Kijáratok

Van, amikor úgy érezzük, innen már csak felfelé vezethet az út. Ez nem igaz. Helyesen úgy hangzik, hogy felfelé is vezethet az út. Nemcsak egy regény cselekménye futhat több szálon, hanem egy ember élete is. Több helyszín, több élethelyzet. Számtalan területe van az életnek, és kivételesen szerencsésnek mondhatja magát az, akinek mindegyik rendben van.

Még az én életemnek is van olyan területe, amelyik rendben van, vagy azt hiszem, hogy rendben van. Erősen kapaszkodom beléjük (mert több is van), nélkülük elvesznék. Ez a két alappillérem. Az az igazán kétségbeejtő, amikor valamelyik meginog. Pánik. A jól bevált kommandó bevetésre kész. Hiszem... remélem, hogy újra erős lesz ez a pillér is, mert szükségem van rá.

Úgy érzem, most el vagyok veszve valahol a saját életem labirintusában. Csak kóválygok, mint egy angol (vagy francia?) kastély kertjében a kijáratot keresve, és csapódva egyik bokortól a másikig. Elvesztettem az irányítást az életem fölött. Ijesztő és kétségbeejtő. Tulajdonképpen nem most, de most fogtam föl igazán. Tudom, hogy mit szeretnék, csak az utat nem látom. Egyelőre. Valahol ott van a labirintuson túl, csak ki kell belőle jutom. A kijutáson túl van egy másik gondom is: két kijárat van. Ahhoz, hogy kijussak, el kell döntenem, melyik kijáratot keresem. Amíg ezt meg nem teszem, csak bolyongok a labirintusban, csapódok bokortól bokorig, de egyik kijáratnak sem tudom az irányát. Csapdában vagyok. A saját csapdámban. Szeretnék kijutni, de az azt jelentené, választottam. Tudom és érzem, hogy nagyon közel vagyok az egyik kijárathoz, és nagyon szeretném megtalálni, de akkor a másik bezáródik. Ez az, amire még nem vagyok felkészülve. Szükségem van a másik kijáratra is, és ezzel nincs is baj. Csak engednem kellene, hogy egy időre bezáródjon. Ekkor könnyedén megtalálnám a másikat, átléphetnék rajta, ki a labirintusból. Később már nem lenne szükségem a labirintusra, ha egyik kijárattól a másikig szeretnék eljutni. Csak ennyit kellene elfogadnom. Tudom. Csak nehéz.