Tutaj és tündér

Van egy tutajom. Nem túl komfortos, és éppen csak akkora, hogy elférek rajta. Dobálnak a hullámok. Időnként közelít egy másik tutaj, én pedig vad csápolásba kezdek, mert örülök az érkezőnek, vagy apróra összehúzom magam, és igyekszem észrevétlen maradni. A vége mindig ugyanaz: egyedül maradok a tutajon. Nem biztos, hogy ez olyan rossz nekem. A tutaj most egyszemélyes. Előbb szépen be kell rendeznem, komfortossá tennem, akkor majd a hullámok sem dobálják annyira.

Ha valaki megkérdezné, hol lennék most a legszívesebben, könnyen válaszolnék rá, ha nem lenne ott a hogyan. Ülnék Howth tetején a Summit Inn egyik nagy asztalánál. Odakint hideg van, fúj a szél. Bent kellemesen meleg van. A kandallóban pattog a tűz, a tévében egy fontos meccs megy. Előttem sajtos klubszendvics sültkrumplival és körtés Bulmers, körülöttem mindenki, aki kedves és fontos nekem. Ez a hangulat megnyugtatóan körbevesz. A legjobb hely. Ezt kérném egy jótündértől, ha elém penderülne. A hogyan az ő dolga lenne. Oldja meg!:)

Lassan 8 éve élek világvárosban (úristen, majdnem 8 éve végeztem a főiskolán?!), felváltva kettőben is. Ennek ellenére tegnapig nem láttam hajléktalanszállót. Nem azt mondom, hogy nem jártam egynek sem a környékén, de eddig nem tudtam róla. Egy megmagyarázatlan ötlettől vezérelve nem az Andrássy út-Teréz körút útvonalon közelítettem meg a nagypostát, hanem bevágtam magam a Csengery utcába, majd a Podmaniczky úton mentem tovább. Ott át akartam menni a ... khm... tilosban, de nem mertem. Nem az autók miatt, nem volt nagy a forgalom, hanem éppen javítják az utat, és nem voltam benne biztos, hogy a középső, forgalomól elzárt sávon kellőképpen megszilárdult az aszfalt. Nyúl vagyok.:) Továbbmentem a Podmaniczkyn, és akkor láttam meg a tömeget. Először azt hittem, a trolira várnak, de a megálló még odébb volt. Közelebb érve már láttam, hogy sorban állnak, de bolt nem volt ott. Szatyrokat is láttam náluk. Aztán leesett. Feltűnés nélkül felgyorsítottam a lépteimet, rosszul éreztem magam. Leginkább azért, mert elszégyeltem magam. Jövök itt a hülye kis gondjaimmal, másnak meg nem az a legnagyobb baja este, hogy időben elérje a postát, hanem az, hogy időben beálljon a sorba, és legyen egy ágya éjszakára.

Tudom fokozni a hülyeséget. A posta csomagos részén megszereztem az Avon szállítmányt, és éppen pakoltam a táskámba a cuccokat, amikor jött egy lány, fogta a dobozom (akkor már a többihez raktam, nem előlem kapta el), és nagyon úgy nézett ki, abban szeretne valamit feladni. Nem tartottam igényt a dobozra, de befurakodott az agyamba egy rossz érzés, hogy rajta van a címem. Fene a rossz szokásom, hogy nem tudom tartani a szám, amikor kellene! Óvatosan megkértem a lányt, hogy hadd vegyem le a címem a dobozról. Mondta, hogy akár másik dobozban is küldheti a cuccát, de úgyis áthúzzák a címet. Ekkor már egy akadékoskodó hülyének éreztem magam. Hát, még akkor, amikor rájöttem, hogy nem is az én címem van a dobozon, hanem a postáé. Szerencsére minden cuccot bepakoltam, és gyorsan eltűnhettem a tett színhelyéről. Hülye, hülye... :)

Mivel fekete nadrágom még mindig nincs, és arra jártam, beugrottam a Westendbe. Nincs nadrág. Azaz van, de nem a nekem való méretben. Akkor legyen feltöltőkártya! Valamit venni kell. Szerintem az egyetlen vagyok a városban, aki személyesen, Pannon képviseletben veszi a feltöltőkártyát, de nem biztos. Sokat kellett várnom. Gondolom, az előttem lévő ügyfél nem feltöltőkártya-vásárló volt.:) Amikor leültem a helyére, találtam egy szatyrot. Otthagyta. Jeleztem a srácnak (az alkalmazottnak, mert igen, itt is egy sráchoz kerültem, nemcsak a postán:D), mit találtam. Úgy reagált, mintha mindenki otthagyna valamit, rutinosan vette át a szatyrot. Utána sem nagyon éreztem, hogy rám figyel. Abban sem voltam biztos, hogy fogta, mit szeretnék. Pötyögött valamit a gépen, közben csevegett a másik sráccal, én meg nézelődtem. Arra kaptam fel a fejem, hogy "20...". Kérdőn felemelte a hangsúlyt. Fél másodpercig rábámultam, aztán kapcsoltam, és befejeztem a telefonszámom. Máskor megkérdezte (mert nem először kerültem hozzá), azonnal szeretném-e feltölteni. Most automatikusan kérdezte a számom. Máskor kedvesebb volt, vagy legalább úgy éreztem, addig a pár percig, amíg a széken ülök, velem foglalkozik. Én vagyok érzékenyebb vagy a világ változik körülöttem. Mondjuk, én az előbbire tippelek.:)

A kegyelemdöfés a kijárathoz vezető úton következett be. Éppen a feltöltéssel kapcsolatban érkezett sms-sel foglalkoztam, amikor valahonnan azt hallottam, hogy valakit asszonyomnak szólítanak, ezzel akarván megállítani. Amikor másodszorra is elhangzott a megszólítás, odanéztem. Jesszus, a pasi nekem szólt! Szikkadt sültkrumplira hasonlító valamit tartott a kezében, és szemmel láthatóan arra akart rávenni, hogy kóstoljam meg. Nyilvánvalóan nem szikkadt sültkrumpli volt, de annak látszott. Eszemben sem volt megkóstolni, de nem is nagyon foglalkoztam vele. Leragadtam ott, hogy eldöntsem, sírjak vagy nevessek, amiért leasszonyomoztak. Azt hiszem, beleröhögtem a képébe, amikor kiderült, hogy én vagyok az asszony, akit szeretne megetetni, nyögtem egy köszönöm, nem-et, és inkább nevetve, mint sírva hazasétáltam. Hibáztam, amikor időnyerés céljából smink nélkül indultam el hazulról, ráadásul végigslattyogtam a Westenden. Megérdemeltem.:)

Itthon aztán azt kellett beismernem, hogy inkább Cavintont kellene hajkurásznom a városban, mint csini nadrágot. Bekészítettem a mosógépet, hogy közvetlenül az indulás előtt bekapcsoljam, és hazaérkezéskor teregethessem a ruhákat. Nos, nem kapcsoltam be induláskor. Nem történt tragédia, nem volt még késő elkezdeni a mosást, de akkor is... Kezdek hülyülni. Asszonyom... :S

Fekete nadrág projekt

Szorított az idő. Bár már 1 hete beszereztem a adventi naptárat Annanak, szinte érintetlenül várt a feladásra. A szinte szócska nem arra utal, hogy nem tudtam ellenállni a Boci csoki csábításának, és néhány ablak kinyitásakor Anna csak papírgalacsint talál, csupán egyik helyről a másikra pakoltam. Mivel adventi naptárról van szó, nem hátrány, ha december elsején már kinyithatja Anna az aznapra kijelölt ablakot.

Még szerdán találtam egy fekete nadrágot az Orsayban, de nem volt abban a méretben, ami nekem kellett volna. Itt álljunk meg egy megjegyzés erejéig! Dublinban ruhavásárlás közben gyorsan rájöttem, hogy nem én mentem össze, hanem más a méretezés. Kisebbek. Ezt jól megszoktam, és bevallom, tetszett, hogy életemben először a legkisebb méret simán jó volt rám.:) Szerdán először vonultam a próbafülkébe az általam kiválasztott darabokkal. Merészen olyan méreteket választottam, amiket Dublinban. Kíváncsiságból. Legnagyobb megdöbbenésemre kisebb kellett volna. Tudom, hogy nem én lettem kisebb, nem erre szeretném felhívni a figyelmet.:) Itt is kisebbek lettek a méretek. Nem mondom, hogy nem jó érzés kisebb méretet látni a ruháimon, de meg is ijeszt a dolog. Remélem, ha sikerül eltüntetnem magamról, amit szeretnék, ezek a ruhák akkor is jók lesznek!:)

Nos, mivel nem volt megfelelő méretű nadrág a Westendben, máshol meg nem találtam olyan szabásút, felkerült a listámra néhány üzletközpont meglátogatása, azokon belül a fent említett ruhabolt. A lista második helyén az Aréna Plaza állt. Egyrészt ott is van Orsay, másrészt nincs messze, harmadrészt még nem voltam ott és kíváncsi voltam. A reklám alapján 5 percre van a Keletitől. Az jó, nincs messze. Csütörtökön gondoltam egy merészet, és gyalog indultam el otthonról. Mit nekem a Rottenbiller utca? Nincs az a Keleti olyan messze! Tényleg nincs, és legalább felfedeztem néhány ígéretes boltot séta közben. Már csak emlékezni kell, mit láttam.:) Kiérve a Baross térre az első lépcsőn alámerülem az aluljáróba. Megbántam. Tudom, metróépítés meg minden, de azt nem gondoltam, hogy az alujáróban nem lehet ugyanúgy krosszozni, mint régen. Találtam egy rendkívül büdös részt (ha azt mondom, büdös, akkor az nagyon az, láttam már néhány kül- és belvárosi aluljárót), aminek nem volt más értelme, csak annyi, hogy átjutottam az út másik oldalára, amit egy zebra igénybevételével is elértem volna. Mindegy, irányba kerültem. Innen egy laza sétával meg is találtam a plázát, bár úgy emlékszem, többet sétáltam 5 percnél. Ja, hogy busszal 5 perc? A fene száll föl egy megálló miatt a buszra, miután háromszor annyit várt rá! Inkább elindultam. A séta alatt többször erőteljes lószag ütött fejbe, de mindent megmagyarázott az egyik utcatábla: Lóvásár utca. Ja, vagy úgy!:)

Nadrág szempontjából itt sem volt szerencsém, de egy másik boltban beleszerettem egy fekete szoknyába. Nem jött velem, mert első a nadrág, de talán visszamegyek érte a közeljövőben. Nadrág ide vagy oda, ha már ott voltam, kerestem egy papírboltot. Jól el volt dugva, de megtaláltam. Hatalmas pufis borítékkal a kezemben elindultam hazafelé. Újabb aluljárós kaland után úgy döntöttem, nem veszem a nyakamba a Rottenbiller utcát. A kevésbé vonzó Garay utcát választottam. Nem azért, mert nem tudtam ellenállni neki, hanem, mert onnan indul a troli, ami majdnem a házig visz. Ez nem hátrány, mivel már szívesen leültem volna.

Adventi naptár, boríték már megvolt, már csak fel kellett adni. Erre tegnap került sor. Tettem-vettem a lakásban (igen, szüttyögtem), és este 7 után indultam el a lakásból. Lutri volt, nem tudhattam, hogy a zárás előtt nem sokkal mindenki próbálja az utolsó pillanatban feladni a levelet, mint én, vagy már mindenki otthon van, és csak a hozzám hasonló szerencsétlenek járnak este a postára. Az utóbbi jött be. Lehet, máskor is ilyenkor fogok menni, ha éppen akkor arra járok. Mivel az idő szorított, mondtam a srácnak (igen, nem elég, hogy gyakorlatilag nem volt sor, még nem is egy középkorú nőt fogtam ki, hanem egy srácot;D), hogy gyorsan oda kellene érnie. Azt mondta, gyorsposta. Tőlem... Osztott, szorzott, méregetett és azt mondta, 10.000 Ft lenne. Feltételes módot használt, a mondatban benne volt, hogy nem javasolja. Igyekeztem nem sokkot kapni, vagy nem mutatni, és megkérdeztem, ha simán adnám föl, mikorra érne oda. Ha elsőbbségivel, akkor elvileg 3-5 munkanap. Az jó lesz. 1050 Ft sokkal barátságosabban hangzik. Remélem, tényleg odaér! Ha 30-ra odaér, vagy akár 1-re, az szuper. Addig van 6-7 munkanap. Ennek működnie kell.

Ha már arra jártam, beugrottam a Westendbe, hátha érkezett megfelelő méretű fekete nadrág. Sajnos, nem. Lesz még néhány köröm nadrág-ügyben, de nem adom föl.

Hazafelé felszálltam a villamosra. 4-es vagy 6-os volt, nem emlékszem, de mindegy is azon az 1 megállónyi távolságon, ameddig én igénybe vettem. Szándékosan írtam villamost és nem kombínót, mivel nem az volt. Amikor közelített, nem tűnt fel. Sárga, sárga. Amikor viszont be akartam lépni, akkor vettem észre, hogy valami nem stimmel. Lépcső volt előttem. Mi a fene? Visszahozták a régi villamosokat is? Oda kombínóval, vissza régi villamossal. Az élet apró csodái.:)

A végére pedig egy felhívás. Ha valaki tud olyan helyet Budapesten, ahol lehet korcsolyát éleztetni, ne tartsa magában! Korcsolyapartner is kerestetik. Mostanában több embertől is hallottam a korcsolyázásról, és rádöbbentem, hogy az én korcsolyám itt lapul az egyik szatyorban életlenül, elhagyatva, magányosan, én meg azt sem tudom, meg tudok-e még állni a jégen.:)

Kijáratok

Van, amikor úgy érezzük, innen már csak felfelé vezethet az út. Ez nem igaz. Helyesen úgy hangzik, hogy felfelé is vezethet az út. Nemcsak egy regény cselekménye futhat több szálon, hanem egy ember élete is. Több helyszín, több élethelyzet. Számtalan területe van az életnek, és kivételesen szerencsésnek mondhatja magát az, akinek mindegyik rendben van.

Még az én életemnek is van olyan területe, amelyik rendben van, vagy azt hiszem, hogy rendben van. Erősen kapaszkodom beléjük (mert több is van), nélkülük elvesznék. Ez a két alappillérem. Az az igazán kétségbeejtő, amikor valamelyik meginog. Pánik. A jól bevált kommandó bevetésre kész. Hiszem... remélem, hogy újra erős lesz ez a pillér is, mert szükségem van rá.

Úgy érzem, most el vagyok veszve valahol a saját életem labirintusában. Csak kóválygok, mint egy angol (vagy francia?) kastély kertjében a kijáratot keresve, és csapódva egyik bokortól a másikig. Elvesztettem az irányítást az életem fölött. Ijesztő és kétségbeejtő. Tulajdonképpen nem most, de most fogtam föl igazán. Tudom, hogy mit szeretnék, csak az utat nem látom. Egyelőre. Valahol ott van a labirintuson túl, csak ki kell belőle jutom. A kijutáson túl van egy másik gondom is: két kijárat van. Ahhoz, hogy kijussak, el kell döntenem, melyik kijáratot keresem. Amíg ezt meg nem teszem, csak bolyongok a labirintusban, csapódok bokortól bokorig, de egyik kijáratnak sem tudom az irányát. Csapdában vagyok. A saját csapdámban. Szeretnék kijutni, de az azt jelentené, választottam. Tudom és érzem, hogy nagyon közel vagyok az egyik kijárathoz, és nagyon szeretném megtalálni, de akkor a másik bezáródik. Ez az, amire még nem vagyok felkészülve. Szükségem van a másik kijáratra is, és ezzel nincs is baj. Csak engednem kellene, hogy egy időre bezáródjon. Ekkor könnyedén megtalálnám a másikat, átléphetnék rajta, ki a labirintusból. Később már nem lenne szükségem a labirintusra, ha egyik kijárattól a másikig szeretnék eljutni. Csak ennyit kellene elfogadnom. Tudom. Csak nehéz.

Hálás

Keseregtem, hogy nem az a durva, hogy az ember betöltötte a 30-at (bőven...), hanem az, hogy a következő kerek a 40 lesz. Erre a múltkor azt a választ kaptam, hogy ez attól függ, hogy az ember hol tart, amikor betölti a 40-et. Ott tart-e, ahol tervezte. Ezzel egyet kellett értenem. Miután jól átgondoltam, egy rövid időre megnyugodtam, aztán elszomorodtam. Pont azért, amiért először megnyugodtam. Az igazság az, hogy álmaiban, terveimben, elképzeléseimben máshogy láttam magam 33 évesen. Mindegy, ez már így van, nem tudok visszamenni az időben. Őszintén szólva nem is biztos, hogy visszamennék. Minden élményemre szükségem van, a jókra és a rosszakra egyaránt.

Alapvetően nem is tudom, mit kesergek. Ha nem is tökéletes az életem, van egy csomó dolog, amiért hálás lehetek. Kezdjük talán azzal, hogy megértem a 33-at. Van, aki nem. Van hajam -ha nem is túl sok-, saját fogam, tudok járni, mozogni, nem szorulok segítségre a napi tevékenységeimben. Ezek alap dolgoknak tűnnek, de van, akinek nem azok. Van családom, barátaim, nem is akármilyenek. Van egy lakásom, ahova elvonulhatok, ha úgy akarom -még, ha most csak hétvégéken tehetem is meg-, de ha kimozdulni van kedvem, nem kell egyedül üldögélnem a parkban. Igyekszem ezekre a jó dolgokra koncentrálni, mert csak így megy a pozitív gondolkodás, amire viszont most nagy szükségem van.

Emlékezés

Pont ma 1 éve volt, amikor Anna kijött az iskola kapuján, elémállt, és mielőtt bármit mondtam volna, megkérdezte, nem akarok-e neki valamit mondani. A Happy Birthday hallatán felcsillant a szeme és boldogan mosolygott. Aztán miközben hazafelé tartottunk Katie-vel és Jinaval kiegészülve, elhangzott kérdés, hogy milyen nap van ma. Azt hittem, megint a szülinapjára szeretné felhívni a figyelmet, hogy Katie is mondjon valamit a jeles nap alkalmából, de nem. Mondta, hogy más is van. Nos, ekkor tudtam meg, hogy november 11-én ért véget az első világháború. Ma van a Remembrance Day. Nem tudom, hogy azért éreztem-e magam kellemetlenebbül, mert nem tudtam, vagy azért, mert két 8 évestől tudtam meg.

Még aznap utánanéztem, és megtudtam, hogy Angliában ezen a napon pipacsot tűznek az emberek a ruhájukra, ezzel emlékeznek az első világháborúban elesett katonákra. Mivel akkoriban Írország nem volt független Angliától, sok ír katona harcolt angol színekben, ezért sokan Írországban is kitűzik a pipacsot. Szerintem szép szokás.

Ugyanaz, de mégsem

Furcsa érzés, amikor az ember elhagyja a várost, ahol élt, dolgozott, szórakozott, ahova halomnyi emlék és élmény köti, majd visszatér, és semmi sem ugyanaz. Amíg Dublinban voltam, úgy képzeltem, hogy ha majd visszajövök, minden ugyanúgy lesz, mint régen. Hát, nem. Nagyon nem. Az emberek, az utcák ugyanazok, de valahogy a város nem. Ugyanannyira szeretek az Andrássy úton végigsétálni, de a város hangulata megváltozott. Hasonló volt pár év kihagyás után Egerben eltölteni néhány napot. Mindig sokat fog nekem jelenteni, de azt a várost már nem fogom megtalálni, ahol a főiskolás éveimet töltöttem. Az a város bennem van. Most Budapesttel kapcsolatban is hasonlót érzek. Itthon vagyok, de mégsem. Ha viszont itt nem, akkor mégis hol? Talán csak vissza kell találnom. Lehet. A lakásom sem ugyanaz. A falak, a bútorok nem változtak, mégsem érzem, hogy ugyanúgy itthon vagyok itt, mint régen. Nyilván ezen az sem segít, hogy (még) társbérlőm van, és jobb lesz, ha majd normálisan berendezkedem, ha megint kettesben leszünk én meg a lakás.

Azt a várost sem találom, ahol annyit és olyan jókat buliztam. Szombaton megpróbáltam. Egy igazi jó bulira vágytam, zenés-táncos helyre, emberekre. Végül egy többszörös szülinapi bulin kötöttünk ki, ami nem volt ugyan rossz, hiszen nagyon jókat beszélgettem, mégis másra vágytam. Ha már minden pórusom eltömi a füst, legalább bulizzunk egy jót. Talán velem van a hiba, és nem fogadtam még el, hogy nem lehet ugyanott folytatni dolgokat, ahol abbahagytuk. Megváltoztak a körülmények, mi is változtuk, csak talán én nem akarom ezt elfogadni. Szeretném azt hinni, hogy még nincs itt a vége, és fogok én még bulizni Budapesten. Ha viszont reálisan nézem... nos, akkor jobb, ha megyek sétálni egyet a Városligetbe. Várjunk csak, ott most nagyon hideg van, és az eső is esik... Nyaff.

Na, jó, összeszedem magam, és újra összebarátkozom mindennel, amivel régebben jóban voltam. Van a listán néhány tétel. Nem fogok unatkozni.:)

Itt a tél

Vasárnap reggel korán keltünk. Az utóbbi években anyuék azt a módszert választották, hogy inkább korán reggel mennek a piacra virágért, nem veszik meg pár nappal korábban. Így nem kell tárolni, nem potyognak le a szirmok. A korai indulásnak az volt az oka, hogy ne fogyjon el az összes (szép) virág, és a temető mellett viszonylag közel legyen szabad parkolóhely. Az előbbi sikerült, az utóbbi már nem annyira. Megpróbáltuk. Anyu beügyeskedte a kocsit a temetőhöz legközelebbi kis utcába, de hiába jött kifelé néhány autó, a felszabadult parkolóhelyeknek már volt gazdája. Lógó orral távoztunk, és abban reménykedtünk, hogy nem a város határánál lesz a következő szabad parkoló. Végül viszonylag közel találtunk egy helyet, de Murphy törvénye jelentkezett: amint a temető bejárata elé értünk, a második legközelebbi parkolóhelyről kitolatott egy autó. Felajánlottam anyunak, hogy beállok a virágokkal, amíg ő odahozza a kocsit, de akkor már mindegy volt. Persze, nem is gondoltam komolyan. Nem vagyok én olyan bátor, hogy a szembeszállok a parkolóhely-vadászokkal. Milyen már, hogy az embert november elsején lapítják ki a temető mellett, virággal és gyertyával a kezében, miközben autó nélkül parkol?

Amikor csütörtökön elindultam Salgótarján irányába, még a nagykabátot is túlzásnak tartottam. Pénteken este viszont megérkezett a tél. Este 7-8 óra magasságában O°C-ot mutatott a kocsi külső hőmérője. Jaj. Anyuval pánikszerűen bemenekítettük a virágokat. Na, jó, javarészt én csak asszisztáltam, azt sem tudom, melyik virág bírja a fagyot és melyik nem. Inkább már a pakolásnál adogattam a cserepeket.

Szombaton már igen hideg volt. Mivel nem gondoltam, hogy szükségem lesz rá, eszembe sem jutott kesztyűt vinni magammal. Lilára fagyott a kezem, mire elrendeztem a virágokat a sírokon. Szerencsére aznap nem esett semmi, és csak mérsékelten volt sár, mivel nyilván nem volt annyi eszem, hogy ne magassarkú csizmában vonuljak ki. Tudom én, hogy nem divatbemutató, nem is azért volt rajtam a csizma, hanem egész egyszerűen csak az volt nálam. Gratulálok magamnak. Mire a másik temetőhöz értünk, mindannyian átfagytunk, anyunak már nagyon fájt a lába, így kihasználtuk a temető kialakításának előnyét -sík területen van, és körbe lehet járni kocsival-, és négy keréken közelítettük meg a sírt. Az egyetlen sír, ahol attól függetlenül, hogy nem rokon, minden évben gyújtunk gyertyát, és a legtovább itt időzünk. Együtt nőttünk föl. 17-én lenne 31 éves.

Vasárnap este Marika néni azzal hívott föl, hogy másnap nem lenne-e kedvem vele tartani a színházba. A színházas barátnője lebetegedett. Ó, hogyne volna kedvem! Már nem is tudom, mikor voltam utoljára színházban, de arra tippelek, legalább 2,5 éve. A darab címe első hallásra elég bizarrnak tűnt -Sírpiknik-, november elseje után nem sokkal kissé morbidnak, de kíváncsi voltam rá. Nem bántam meg. 3 özvegyasszonyról szólt, akik a férjeik halála óta minden szerdán találkoznak, de nem kávézóba ülnek be beszélgetni, hanem közösen kimennek a temetőbe. Ez a sírpiknik. Közben azt boncolgatják-nem feltétlenül a temetőben-, hogy az özvegység hányadik évében illik új társat keresni, és egyáltalán kell-e. Mindez iszonyú viccesen előadva. A téma komolyságától függetlenül rengeteget nevettünk.

Már nézegetem a színházak kínálatát, keresem az érdekes darabokat. Nem jártam régebben minden hónapban színházba, de évente néhányszor eljutottam. Itt az ideje felvenni a régi szokásokat.