivalómat. Már csak megvonom a vállam, igyekszem nem felvenni.

Ma piac után barátokkal ebédeltünk, amikor csevegve-érdeklődte megkérdezte az egyik srác, hogy keresek-e munkát. Csak annyit mondtam, hogy azon vagyok, hogy itthonról tudjak csinálni valamit, mire rávágta, hogy az nem egészséges, és az ember nem akarja otthon tölteni minden idejét. Mondtam, hogy annak nem egészséges, aki mást szeretne. Ha valaki elvágyódik otthonról, be szeretne járni valahova, akkor annak valóban nem vonzó az otthoni munka. Nekem az. Vonzó és praktikus. Nem kezdtem belemenni, hogy mennyire tudjuk megszervezni az életünket, ha napi szinten kötött időre elásom magam egy irodában, mert már unom. Aki nincs benne, úgysem érti. Persze, megkaptam a kérdéseket, hogy van-e egyáltalán ilyen munka, milyen munka van, de csak annyit válaszoltam, hogy ha nincs, csinálok. Nem mentem bele hosszabb eszmefuttatásba, mert nem volt hozzá kedvem. Nem éreztem, hogy ott és akkor szükségem van megerősítésre. Hallgattam, amit mond, igyekeztem nem vigyorogni, de belül csak az kattogott bennem, hogy nem kell megértenie, nem kell elfogadnia, csak dőljön hátra és figyeljen. Van egy halom ötletem, de némelyik fényévnyi távolságban van egymástól. Azon vagyok, hogy valamilyen módon egy tető alá hozzam őket. Annyira mások, hogy egyáltalán nem biztos, hogy menni fog. Lehet, hogy valami ki fog lógni, de nem baj.

Ez az egyik projekt. A másik a kertes ház. Nem miattam, azaz elsősorban nem miattam, hanem Gergőért. Fel lehet nőni emeletes házban, kert nélkül is, de egy ideje már kattog a fejemben, hogy tulajdonképpen nekünk lenne lehetőségünk kertes házban lakni, csak ilyen-olyan igények miatt nem tettük meg eddig. Nálam viszont lassan kezd betelni a pohár, hogy itt a szép idő, és óvoda után muszáj menni valahová, ha nem akarom, hogy Gergő a négy fal között töltse a délutánt. A játszótér is program, mert akkor sem tudok készülni pl. a vacsorával. Persze, az is lehet megoldás, hogy Péter jobbra el a játszótérre Gergővel, de az a helyzet, hogy ha nem mozdulunk ki a lakásból, Péter hajlamos tovább dolgozni. Értem én, hogy sok a munka, de valamikor pihenni is kell, a gyerekkel is foglalkozni, és ha a lakásban vagyunk, észrevétlenül marad a gép előtt, és elküld csak még egy levelet. Ha ott a kert, akkor egészen más az egész fekvése, mert tudom úgy készíteni a vacsorát, hogy közben Gergő a kertben szaladgál, két kavarás közben én is ki tudok menni hozzá.

Azt hiszem, szépen lassan fogok haladni a dolgokkal; először az egyiket, aztán a másikat, nem kapkodva, türelmesen. Türelmesen. :D Aha, az pont én vagyok! :)