Ügyelet

Tegnap már nem volt erőm folytatni a történetet, de nem is akartam piszkozatban hagyni, mert akkor sosem fejezem be. Tapasztalat...

Bekapcsolva hagytuk a bébiőrt, így amikor Gergő felébredt és ennek hangot is adott, Péter már ott is volt, hogy felvegye. Mivel már jócskán benne jártunk a délelőttben, szerettem volna elvégezni a reggeli rutint, hogy engedve a nyomásnak kihívjuk az ügyeletet. Első lépésként az ágyról való felkászálódást kellett abszolválni. Alig mertem mozdulni, centiméterről centiméterre haladtam, minden egyes mozdulatnál számítottam az éles fájdalomra. Amikor sikerült felülni, magam is meglepődtem. Fellelkesültem, elintéztem mindent, amit reggel szoktam, vettem magamra normális ruhát. Kacérkodtam egy leheletnyi sminkkel, de az már túlzás lett volna, hiszen csak az ügyeletet és a pizzásfiút vártuk (esélyem sem volt főzni). Közben megérkezett Péter apuja, akit elhívtunk Gödről, mert Péter ugyan itthon tudott maradni, de az óráit nem tudta elpasszolni, így kb. 3 órát segítség nélkül maradtam volna, és akkor még nem tudtuk, mennyire fogom tudni Gergőt emelgetni.

Felhívta Péter az ügyeletes orvost, aki közölte, hogy mivel nincs életveszély, alacsony prioritásúként kezeli az ügyemet, és jön, amikor tud. Ebből az lett, hogy mire megérkeztek (jött vele egy pasi, akiről nem sikerült eldönteni, hogy asszisztens vagy sofőr, de szerintem inkább az utóbbi), addigra teljes itthoni harci díszben, megfésülködve járkáltam a lakásban. Arra gyanakszom, hogy az Algopyrin segített, de nem tudom. Mindenesetre, amikor megérkeztek, és a doktornő rámnézett, felhúzta a szemöldökét, és szinte gúnyosan kérdezte, hogy én vagyok-e a beteg. Mondtam, hogy igen, de azóta hatott az Algopyrin vagy nem tudom, de jobban vagyok. Felkerült az arcára egy mogorva arckifejezés, és el sem tűnt onnan, amíg itt volt. Kelletlenül kérdezgetett meg vizsgálgatott, éreztem, hogy neheztel, amiért rabolom a drága idejét. Bakker... lehet, hogy tényleg nem voltam (már) a halálomon, de változatlanul nem tudtam ráállni a bal lábamra, és nem mertem nagyobbat mozdulni.

Végül annyit mondott, hogy ha használ az Algopyrin, akkor vegyem be, ha szükségét érzem. Nagyobb bajra írt izomlazítót meg gyulladáscsökkentőt. Péter rákérdezett, hogy az utóbbi kettő szedhető-e szoptatás alatt. Erre a doktornő vágott egy alig észrevehető grimaszt. Azt olvastam le az arcáról, hogy nem elég, hogy fölöslegesen pörgetem, még extra dolgaim is vannak. Közölte, hogy nem kompatibilisek a szoptatással, ha őket választom, fel kell függeszteni a szoptatást, fejni a tejet, hogy ne apadjon el, felújítani a kapcsolatot a tápszerrel. Bólogattam, hümmögtem. Amint kitették a lábukat, mondtam Péternek, hogy ezt a variációt elfelejthetjük. Nem fogom tápszerezni Gergőt csak azért, hogy nekem kevésbé fájjon a hátam.

Az, hogy szerinte mi bajom, csak akkor derült ki számomra, amikor elmentek és megnéztem az ambuláns lapot. Azt írta, hogy lumbago. Klassz. A gyógyszerek mellett még azt az ukázt kaptam, hogy kemény helyen feküdjek (minden matrac puhának számít) és pihenjek sokat. Mindkettő könnyen kivitelezhető. Főleg az utóbbi. :D

Féltem, hogy ha elmúlik az Algopyrin hatása, visszajön az éles fájdalom, de szerencsére nem így lett. Igaz, hogy nem vagyok olyan, mint új koromban, de fel tudom emelni Gergőt, el tudom őt látni, nem szorulok állandó segítségre. Megmaradok. Azt is mondta a doktornő, hogy amíg el nem múlik a gyulladás, nem szabad masszázsra, csontkovácshoz menni. Már csak azt kellene tudnom, milyen jelei vannak annak, hogy elmúlt a gyulladás. :) Kb. 15 éve fáj a derekam. Néha jobban, néha kevésbé. Olyan nem lesz, hogy nem fáj. Jó lenne tudni, mert alaposan helyre kellene tenni a hátam és a derekam. Eddig húztam, tovább nem lehet. Nem akarom, hogy sokkal nagyobb baj legyen belőle...