Itt a tél

Vasárnap reggel korán keltünk. Az utóbbi években anyuék azt a módszert választották, hogy inkább korán reggel mennek a piacra virágért, nem veszik meg pár nappal korábban. Így nem kell tárolni, nem potyognak le a szirmok. A korai indulásnak az volt az oka, hogy ne fogyjon el az összes (szép) virág, és a temető mellett viszonylag közel legyen szabad parkolóhely. Az előbbi sikerült, az utóbbi már nem annyira. Megpróbáltuk. Anyu beügyeskedte a kocsit a temetőhöz legközelebbi kis utcába, de hiába jött kifelé néhány autó, a felszabadult parkolóhelyeknek már volt gazdája. Lógó orral távoztunk, és abban reménykedtünk, hogy nem a város határánál lesz a következő szabad parkoló. Végül viszonylag közel találtunk egy helyet, de Murphy törvénye jelentkezett: amint a temető bejárata elé értünk, a második legközelebbi parkolóhelyről kitolatott egy autó. Felajánlottam anyunak, hogy beállok a virágokkal, amíg ő odahozza a kocsit, de akkor már mindegy volt. Persze, nem is gondoltam komolyan. Nem vagyok én olyan bátor, hogy a szembeszállok a parkolóhely-vadászokkal. Milyen már, hogy az embert november elsején lapítják ki a temető mellett, virággal és gyertyával a kezében, miközben autó nélkül parkol?

Amikor csütörtökön elindultam Salgótarján irányába, még a nagykabátot is túlzásnak tartottam. Pénteken este viszont megérkezett a tél. Este 7-8 óra magasságában O°C-ot mutatott a kocsi külső hőmérője. Jaj. Anyuval pánikszerűen bemenekítettük a virágokat. Na, jó, javarészt én csak asszisztáltam, azt sem tudom, melyik virág bírja a fagyot és melyik nem. Inkább már a pakolásnál adogattam a cserepeket.

Szombaton már igen hideg volt. Mivel nem gondoltam, hogy szükségem lesz rá, eszembe sem jutott kesztyűt vinni magammal. Lilára fagyott a kezem, mire elrendeztem a virágokat a sírokon. Szerencsére aznap nem esett semmi, és csak mérsékelten volt sár, mivel nyilván nem volt annyi eszem, hogy ne magassarkú csizmában vonuljak ki. Tudom én, hogy nem divatbemutató, nem is azért volt rajtam a csizma, hanem egész egyszerűen csak az volt nálam. Gratulálok magamnak. Mire a másik temetőhöz értünk, mindannyian átfagytunk, anyunak már nagyon fájt a lába, így kihasználtuk a temető kialakításának előnyét -sík területen van, és körbe lehet járni kocsival-, és négy keréken közelítettük meg a sírt. Az egyetlen sír, ahol attól függetlenül, hogy nem rokon, minden évben gyújtunk gyertyát, és a legtovább itt időzünk. Együtt nőttünk föl. 17-én lenne 31 éves.

Vasárnap este Marika néni azzal hívott föl, hogy másnap nem lenne-e kedvem vele tartani a színházba. A színházas barátnője lebetegedett. Ó, hogyne volna kedvem! Már nem is tudom, mikor voltam utoljára színházban, de arra tippelek, legalább 2,5 éve. A darab címe első hallásra elég bizarrnak tűnt -Sírpiknik-, november elseje után nem sokkal kissé morbidnak, de kíváncsi voltam rá. Nem bántam meg. 3 özvegyasszonyról szólt, akik a férjeik halála óta minden szerdán találkoznak, de nem kávézóba ülnek be beszélgetni, hanem közösen kimennek a temetőbe. Ez a sírpiknik. Közben azt boncolgatják-nem feltétlenül a temetőben-, hogy az özvegység hányadik évében illik új társat keresni, és egyáltalán kell-e. Mindez iszonyú viccesen előadva. A téma komolyságától függetlenül rengeteget nevettünk.

Már nézegetem a színházak kínálatát, keresem az érdekes darabokat. Nem jártam régebben minden hónapban színházba, de évente néhányszor eljutottam. Itt az ideje felvenni a régi szokásokat.