Reggel még nem gondoltam, hogy ma este ilyen lazán üldögélek ölemben a laptoppal. Jó, annyira nem vagyok laza, de üldögélek. 9 körül kezdődött, amikor lendületből kiemeltem Gergőt az etetőszékből. Éles fájdalom hasított a derekamba. Megálltam a mozdulat kellős közepén. Nem volt tudatos, egyszerűen nem tudtam megmozdulni, annyira fájt. Szerencsére Péter még itthon volt, kiabáltam neki, hogy jöjjön és vegye el tőlem Gergőt. Amint ez megtörtént, megkapaszkodtam a járókában és kétségbeesve járattam az agyam, hogy akkor mi lesz. Tudtam, hogy baj van a derekammal, évek óta próbál jelezni, de mindig volt fontosabb dolog. Azt hiszem, sikerült feljebb tornáznia magát a listán. :S
Péter bevonszolt a gyerekszoba ágyára (ez volt a legközelebb), valahogy hasra feküdtem (már tudom, hogy nem szabad...), és próbáltam túlélni. Sírtam. Egyrészt a fájdalomtól, másrészt attól, hogy el sem tudtam képzelni, hogy fogom ellátni Gergőt. Van, amit nem tud megtenni helyettem Péter, de más sem. Ha azt mondom, így még nem fájt semmi, akkor azt el kell hinni, pedig volt vesehomokom és Gergő is megszületett valahogy. Mozdulni sem bírtam, csak feküdtem tehetetlenül. Nagyobb levegőt sem mertem venni, mert az is járt némi mozgással.
Tudtam, hogy nem jó a hasonfekvés, ezért amikor Péter elvitte Gergőt pelenkázni, megpróbáltam megfordulni. Nem ment könnyen, ugyanis az első mozdulatkor úgy éreztem, kést szúrnak a derekamba. Századmiliméteres mozgásokkal végül sikerült megfordulni, de közben legalább tízszer akartam feladni, de muszáj volt. A végén Péter segített, végül oldalra fordított, mellém tette Gergőt, hogy meg tudjam etetni és el tudjam altatni. Gergő délelőtti alvását végigasszisztáltam, közben Péter hozott vastablettát, vitamint (anyu telefonos segítsége alapján), és folyamatosan győzködött, hogy hívjuk fel az ügyeletet. Nem akartam, mert tulajdonképpen el sem kezdtem a reggelt, mert a kávé elfogyasztásán és Gergő megreggeliztetésén kívül semmit sem csináltam. Ott feküdtem az ágyon pizsamában, még a fürdő környékén sem jártam, hogy legalább fogat mostam volna. Tudom, hogy ez másnak tökre nem fontos egy ilyen helyzetben, de nekem az. A következő érvem az volt, hogy a lábamon nem siklana le akadály nélkül a selyemkendő. Ezen a ponton Péter felhorkant és közölte, hogy nem vagyok normális. Tudom. Akkor sem vizsgálgat engem senki ilyen állapotban. Végül bevettem egy Algopyrint (szintén anyu javaslatára), és feküdtem Gergő mellett, őriztem az álmát. Reméltem, hogy elmúlik ez az egész, mint egy rossz álom.
Nem így lett...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése