Az út meg a széle

Most ennyi. Ha Gergő engedi, kifejtem, hogy miért.

Tömegek

Tegnap sétáltunk egyet az esőben Zsuzsival és az 5 hónapos Áronnal. Beszélgettünk erről-arról, CHF-hitelről, miegyébről, csupa mindennapos dologról... Gergő nyűgösködött, amikor úgy ítélte meg, eleget ült a babakocsi fogságában, ki kellett venni. Felváltva cipeltük Péterrel; amikor beintett a derekam, átadtam. Ennek kapcsán szóba került a gyerekek tömege. Nem tudtam pontos adatot mondani, elég régen mértük már az urat, de a legutóbbi eredményből következtetve 10 kg körül lehet. Hú... ez így kimondva és leírva nagyon soknak tűnik, de bár tény, hogy nincs összeszakadva, nem is pufi extrém módon. Zsuzsi hümmögött, majd elmorzsolt egy nevetést és közölte, hogy Áron 7,5 kg. Pontosan tudja, mert előző nap járt náluk a védőnő. Nem tudtam, mit mondjak, nem voltak a fejemben Gergő 5 hónapos adatai, de picit soknak tűnt. Nemrég eszembe jutott és megnéztem. Az 5 hónapos orvoslátogatáson (10 nappal 5 hónapos kora előtt, de az belefér) 5900 kg-t mértek. Az is igaz, hogy akkor még kérdéses volt, megduplázza-e a születési súlyát.

Hát, nem tudom. Nem tudok én már semmit. Gergő nem látszott soványnak 5 hónaposan, Áron pedig minden, csak nem pufi, az a másfél kg (és még egy kicsi) viszont ott van. Fura... A lényeg, hogy mindketten szépek és egészségesek. :)

Idén tényleg időben

Úgy néz ki, idén végre megvalósul, amit évek óta csak tervezgetek. Gergő születése óta sokkal alaposabban meg kell szervezni mindent, hogy ne felejtsem el, hamarabb el kell kezdeni a megvalósítást is. Leginkább akkor, amikor időm van rá. Már a karácsonyi ajándékok is megvannak. Igaz, egyelőre ötletszinten, de az is valami. Ilyenkor még csak egy félkész listám szokott lenni, az ötletek pedig tényleg csak ötletek, a megvalósításról ilyenkor még fogalmam sincs. Idén nem így lesz. Az ajándékok felét már csak meg kell rendelni, a másik feléhez pedig be kell szerezni a hozzávalókat és neki lehet állni. Egészen pontosan 2 hónap van hátra, elégnek kell lennie. :)

Ami miatt ki merem jelenteni, hogy igazán elkezdtem a készülődést, az a Halloween, azaz a kekszek, amit erre az ünnepfélére már megsütöttem. Próbakeksznek nevezem, mert majdnem 2 héttel hamarabb készült és el is fogyott. Nem a receptet próbáltam ki, az már egyszer bevált (most is), inkább az ízesítéssel kísérletez(t)em, és beavattam az új kiszúrókat. Pár hete találtam rájuk az Allee földszintjén a Spar mellett. Első látásra szerelem volt, de akkor nagyon siettem, nem vettem meg. Péter a közelben dolgozik, múlt héten ráküldtem. Még aznap ki kellett próbálnom.

Tudom, itthon nem szokás Halloweent ünnepelni, néhány éve még én sem tettem. Amikor először találkoztam vele úgy, hogy körülöttem hagyományosan megünneplik, nem is nagyon tudtam vele mit kezdeni. Nem értettem, miért jó, hogy a gyerekek mindenféle ijesztő maskarát öltenek, aztán megszoktam, utánaolvastam, elfogadtam. Ha nem is tudok vele teljes mértékben azonosulni (pl. szellemek), kihagyni sem tudom az év ünnepei közül, nem tudok szó nélkül elmenni mellette.

Tavaly jelmezes bulit szerveztünk. Idén ez kimarad, kisgyerekkel már nem olyan könnyű. Helyette jönnek a húgomék. Egészen más ok miatt, de jól jön ki, hogy pont a hosszú hétvégét tudják nálunk tölteni. Folyamatosan ötletelünk Péterrel, hogy milyen szokatlan ízű spooky kekszet süssek az új kiszúrók segítségével. Az biztos, hogy a szellem kakaós-chilis, már készült belőle egy tepsivel. Úgy tervezem, a tök gyömbéres-currys lesz, hogy narancssárga legyen. Nem tudom, sikerül-e majd, ahogy azt sem, mennyire lesz borzasztó az íze. Szeretem a curryt, de sütiben még nem ettem. Van még boszorkánykalap és szellemkastély. Az egyik lehet, hogy mézeskalács ízű lesz, hogy legyen ehető is. :) Mondjuk, nekem a chilis is ízlik. :)

Hogy teljes legyen a felkészülés, ma írtam egy karácsonyi ajándéklistát a családnak. Nincs nehéz dolgom, mert tavaly bevezettük, hogy csak a gyerekek kapnak ajándékot, a felnőttek csak valami apróságot. Jól van ez így. Legalább nem az ajándékokról szól majd az a pár nap. Tavaly sem arról szólt. Főleg nekem. Azt sem tudtam akkor, mikor van Karácsony. Azóta lett egy újabb téli ünnep. ;)

Életkorának megfelelő...

Van a duck tv, ami aranyos, és bizonyára tudományosan vannak kifejlesztve a mesék, de hiába az erőfeszítés, mert Gergőt nem köti le 5 percnél tovább. Jelzem, nem bánom, mert érzem, ahogy pusztulnak az agysejtjeim, ha nézem.

Ma gondoltam egy merészet és léptettem egyet a csatornaváltóval a Minimaxra. Tudom, hogy nem feltétlenül Gergőnek való, sok mese szerintem tök hülyeség, de van olyan is, amit szívesen nézek akkor is, ha Gergő rá sem néz. Ilyen például Thomas. Ma azon kaptam magam, hogy követem a képernyő alján a szöveget és fennhangon éneklem a főcímet. Azt hiszem, ez már gáz. :D

Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a duck tv-vel ellentétben a Minimax leköti Gergőt. Pont nem érdekel, hogy nem neki készítették, meg korai, meg mittudomén. Erősen szűröm a meséket, de nem hiszem, hogy Thomas vagy Noddy bármilyen rossz hatással lenne a személyiségfejlődésére. Vagy...?

Ja, és mielőtt bárki a torkomnak esne: nem néz Gergő egész nap tévét. Délelőtt picit, ebéd után 1 mesét elalvás előtt és este velünk a vetélkedőt az m1-n. Szerintem ennyi belefér. Vagy...?

Ügyelet

Tegnap már nem volt erőm folytatni a történetet, de nem is akartam piszkozatban hagyni, mert akkor sosem fejezem be. Tapasztalat...

Bekapcsolva hagytuk a bébiőrt, így amikor Gergő felébredt és ennek hangot is adott, Péter már ott is volt, hogy felvegye. Mivel már jócskán benne jártunk a délelőttben, szerettem volna elvégezni a reggeli rutint, hogy engedve a nyomásnak kihívjuk az ügyeletet. Első lépésként az ágyról való felkászálódást kellett abszolválni. Alig mertem mozdulni, centiméterről centiméterre haladtam, minden egyes mozdulatnál számítottam az éles fájdalomra. Amikor sikerült felülni, magam is meglepődtem. Fellelkesültem, elintéztem mindent, amit reggel szoktam, vettem magamra normális ruhát. Kacérkodtam egy leheletnyi sminkkel, de az már túlzás lett volna, hiszen csak az ügyeletet és a pizzásfiút vártuk (esélyem sem volt főzni). Közben megérkezett Péter apuja, akit elhívtunk Gödről, mert Péter ugyan itthon tudott maradni, de az óráit nem tudta elpasszolni, így kb. 3 órát segítség nélkül maradtam volna, és akkor még nem tudtuk, mennyire fogom tudni Gergőt emelgetni.

Felhívta Péter az ügyeletes orvost, aki közölte, hogy mivel nincs életveszély, alacsony prioritásúként kezeli az ügyemet, és jön, amikor tud. Ebből az lett, hogy mire megérkeztek (jött vele egy pasi, akiről nem sikerült eldönteni, hogy asszisztens vagy sofőr, de szerintem inkább az utóbbi), addigra teljes itthoni harci díszben, megfésülködve járkáltam a lakásban. Arra gyanakszom, hogy az Algopyrin segített, de nem tudom. Mindenesetre, amikor megérkeztek, és a doktornő rámnézett, felhúzta a szemöldökét, és szinte gúnyosan kérdezte, hogy én vagyok-e a beteg. Mondtam, hogy igen, de azóta hatott az Algopyrin vagy nem tudom, de jobban vagyok. Felkerült az arcára egy mogorva arckifejezés, és el sem tűnt onnan, amíg itt volt. Kelletlenül kérdezgetett meg vizsgálgatott, éreztem, hogy neheztel, amiért rabolom a drága idejét. Bakker... lehet, hogy tényleg nem voltam (már) a halálomon, de változatlanul nem tudtam ráállni a bal lábamra, és nem mertem nagyobbat mozdulni.

Végül annyit mondott, hogy ha használ az Algopyrin, akkor vegyem be, ha szükségét érzem. Nagyobb bajra írt izomlazítót meg gyulladáscsökkentőt. Péter rákérdezett, hogy az utóbbi kettő szedhető-e szoptatás alatt. Erre a doktornő vágott egy alig észrevehető grimaszt. Azt olvastam le az arcáról, hogy nem elég, hogy fölöslegesen pörgetem, még extra dolgaim is vannak. Közölte, hogy nem kompatibilisek a szoptatással, ha őket választom, fel kell függeszteni a szoptatást, fejni a tejet, hogy ne apadjon el, felújítani a kapcsolatot a tápszerrel. Bólogattam, hümmögtem. Amint kitették a lábukat, mondtam Péternek, hogy ezt a variációt elfelejthetjük. Nem fogom tápszerezni Gergőt csak azért, hogy nekem kevésbé fájjon a hátam.

Az, hogy szerinte mi bajom, csak akkor derült ki számomra, amikor elmentek és megnéztem az ambuláns lapot. Azt írta, hogy lumbago. Klassz. A gyógyszerek mellett még azt az ukázt kaptam, hogy kemény helyen feküdjek (minden matrac puhának számít) és pihenjek sokat. Mindkettő könnyen kivitelezhető. Főleg az utóbbi. :D

Féltem, hogy ha elmúlik az Algopyrin hatása, visszajön az éles fájdalom, de szerencsére nem így lett. Igaz, hogy nem vagyok olyan, mint új koromban, de fel tudom emelni Gergőt, el tudom őt látni, nem szorulok állandó segítségre. Megmaradok. Azt is mondta a doktornő, hogy amíg el nem múlik a gyulladás, nem szabad masszázsra, csontkovácshoz menni. Már csak azt kellene tudnom, milyen jelei vannak annak, hogy elmúlt a gyulladás. :) Kb. 15 éve fáj a derekam. Néha jobban, néha kevésbé. Olyan nem lesz, hogy nem fáj. Jó lenne tudni, mert alaposan helyre kellene tenni a hátam és a derekam. Eddig húztam, tovább nem lehet. Nem akarom, hogy sokkal nagyobb baj legyen belőle...

Becsípődve

Reggel még nem gondoltam, hogy ma este ilyen lazán üldögélek ölemben a laptoppal. Jó, annyira nem vagyok laza, de üldögélek. 9 körül kezdődött, amikor lendületből kiemeltem Gergőt az etetőszékből. Éles fájdalom hasított a derekamba. Megálltam a mozdulat kellős közepén. Nem volt tudatos, egyszerűen nem tudtam megmozdulni, annyira fájt. Szerencsére Péter még itthon volt, kiabáltam neki, hogy jöjjön és vegye el tőlem Gergőt. Amint ez megtörtént, megkapaszkodtam a járókában és kétségbeesve járattam az agyam, hogy akkor mi lesz. Tudtam, hogy baj van a derekammal, évek óta próbál jelezni, de mindig volt fontosabb dolog. Azt hiszem, sikerült feljebb tornáznia magát a listán. :S

Péter bevonszolt a gyerekszoba ágyára (ez volt a legközelebb), valahogy hasra feküdtem (már tudom, hogy nem szabad...), és próbáltam túlélni. Sírtam. Egyrészt a fájdalomtól, másrészt attól, hogy el sem tudtam képzelni, hogy fogom ellátni Gergőt. Van, amit nem tud megtenni helyettem Péter, de más sem. Ha azt mondom, így még nem fájt semmi, akkor azt el kell hinni, pedig volt vesehomokom és Gergő is megszületett valahogy. Mozdulni sem bírtam, csak feküdtem tehetetlenül. Nagyobb levegőt sem mertem venni, mert az is járt némi mozgással.

Tudtam, hogy nem jó a hasonfekvés, ezért amikor Péter elvitte Gergőt pelenkázni, megpróbáltam megfordulni. Nem ment könnyen, ugyanis az első mozdulatkor úgy éreztem, kést szúrnak a derekamba. Századmiliméteres mozgásokkal végül sikerült megfordulni, de közben legalább tízszer akartam feladni, de muszáj volt. A végén Péter segített, végül oldalra fordított, mellém tette Gergőt, hogy meg tudjam etetni és el tudjam altatni. Gergő délelőtti alvását végigasszisztáltam, közben Péter hozott vastablettát, vitamint (anyu telefonos segítsége alapján), és folyamatosan győzködött, hogy hívjuk fel az ügyeletet. Nem akartam, mert tulajdonképpen el sem kezdtem a reggelt, mert a kávé elfogyasztásán és Gergő megreggeliztetésén kívül semmit sem csináltam. Ott feküdtem az ágyon pizsamában, még a fürdő környékén sem jártam, hogy legalább fogat mostam volna. Tudom, hogy ez másnak tökre nem fontos egy ilyen helyzetben, de nekem az. A következő érvem az volt, hogy a lábamon nem siklana le akadály nélkül a selyemkendő. Ezen a ponton Péter felhorkant és közölte, hogy nem vagyok normális. Tudom. Akkor sem vizsgálgat engem senki ilyen állapotban. Végül bevettem egy Algopyrint (szintén anyu javaslatára), és feküdtem Gergő mellett, őriztem az álmát. Reméltem, hogy elmúlik ez az egész, mint egy rossz álom.

Nem így lett...

Víz nélkül

Legutóbb csak beígértem a részletes kifejtést, de végül elmaradt. Elfelejtettem. Tegnap eszembe juttatta a közös képviselő egy levéllel, amit a ház levelezőlistájára küldött. Egyetlen mondatban közölte, hogy ma reggel 8 órától nem lesz víz, és majd ki lesz függesztve a lépcsőházban. Kenheti a hajára a kifüggesztést előző este! Rendszeresen előző délután/este szólnak, hogy nem lesz víz. Lehet, hogy szerintük ez jó móka, de szerintem nagyon nem. Főleg, hogy ezt minden hónapban eljátsszák legalább egyszer (múlt hónapban pénteken, majd az azt követő hétfőn is), minden esetben előtte való nap derül ki a lakók számára. A vízelzárás oka pedig egy csőrepedés az egyik üzlethelyiségben. A földszinten. Bakker, tényleg ilyen szarul van összerakva ez a ház, hogy egyetlen csőrepedés miatt el kell zárni az összes lépcsőház összes lakásában a vizet?

A kérdésemre, miszerint mégis milyen hosszú időn keresztül kell nélkülözni a vizet, még nem kaptam választ, pedig megkapta a közös képviselő, mert utána még írogatott mindenféle szépséget (szerinte információt tartalmazó e-mail-t). :S

Létezik olyan ház, ahol normálisan működik a közös képviselet? Esetleg valaki ismer olyat, aki találkozott már olyannal, akinél normális? Nahát.

Kínai

Vasárnap végre eljutottunk a kínai vacsorára Wang mesterhez, ahova még valamikor nyár elején vettünk kupont. Többen szerettünk volna menni, de valahogy nem akart összejönni, november vége pedig vészesen közeledett. Összeálltunk páran, és jól lezabáltunk 2 kupont. Igen, zabáltunk. Legalábbis én. Kicsit tartottam tőle, hogy lesz-e nekem való kaja, de alaptalannak bizonyult a félelmem. Isteni dolgokat ettem. A kedvencem egy padlizsán volt, amit muszáj lesz itthon is megpróbálni elkészíteni, mert nagyon-nagyon finom.

Mi érkeztünk elsőnek, megkaptuk az asztalt, elfoglaltuk a helyünket. Vittünk ugyan babakocsit, de a legfiatalabb résztvevő nem óhajtott megmaradni benne, így kértünk etetőszéket. Annak sem volt nagyobb sikere. Végül addig megült benne, amíg megetettem, de az este többi részében csak úgy hagyott minket enni, ha addig valaki más fogta. Tud élni az úr. Konkrétan kézről kézre járt és leplezetlenül élvezte. :)

Az előételnél jártunk, amikor Péter felmordult, mert valaki rágyújtott. Csodálkozva kaptuk fel a fejünket. Az nem lehet, hiszen elvileg nemdohányzó asztalt kértünk (most azt hagyjuk, hogy az asztal nem tud dohányozni... :D). Péter elkapta a pincért, aki azt mondta, hogy a kínaiaknak a vacsora része a cigi. Mondtuk, hogy direkt a nemdohányzó részbe kértük az asztalt, de mondta, hogy nekik olyan nincs, és januárig nem is szólhat rájuk. Ekkor felhívtuk a figyelmét a nyilvánvaló tényre, hogy van velünk egy gyerek, miatta kértünk nemdohányzó asztalt, nem heccből. Kiderült, hogy az nem jelent semmit, hogy a telefonos foglaláskor rábólintott a nemdohányzó asztalra a hölgy, ugyanis kínaiként erősen töri a magyart. Lehet, nem is értette, mit akarunk, csak helyeselt. Klassz. Végül Gergőre való tekintettel megkérte a pincér a cigiseket, hogy oltsák el, amit meg is tettek egyetlen szó nélkül. Ezúton is köszönjük. Pörögtünk még kicsit ezen, és arra jutottunk, hogy addig rendben, hogy nem szólhat januárig, de az éttermek kötelesen biztosítani füstmentes helyiséget valamilyen módon. A paraván nem minősül elkülönítésnek ebből a szempontból. Mindegy, elnyomták a cigit, nem volt belőle probléma, én nem is éreztem. Nem rontotta el az estét ez az incidens. Persze, más lett volna a helyzet, ha nem oltják el. Nem tudom, mi lett volna, mert akkor már javában tömtük az arcunkba az előételt. Persze, villával. :)

Vacsora előtt elvégeztem egy intenzív gyorstalpaló kurzust pálcikahasználatból, de nem sikerült a vizsgám, így maradtam a villánál. Valahogy így éreztem magam:

Alapvetően nem szeretem a kínai dísztárgyakat, de az asztal közepén forgó tálcaszerűséget elfogadnám, ha lenne akkora étkezőasztalom. Hasonló, mint amit az IKEA-ban lehet kapni, csak sokkal nagyobb és üvegből van. Tulajdonképpen csak annyiban hasonlít rá, hogy forog. :)

Azt hiszem, gyakrabban kellene mennem a Fővám térre az Ázsia boltba, mert szeretnék ilyen finomságokat itthon is enni, de legalább megpróbálni. :)

Most nézem, hogy a bolt kiköltözik a Vásárcsarnokból. Nekem csak jó, mert kevesebbet kell gyalogolni, ha majd egyszer újra metróval megyek. :)

Itt van az ősz...

Nincs mese, vége a nyárnak. Már a vénasszonyokénak és az indiánokénak is. Be vagyunk zárva a lakásba. Több okból kifolyólag. Még azt sem tudom, hogy abszolválom a délutáni/esti sétát, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy ne legyen rémálom az altatás...

Van egyszer ez a hirtelen jött borzalom, ami őszi időjárásnak nevezi magát. Önmagában még nem lenne semmi baj, bár erős váltás azután, hogy tegnap összeizzadtunk Gergővel a kenguru alatt. A totális szobafogsághoz az kellett, hogy szerda este bekrepáljon a lift. Megint. Egy alig 3 éves házról van szó, a lift mégis olyan, mintha százéves lenne. Állandóan beint. Legutóbb nyár közepén állt le, akkor irdatlan sokat vártunk a garanciális javításra. Azt hittük, egy ideig nem lesz baj. Hát, lett. A ház részéről nulla kommunikáció. Péternek sikerült beszélni a gondnokkal, aki azt mondta, 1-1,5 hét. Nem vicces. Már csak azért sem, mert szombaton a húgom érkezik az unokaöcsémmel, vasárnap pedig az unokatesómék. Kisgyerekkel, babakocsival, cuccokkal... Klassz lesz.

Ugyan koncként elénk vetette a ház, hogy használhatjuk a B lépcsőház liftjét, ami ugyan valami, de minden problémát nem old meg. Kétféle módszerrel lehet kijutni a házból. Az első csak az alsóbb emeleteken lakóknak pálya, illetve azoknak, akiknek nem kell babakocsit cipelni, mert ez a módszer kizárólag a lépcsőház használatát jelenti. Ha nem babakocsival kellene abszolválnom a 6 emeletet, ezt választanám, kell ennyi testmozgás, de így nem. A második variáció, hogy felsétálok valahogy 3 emeletet, ott a tetőn keresztül átmegyek a B lépcsőházba, és az ő liftjüket használva jutok le a földszintre. A gond a valahogy megoldásán van. Ha egyedül vagyok itthon Gergővel, esélytelen, hogy felcipelem a babakocsit a kilencedikre. Tegnap is kenguruba tettem Gergőt, úgy mentünk bevásárolni meg hintázni, de nagyon nem volt kényelmes. Tudom, ne nyafogjak, inkább örüljek, hogy valahogy ki tudok jutni a házból. Nem is tenném, ha egyszeri alkalomról lenne szó, de legalábbis max. évente. A baj azzal van, hogy a ház (és ezzel együtt a lift) korához képest aránytalanul gyakran romlik el. Legutóbb a motorral volt baj, most valami panel dobta be a törölközőt. Legközelebb mi lesz? Leesnek az ajtók? Leszakad a lift?

Másnak lehet, ez nem ilyen nagy gond, de kisgyerekkel igenis az. Aki szerint nem az, az másszon meg 6 emeletet babakocsival és/vagy gyerekkel a karján. Egyik sem buli...

Hétfői sokk

Már reggel kiderült, hogy nem lesz átlagos nap. Péter kíváncsiságból bekapcsolta a gépét, hogy nincs-e valami sürgős dolga. Hát, volt. Igaz, nem munka, de sürgős. 8.35-kor derült ki, hogy mindketten elfelejtettük Gergő időpontját a gyógytornász Anitához. 9-re. :) Nyilvánvaló volt, hogy én nem tudok menni, mivel egyrészt csak félig voltam felöltözve, és az utcakész megjelenésre pont az a 25 perc kellett volna, ami még hátravolt, másrészt ebédet ígértem a napközben érkező sógornak, meg persze, Péternek. Így Péter gyorsan összekapta magát, elvitte Gergőt egy mustrára, én közben főztem. Miután visszajöttek, Péter ment a dolgára, ketten maradtunk Gergővel.

Nem magyarázom a bizonyítványt, mert tény, hogy egy másodpercig nem figyeltem. Gergő ezt kihasználta, és lepiszkálta a falról a fáraóhangya csalétket. Amikor odanéztem (mondom, egyetlen másodperc volt), tele volt a padló apró szemcsével, főhősünk ült a közepén, kezén szemcsék. Nem tudom, megkóstolta-e, de megijedtem. Hívtam a húgomat (igen, hamarabb hívom, mint a gyerekorvost), aztán az orvost, végül az utóbbi javaslatára a Heim Pál kórházat. Hosszú percekig vártam, mire kiderítették, mi lenne a legjobb. Mivel nem tudtam fejből a csalétek márkáját, keresgéltek. Végül megszavaztuk, hogy Raid volt. Azonnal berendeltek, mert foszforsav (vagy mi) van benne, ami mérgező. Kérdeztem, hogy a Madarász utcába menjek-e. Mondta a nő, hogy mehetek oda is, megvizsgálják Gergőt, és ha kell továbbküldenek.

Ennek megfelelően összekaptam magam, babakocsi, hordozó, minden nélkül elindultunk. Azért babakocsi nélkül, mert gyorsan akartam odaérni, a metróhoz viszont nem tudok babakocsival lemenni... :S Már a recepción (vagy minek hívják) közölték, hogy ott nincs toxikológia és a Heim Pálba kellene menni, de elmondtam, mit beszéltünk az ottani orvossal. Leültettek a belgyógyászati vizsgáló elé és vártunk. Többször kijött egy doktornő, mindannyiszor közölte, hogy nincs toxikológia, és mindig egy kicsivel több információt közölt. Mondatonként jött ki, de tényleg. Közben kiderítettem, hogy Bábolna Bio volt a márka, és végre elért hozzájuk az is, hogy nem sima hangyák elleni. Amikor huszonötödjére jött ki a doktornő, végül hozta a döntést: mivel fáraóhangya csalétekről beszélünk, abban nincs foszforsav, így ártalmatlan. Mindenesetre behívott, megvizsgálta Gergőt, majd átküldött a Heim Pálba, de a biztonság kedvéért még kb. ötször elmondta, hogy náluk nincs toxikológia, és csak a hurutos gyerekekhez tudná felvenni Gergőt. Százszor elnézést kértem a kellemetlenségekért, csak hagyja már abba. Elsőre is megértettem, hogy rossz helyre mentem...

Volt a váróban egy lány a szüleivel. Külsőre semmi baja nem volt, csak szomorúnak tűnt. Elejtett beszélgetésből derült ki számomra, hogy a veséje fájt. Első ránézésre az sem volt egyértelmű, hogy beteg és nem vár valakire, ezért nem is értettem, miért néznek rám olyan csúnyán, és miért szórnak felém villámokat a szemükkel. Valami megjegyzést is tettek, de azt nem hallottam. Attól tartok, így van ez jól. Az nem tetszett nekik, hogy Gergőt hamarabb behívták, mint őket, holott korábban érkeztek. Nézzük csak! Adva van egy majdnem 9 hónapos baba, aki vélhetően mérgező cuccot kóstolt, valamint egy majdnem felnőttkorú lány vesefájdalommal. Tudom, hogy mennyire tud fájni a vese, nekem is volt vesehomokom, a húgomnak meg köve, de ha az a lány úgy ott tudott ülni, ahogy.... nos, akkor még a felét sem tudja, milyen egy igazán fájó vese. Na, mindegy... a lényeg, hogy nem voltunk túl népszerűek a Madarász utcában...

Készültem az újabb metrózásra, de úgy alakult, hogy Péter elszállította a hátsónkat a Heim Pálba. Mire odaértünk, Gergő bealudt. Nyilvánvaló volt, hogy nincs semmi baja, de felelőtlenség lett volna nem meggyőződni róla. (Azt most hagyjuk, mennyire volt felelőtlenség elérhető helyre tenni a hangyacsapdát...) Becaplattam Gergővel a karomon a főbejáraton. A recepción (felvételi?) elmondtam, miért vagyok ott, elirányított a nő az ötödikre. Még mondta is, melyik lifttel menjek. Az ötödiken ki volt írva, hogy bőrgyógyászat és toxikológia. Odabent már csak a bőrgyógyászat volt kiírva, de gondoltam, nem fért ki. Ott is elmondtam, mi járatban, mire a nő felemelte a mutatóujját, a feje fölött lévő táblára mutatott, és kioktató hangon közölte, hogy a bőrgyógyászaton járok. Mondtam, hogy odakint még a toxikológia is ott figyel a feliratok között. Ezt egy anyuka is megerősítette. Ezúton is üzenem, hogy hálás vagyok, amiért nem hagyott cikiben. Amint ez elhangzott, a nő a pult mögött hirtelen megvilágosodott, és elmondta, hogy a toxikológiai is az ötödiken van, csak a folyosó másik végén, és valamiért nem lehet átmenni. Sorolták az emeleteket, ahol át lehet menni. Akkor már nagyon elegem volt. Lifttel le, át a folyosón, lifttel föl, majd végre valóban a toxikológián voltunk. Újra elmondtam, mi a fenéért cipeltem oda a gyereket, majd vártunk. Vártunk. Vártunk. Aztán jött egy doktornő, és az ápolótól csak annyit kérdezett felénk bökve, hogy Ő az? Végre. Bent elmondtam ugyanazt, mint a Madarász utcában, a doktornő elvégezte ugyanazokat a vizsgálatokat, mint a kolléganője a Madarász utcában, végül megszületett a döntés: húzzunk haza, nincs semmi baj. Engedélyt kértem Gergő megetetésére (bébiétel... Sarka Kata örülne...), majd miután a pólómon, nadrágomon és Gergő pólóján landolt az ebédjének egy része, vártunk. Vártunk és vártunk. Annyit kellett várni, hogy belenéztem a táskámba, nem kaptuk-e már meg a papírokat, csak elkerülte a figyelmem. Érzésem szerint kb. 1 órát vártunk, közben a doktornő csevegett egy jót egy ismerőssel, mindenki elment ebédelni, de beteg nem érkezett egy sem. Végül rákérdeztem egy arrajáró nővérnél, hogy egyáltalán számíthatok-e papírra. Kaptam egy ígéretet, hogy utánanéz. Mit ad isten, kb. 10 perc múlva jött a doktornő a papírokkal. Kedves, nyájas hangon közölte, hogy már két papírom is van arról, hogy ne adjak a gyereknek fáraóhangya csalétket. Mindezt kb. olyan hangsúllyal, mintha azt mondta volna, hogy Na, te hülye, itt vannak a papírjaid, de ha legközelebb találkozunk, rádküldöm a gyámügyet. :S Kinyitottam a számat, hogy magyarázzam a bizonyítványt, de a nő azzal folytatta, hogy érti ő azt, hogy a vonulási útvonalra kell tenni a csalétket, csak a gyereket nem szabad odatenni. Vágtam egy idétlen vigyort, megköszöntem a segítségét, és elhagytam a terepet, mielőtt valami szépet mondtam volna.

Mire végre kiléptem a levegőre, már alig álltam a lábamon az éhségtől, elzsibbadt a karom és szét volt hányva a ruhám. Ezzel a külcsínnel szálltam fel a metróra, azaz szálltam volna, mert a megállóban is volt még kaland. Láttam, hogy hosszú sor van a jegypénztár előtt, ezért megrohamoztam az automatát. Az elsőn átesett a százas, a másodikat már ki sem próbáltam, mert megláttam egy papírt a földön, miszerint Rossz!, de nem tudtam, melyikről esett le. Annyira nem álltam jól apróval, hogy kockáztassam az esetleges benyelést. A jegyárusító stand zárva. Az újságos ablakában öles betűk hirdették, hogy ott bizony nem tudok jegyet venni. Maradt a jegypénztár. Beálltam a sor végére. Nem reméltem, hogy előre engednek. Hát, nem is. Már majdnem sorra kerültem, 2 ember volt előttem, amikor a közvetlenül előttem álló hölgy mondta, hogy cseréljünk helyet, ne álldogáljak a gyerekkel a huzatban. A metrón aztán levágtam magam két srác közé, és reméltem, Gergő sármja elvonja rólam és a széthányt ruhámról a figyelmet. Azt hiszem, bejött, mert a folyamatosan cserélődő szomszédok közül mindenki megengedte Gergőnek, hogy piszkálja a ruháját, táskáját. :)

Tudom, hogy hallatszik ez a sztori kívülről, mégsem tettem Gergőt a csalétek mellé. Azt sem mondtam neki, hogy kóstolja meg. A csalétek eltakarva, elbarikádozva végezte a dolgát, Gergő pedig a szoba másik végében volt, amikor elfordultam arra a bizonyos másodpercre. Most jut eszembe, hogy a mintának magammal cipelt maradék csalétek még mindig a táskámban figyel bezacskózva. Megszabadulok tőle, mielőtt Gergő kitúrja... :S

Megszámolva

Megszámoltattam magam. Hát, basszus... ez nem semmi. Az előző bejegyzés előtt csak átfutottam a kérdéseket, most viszont megpróbáltam válaszolni és újabb gyöngyszemeket találtam. Főleg, amikor Gergőét próbáltam kitölteni. Azért csak próbáltam, mert egy kérdést még nyitva hagytam. Majd mondom, melyiket. :)

Bajban voltam a saját adatlapommal is. Többször rámszólt a rendszer, hogy renyhe voltam, nem figyeltem eléggé, amikor úgy gondoltam, végeztem, és át akartam térni Gergő adatlapjára. Nem adatlap... kérdőív vagy mifene... Gyanús volt a dolog, hogy ha azt írtam, gyesen vagyok, akkor miért kell mindenáron kitöltenem, mennyi időt utazom a munkahelyemre. A 0 percet nem fogadta el. Nem tudom, végül mit írtam be, de konkrétan jelezte a rendszer, hogy azzal a kérdéssel, azaz a válaszommal van baja. Jobban megnéztem, és akkor észrevettem, hogy nem azt írtam be, hogy a lakáson van a "munkahelyem", ezért kér utazási időt. Nagyon kell figyelni, kérem szépen. Sumákolásnak helye nincs.

Gergő kérdőíve annyival könnyebb volt, hogy mivel se munkája, se tanulói/óvodai/bölcsődei jogviszonya, sok kérdésre nem is kellett válaszolni. Volt viszont helyette olyan, ami igencsak megizzasztott. Konkrétan egy ilyen volt. Igen, ezt hagytam sokáig nyitva. A nyelvismeretre vonatkozó kérdés. Milyen nyelven beszél? Milyen nyelven képes másokat megérteni és magát megértetni? Először azt hittem, erre nem kell válaszolni, de az istennek se akart bezöldülni a kérdés. (Aki nem a neten töltötte/tölti ki: azok a kérdések zöldülnek be, amikre nem kell válaszolni az előző válaszok függvényében.) Mégis milyen nyelven beszél egy majdnem 9 hónapos gyerek? 25 nyelven, bakker, de folyékonyan ám...! Péter lazábbra vette. Amikor segítséget kértem, lazán bemondta, hogy magyar és angol. Angol, mi? :D Annyi volt a magyarázata, hogy annyira beszél a gyerek angolul is, mint magyarul. Na, ebben igaza van, de akkor is. Egyik nyelven sem tudja magát megértetni. Nagyon hajlottam rá, hogy odavágom, hogy babanyelven beszél, aztán csináljanak belőle statisztikát, aztán pihentettem kicsit, és beírtam a magyart. Mondjuk, erős csúsztatásnak érzem, de valamit muszáj írni.

Elhiszem, hogy vannak csodagyerekek, akik pár hónapos korukban folyékonyan beszélnek, de szerintem többen vannak, akik nem. Jó, ne legyen zöld a kérdés automatikusan, ha a gyerek nem érte el az x hónapot, de legalább lehessen beírni, hogy még nem beszél! Már bánom, hogy nem írtam be viccből a babanyelvet, mert ha megint 10 év múlva számolnak meg, tuti nem lesz olyan gyerekem, aki nem beszél. :)

Itt jegyezném meg, hogy nehezményezem, amiért nem lehetett a valláshoz beírni, hogy jedi. Azt sejtem, hogy kiszagolták a tervet. Túl jól sikerült a kampány. :)