Rendes nyarat szeretnék

Kikészít ez a nyár. Jobban mondva nem emelném ki a nyarat. Kikészítenek ezek az évszakok. Semmi sincs akkor, amikor lennie kellene, akkor viszont igen, amikor nem kellene. Jó, OK, a kánikula az abból a szempontból jókor volt, hogy inkább nyáron legyen, mint télen, de lehetett volna hosszabb és kevésbé dögletes. Tudom, semmi sem jó nekem, folyton nyafogok.

Elsősorban nem is magam miatt szeretném a rendes és tisztességes nyarat, hanem Gergőért. Hetek óta nem voltunk lent rendszeresen a játszótéren, csak néhányszor, azt is hirtelen felindulásból, amikor éppen elviselhető volt az idő. Elviselhető alatt azt értem, hogy képesek voltunk még szuszogni a melegtől, nem kapott fel és/vagy  döntött le a bicikliről a szél, nem zuhogott az eső. Ezek közül nem egyszer akár kettő is megvalósult egyszerre. Most éppen csak szél van, de az olyan, hogy az erkélyre nem mertem kiengedni Gergőt. Ennek megfelelően nem is aludt el ebéd után (velem ellentétben, aki aludt 10 percet, amíg a gyerek eljátszott a mozdonyokkal :D), és amikor már lélekben felkészültem, hogy kimarad az alvás, és korai fürdetés lesz, fél 2 körül bejelentette igényét az alvásra, és tényleg elaludt. 

Mikor lesz olyan igazi nyár, amikor kellemesen süt a nap és tacsakosra izzadás nélkül tudunk eltölteni pár kellemes órát a levegőn? Jó lenne még az idén. Lehetne pl. a jövő hétvégén.

Ha ez a bezártság nem lenne elég ok a normális nyár iránti igényre, itt vagyok én is a semmilyen kedvemmel. Napok (hetek?) óta olyan vagyok, mint  mosott szar. Élek, létezem, teszem a dolgom, játszom Gergővel, de annyira nincs teljesítő- és állóképességem, hogy az már kezd aggasztóvá válni. Simán lehet ez is az időjárás miatt, bár nem akarok mindent erre fogni.

Azért is szeretnék rendes nyarat, mert így nem tudom, hogy lesz nekünk szép paradicsomunk a ládában. A hagyományos paradicsomon is van már egy termés (meg néhány virág), a fürtösön pedig több fürt (és sok virág), de nem tudom, hogy lesz belőle szép piros paradicsom, ha nem kap elég napfényt és/vagy szétzilálja az orkánerejű szél. Valamelyik este az előszobában aludt mindkét paradicsom, mert féltem, hogy nem érik meg a reggelt deréktörés nélkül.

Pakolni is szeretnék az erkélyen (vettünk egy újabb tárolódobozt a maradék virágföldnek meg egyéb cuccnak, ami még az erkélyt dekorálja), de locsolni is alig merek kimenni, nehogy a korlátnak csattanjak egy nagyobb széllökéskor.

Borzasztó ez. Tudom, lehetne rosszabb, de ez akkor is borzasztó.

Pelenka hőség idején

Vártam a nyarat, hogy beüzemelhessük a medencét, ráadhassam Gergőre a pár hete vásárolt -horgonyos meg halacskás- kisgatyákat, és kiengedhessem az erkélyre. (Pucérság kizárt; nem mutogatom a gyereket a szomszédok előtt.) Nem titkolt célom, hogy nyár végére kiiktathassuk a pelenkázást a napi teendők közül. Mindenkinek jó lenne. Gergőnek is. Akkor is, ha most nem úgy érzi. Összesen kétszer futottunk neki (szombaton meg tegnap). Ott tartunk, hogy szeret kisgatyában lenni, alapvetően a medencét is imádja, de mivel nem töltjük tele (szép lenne a hatodik emeleten egy teletöltött medence :D), egy idő után megunja. Akkor elkezd szaladgálni; kimászik a medencéből, végigfut az erkélyen/teraszon, majd vissza a medencébe. Közben pisil egyet-kettőt, de baromira nem zavarja, ha a kőre megy. Sőt, Péter szerint direkt csinálja.

Hétvégén megyünk anyuékhoz. Visszük a kisgatyákat. Ott is van terasz meg kismedence. Nem adjuk fel.

Addig meg igyekszünk túlélni ezt a hőséget. Tudom, hogy pár hónapja ezért visítottunk, most meg azért, mert megkaptuk, de ez valami embertelen, ami itt van. Annál is hülyébb vagyok, mint normálisan, nem forog az agyam, figyelmetlen vagyok és baromi tunya. Álló nap csak feküdnék a kanapén, de nyilván nem tehetem meg. Azért bevallom, az megtörtént, hogy miközben Gergőt sikertelenül altattam délután, én legalább háromszor bekumtam pár percre. :)

Szerintem holnap pizzát rendelünk (vagy valami hasonlót), mert az biztos, hogy nem kapcsolom be a sütőt és/vagy a főzőlapot. Ma megtettem. Nem mondom, hogy nem érte meg, mert Gergő egész tisztességes adagot betolt a tésztából, de köszönöm, holnap nem kérem...

Úgy tűnik, megúsztuk

Tegnap tetőzött a Duna Budapesten, nem ért el minket. Úgy tűnik, megúsztuk. Végül nem mentünk többet zsákokat pakolni, mert vasárnap hazaküldték estére a civileket, hétfőn pedig folyamatosan néztem a fejleményeket itt, de csak arról írtak, hogy inkább Budapesttől délre van baj, oda meg semmiképpen sem tudtam volna menni.

A következő nagy munka az elöntött területek fertőtlenítése lesz, de gondolom, abban már nem veszik igénybe a civileket, mert az nem időre megy, inkább alaposnak kell lenni.

Tegnap és ma délután is durva vihar és eső volt. Tegnap izgultam, hogy esetleg menni kell gátat erősíteni, mert hiába voltunk túl a tetőzésen, a víz azért még ott volt (van), ma valahogy már nyugodtabb voltam (vagyok). Jelenleg az aggaszt, hogy megint lett egy tavunk, ami valószínűleg idevonzza a szúnyogokat, amik aztán jól bejönnek a lakásokba és szétcsípnek minket. Óriási lesz.... :/ Alig várom...

A "tó" az erkélyünkről nézve. Pár napot adok a kacsacsaládok megjelenéséig...

Gáton

Hercegnő lettem, ha abból indulunk ki, hogy a Szent Isván Parkban álló Zsákhordó szobor Gergő szerint hercegnő. Tegnap éjjel ugyanis zsákot pakoltam a Dagály strandon.

A szokásos szombati piacozás után kora délután kimentünk a Kamaraerdei Ifjúsági Parkba a Péter munkahelye által szervezett céges sportnapra. A helyszín szuper volt, a játszótér gyorsan Gergő kedvencévé vált, ahogy az ugrálóvár is, főleg, miután játszópajtás is akadt. Dögmeleg volt, alig bírtuk lábon. Alig jegyeztem egy az egyik sorstársnak (két gyereket terelgetett a játszótér és az ugrálóvár között), hogy szerintem a nagy melegnek lesz még böjtje, amikor leszakad az ég. Durván. Bemenekültünk a zárt részre, ahol perceken belül kezdődött a zumba bemutató, de annyira nem érdekelt senkit, hogy szinte sajnáltam őket. Szinte, mert annyira nem volt energiám velük foglalkozni. Gergő túlpörgött, állandóan ki akart futni az esőbe vagy megmászni a lépcsőt, befújt a szél, fáztunk. Amikor alább hagyott, elindultunk hazafelé. Főleg azért, mert nagyon éhesek voltunk. Szó volt ugyan bográcsozásról, de volt, aki még a húst darabolta, engem viszont az sem érintett volna, ha készen van. Alternatív lehetőségként zsíros kenyér volt hagymával és margarinos kenyér szalámival, úgyhogy üres kenyeret hozott nekem Péter, mert az éhhalállal kell küszködnöm ahhoz, hogy bármelyiket megegyem (a hagyma jöhetett volna, de üres kenyérrel annyira nem vicces).

Nagy bátran elindultunk hazafelé. Egy ideig nem volt gond, hanem aztán a Bem rakparton elakadtunk. Gyorsan kiderült, hogy baj van, nem nagyon lehet haladni, úgyhogy a Csalogány utcánál elkanyarodtunk, és ebbe futottunk bele:

Ijesztő volt. Mindenhol csak a víz, a talpam alatt éreztem, ahogy a kocsi alján áramlik a víz. Valahogy hazajutottunk, de előbb még elugrottunk az Árpád-hídhoz megnézni, hogy előző nap óta mennyit emelkedett a víz. Sokat.

Gergő elaludt a hazaúton, letettük aludni, én meg rászabadultam a hírekre. Elég gyorsan megláttam az egyik szomszédom megosztott képét a Dagály strand aktuális állapotáról. Azt írta, hogy akkor ment haza, este megy a férje, mindenkinek van munka. Egyik másik szomszéd reagált rá, hogy az ő férje is kint van. Érlelődött bennem, hogy menni kellene. Először Péternél próbálkoztam, de gyorsan pattintotta, és igaza van, mert elég rossz a dereka-háta, semmi szükség rá, hogy lerokkanjon. Maradtam én, mert úgy éreztem, valakinek képviselnie kell a családot. Szerettem volna kávét vinni, ezért körbekérdeztem a lányokat a házban, van-e valakinek termosza. Végül kaptam egyet, egy másik lány pedig jelentkezett, hogy velem tart. Örültem, mert akkor jutott csak eszembe, hogy talán nem kellene éjszaka egyedül kolbászolni.

Elkészítettem a kávét, öntöttem bele a "termoszba"... és nem nagyon értettem, hogy mi van, mert égette a kezem. Ilyet egy termosz nem csinál. Gyorsan kiderült, hogy kulaccsal van dolgunk, de akkor már mindegy volt. Konyharuhába csavartam, tettem mellé pár műanyag poharat, beletettem egy hátizsákba, beöltöztem játszósruhába, hátamra vettem zsákot, csatlakoztam a szomszéd lányhoz, aki már a sarkon várt, és elindultunk.

A gazdasági bejáratnál azt kérdezte a lány, hogy 9 órára érkeztünk-e. Nem értettük a kérdést, csak mondtuk, hogy nem, ő pedig egy sátorra mutatott, hogy akkor menjünk oda. Békésen lépkedtünk fontosságunk teljes tudatában, hogy megyünk segíteni, amikor elkezdett utánunk kiabálni egy biztonsági őr(nek kinéző ember), hogy hova megyünk. (Piknikezni, b+!) Mondtuk, hogy segíteni jöttünk és a sátorhoz irányítottak minket. Ekkor lenyugodott és visszavonult. A sátornál egy lány A5-ös nyilatkozatokat osztogatott. Szia!-val köszöntünk neki, mire ránk nézett és visszaköszönt Jó estét!-tel. Gondoltam, talán mégis be kellett volna lőnöm a hajam... :) Töltöttük a nyilatkozatot, amikor felkaptuk a fejünket arra, hogy egy 50 körüli nő azon méltatlankodik, hogy miért kell azt neki aláírni, mit is ír pontosan alá. Mondta a csaj, hogy azért kell azt kitölteni és aláírni, hogy ha bármi történik, akkor önként jött ide minden kényszerítés nélkül. Erre mondta a nő, hogy ez nem igaz, mert őt KÉNYSZERÍTIK arra, hogy aláírja a papírt. Csak összenéztünk a szomszéd lánnyal, és inkább gyorsan végeztünk, mielőtt beszólnánk.

Találtam a kupacban 37-es gumicsizmát, munkavédelmi kesztyűt. Beöltöztünk és elindultunk segíteni. Úgy gondoltuk, hogy felváltva lapátolunk és fogjuk a zsákokat, de két srác felajánlotta, hogy cseréljünk párt, alkossunk vegyespárokat, így ők lapátoltak, mi meg tartottuk a zsákokat. Így határozottan jobb volt nekünk. Szaporodtak a megtöltött zsákok, apadt a homokdomb, közben beszélgettünk. Kiderült, hogy alig volt ott valaki a közelből. Konkrétan egy emberrel sem beszéltem, aki akár csak a kerületből lett volna. Ott hallottam a norvég turistáról is, aki beállt segíteni valahol. Nem nagyon volt szünet, de amikor mégis egy kicsit megálltunk, felmásztunk a töltéshez megnézni, mennyire van közel a víz szintje attól, hogy átbukjon a kerítésen. Közel volt. Nagyon. Ijesztően. Onnan fentről így nézett ki a Dagály strand:

Amikor azt mondták, egyelőre nem kell több zsák, jöttek az egyenruhások, és elkezdték erősíteni a meglévő gátat, mi meg láncba állva adogattuk egymásnak a zsákokat. Volt olyan, amit alig bírtunk el, akkor értettük meg, miért fontos, hogy ne tömjük meg a zsákokat akkor sem, ha szinte üresnek tűnik.

Éjfélig voltunk lent. Amikor kb. 20 perccel előtte arról beszéltünk, hogy éjfélig maradunk, az egyik ember félig viccesen megjegyezte, hogy a nemtudommelyik romkocsmából biztos nem megyünk haza éjfélkor. Amikor csendben megjegyeztük, hogy nem nagyon járunk mostanában ilyen helyekre, akkor meg azzal jött, hogy nem zavarjuk meg ilyesmivel a nyugalmunkat. Nem akartam nagyon berzenkedni, csak annyit mondtam, hogy a gyerekek mellett pont a nyugalom az, amit nem akarunk megzavarni. Nem mondott rá semmit. Szerencsére. Most komolyan. Értem én, hogy több civil is lehetne a gátaknál, de ne azt kóstolgassák már, aki -akár erején felül- odament.

Már nagyon fáradtak voltunk, alig bírtam továbbadni a nehezebb zsákokat, vágta kezem a zsák (kesztyűben meg csúszott, az sem volt megoldás), amikor fél szemmel észrevettem, hogy az egyenruhások egy része cigarettázva üldögél a székeken. Összehúztam a szemem, és csendben megkérdeztem, hogy tényleg azért dolgozunk-e, hogy ők üldögéljenek. Akkor egy lány finoman kiosztott, hogy ne sajnáljam tőlük, mert ki tudja, mióta vannak kint, nem látták a családjukat stb. Ez mind rendben, minden elismerésem az övék, de bocsánat, ez a munkájuk, és ez a munka adott esetben igen kemény. Velük ellentétben a civilek a munkaidejükön túl mentek segíteni, mi pl. az egész napos gyerekek után való szaladgálás után mentünk oda.

Végül éjfélkor tényleg eljöttünk, idétlenre fáradva cammogtunk hazafelé. Tudom, lehet mondani, hogy 3 óra nem olyan sok, de nekünk az volt. A Népfürdő utcán POLICE feliratú szalaggal zárták el a víz miatt. Hazáig azon vinnyogtunk, hogy vissza kellene menni a strandra szólni, hogy hagyják a homokzsákokat, mert elég csak megvillantani a víznek a szalagot, már fordul is vissza. Nem, nem volt vicces a helyzet, de mi ennyire voltunk képesek agyilag.

Remélem, nem lesz eső vagy valami, és bírni fogja a gát... Holnap délelőtt elsétálunk Gergővel megkérdezni, kell-e segítség estére. Korábban nem tudunk menni, mert akkor tudják átvenni a férjek a stafétabotot a gyerekek mellett.

Végre levegőn

A ma délelőtti játszóterezés jól mutatja, mennyire elegünk van (nekünk, a házban lakó kisgyerekeseknek) ebből a semmilyen időjárásból és a bezártságból.

A héten nem nagyon sikerült lejutni a játszótérre, már láttam Gergőn, és én is éreztem a bezártságból adódó feszültséget. Szerencsére nem esett az eső és nem is fújt embertelen szél, úgyhogy összekaptam a cuccokat és lementünk. Bélelt átmeneti dzseki Gergőnek, pamutfelső, esőkabát nekem. Júniusban. Szépek voltunk. :) Lent aztán gyorsan kiderült, hogy túlbiztosítottam magunkat, de ez még mindig a jobb.

Már éppen kezdtem megszokni, hogy Gergő egyenletes tempóban biciklizget a játszótér körül a haverokkal, amikor megérkezett a szomszéd barát, és elindult az anyukájával az építkezés felé darut nézni. Nyilván minden gyerek vele akart menni. Nyilván Gergő is. Nyilván nem akart a biciklire ülni. Eszemben sem volt cipelni, betettem inkább a zárt lépcsőházba, de félúton rá akart volna ülni. Nyilván. Szerencsére elsőre megértette, miért nem teheti meg.

Négy -négy fal közül végre kiszabadult- gyerekkel megkerültük az építkezést (végül maga a daru kicsit sem volt érdekes, inkább a séta), szedtünk pipacsot, százszor megmásztuk a sarki bank 3 lépcsőfokát, megnéztük  az építkezést másik oldalról is, majd megálltunk a másik sarkon, mert Gergő mindenáron be akart menni az óvoda udvarára, és kötötte az ebet a karóhoz, hogy az a játszótér. Nem volt egyszerű meggyőzni.

Végül a játszótéren futott össze újra a csapat, mert különböző sebességgel haladtunk. Gergőt kicsit sem érdekelte a frissen feltöltött homokozó, inkább kérte a biciklit, és az időközben megérkezett nagy haverral köröztek. Nem volt gond, nem kanyarodott el a sarkon a ház mögé, egészen jó volt. A gyerekek köröztek, homokoztak, csúszdáztak, mi meg egészen nyugodtan beszélgettünk a padok körül. Ezt az idillt az sem törte meg, amikor először óvatosan, majd egyre jobban elkezdett esni az eső. Meg sem mozdultunk. Pár héttel ezelőtt még eszelős sebességgel kapkodtuk össze a cuccokat és vezényeltük haza a gyerekeket a hintás játszótérről egy sokkal kisebb eső miatt, most meg senkinek sem jutott eszébe akár csak megmozdulni sem. A bezártság mire nem képes! :)

Amikor nagyon rákezdett, azért feljöttünk, de főként azért, mert Gergő -kihasználva azt a pár másodpercet, amíg összekapkodtam a dömpert meg a két kisautót- megszökött a biciklivel. Elsuhant a 8. hónapban járó szomszédlány mellett, aki többször bocsánatot kért, amiért nem tudta megfogni, én pedig ugyanannyiszor biztosítottam, hogy nem is neki kellett volna. Egyetlen ezredmásodpercnyi időre átsuhant az agyamon, hogy megrángatom, ha elkapom, főleg, hogy átment az úton is megállás nélkül (ilyet már jó ideje nem tesz szinte forgalommentes helyen sem), de aztán odaértem, és leszidtam ugyan, de csak öleltem magamhoz. Ő meg nézett rám a nagy szemeivel, és ahogy mondta, hogy Bocsánat..., láttam rajta, hogy úgy is gondolja. Párszor még elmondta, hogy megszöktem (az eső mellett a szökés volt a hazajövetel oka), és a liftből ugyan nem nagyon akart kiszállni, végül a leves ígérete beterelte a lakásba.

Alig vártam, hogy elaludjon, mert szétrobban a fejem. Gergő születése előtt minden vízcseppet, hópelyhet, mindenféle frontot megéreztem, azóta viszont szinte csak az esőt, ahogy ezt a mostanit is. Miután Gergő elaludt végre, újra leszakadt az ég, ezúttal durvábban. A fejfájásom még nem múlt el, úgyhogy szerintem még nincs itt a vége. Az sem segít, hogy folyamatosan ennék valamit. Ez utóbbi nem tudom, miért lehet. Legyen már végre nyár!

Buszkerék

Mostanában gyakran előfordul, hogy az időjárás nem megfelelő a játszóterezéshez (esik vagy esett és minden csuromvizes, esetleg embertelen szél fúj), és amikor senki sem szervezett gyerekpörgetést, a lakás pedig nem alkalmas vendégfogadásra (nem óriásdzsuvát kell elképzelni, csak nem feltétlen alkalmas arra, hogy a gyerekek csússzanak-másszanak), akkor bizony kettesben maradunk. A délelőttöt jobban megoldom, ilyenkor elvonszoljuk magunkat a játszóházba, de miután a játszóház este 6-ig van nyitva, Gergő pedig nem ritkán 4 körül ébred, mire odaérnénk, fordulhatnánk vissza. Bevallom, ilyenkor bevetem a technika vívmányait, ha már semmi sem érdekes (ma... azaz tegnap addig volt izgalmas a só-liszt gyurma, amíg összekevertem és megszíneztem a kiválasztott sárgával, utána meg sem fogta, mert nem lehetett megenni). Pénteken egy hirtelen ötlettől vezérelve nem a szokásos meséket kerestem meg youtube-on, hanem beírtam, hogy nursery rhymes, hátha... Mondjuk, a hirtelen ötlet kicsit csúsztatás, mert Gergő adta az ötletet azzal, hogy megrendelte az inci-incit (intsy wintsy spider), amit az unokaöcsémtől hallott.

Meglepően jó válogatásokat dobott ki a youtube, úgyhogy mindenki boldog volt; Gergő tátott szájjal nézte-hallgatta a dalokat, én meg felelevenítettem a minimális tudásom, illetve raktároztam egy csomót. Volt mindenféle, legjobban a Baa baa black sheep  és a Five little ducks maradt meg, inkább azt figyeltem, Gergőt mennyire érdekli az egész. Nagyon. :)

Ma... azaz tegnap... aztán megrendelte a sárga buszt. Fogalmam sem volt, miről beszél, aztán nagy nehezen leesett, hogy a Wheels on the bus egy sárga busz alkatrészeiről szólt abban a videóban, ami belekerült az egyik válogatásba. Nagy volt az öröm, amikor megfejtettem a rejtélyt, és meglátta a listában a sok buszt. Háborítatlanul lezuhanyoztam, amíg tátott szájjal nézte a különböző feldolgozásokat. Igen ám, de amikor altatásnál eljött a dalkérés, nem szimplán a buszt kérte, hanem sárga buszt, kéket meg pirosat. Kínlódtam egy sort, hiszen a zuhanyozás alatt egy jó adagot kihagytam, de rájöttem, hogy csak annyi az egész, hogy mindegyik feldolgozás egy picit eltért a többitől, az egyikben volt valami, a másikban nem, és fordítva. Így aztán, amikor megrendelte az egyik színű buszt, csak elkezdtem valamelyik alkatrészes versszakot. Nem volt panasz.

Ódéló

Büdös néni és Baj

Visszatértek régi barátaink. Egyre inkább arra hajlok, hogy Gergőnek képzeletbeli barátja van. Esetleg barátai. Abban nem vagyok biztos, hogy mindegyikkel baráti viszonyt ápol. Ez vasárnap jutott eszembe (már a képzeletbeli barátos rész), és tetszik, mert így nem fosom össze bokám, ha előkerülnek. :)

Múlt vasárnap délután ülünk az autóban, Göd felé tartunk az aktuális nagypapai találkozóra. Gergő kezében valami játék (talán egy mozdony, de nem vennék rá mérget). Egyszer azt hallom, mintha valakinek(!) magyarázná, hogy Látod, van mozdonyom? (Maradjuk annyiban, hogy mozdony volt nála.) Azt hittem, nekem beszél, ezért visszakérdeztem, de csak annyit mondott, hogy Beszélek Bajjal. Megkérdeztem, hol van Baj, és a kocsi teteje felé mutatott. Összenéztünk Péterrel, mert hajszálra ugyanoda mutatott, mint pár nappal korábban. Nem engedtem a témát, és az alábbi beszélgetés bontakozott ki.

- Mondott valamit ez a Baj?
- Igen. Billy.
- Billynek hívják?
- Igen.
- Hogy néz ki ez a Baj?
- Fekete.
(Végigkérdeztem szinte az összes testrészt -szem, haj, ruha...-, mindent feketének mondott.)

Pár nappal később fényes nappal áll a kanapé előtt, és minden bevezető nélkül annyit mond, hogy Büdös néni. Gondoltam, fényes nappal bátor vagyok, szembe merek nézni a részletekkel, úgyhogy megkérdeztem, hol van a néni. Gondolkozás nélkül elindult az előszobába, meg sem állt a bejárati ajtóig, ott konkrétan rámutatott az ajtóra, és közölt, hogy Itt. Tévedtem. Nem voltam kész a részletekre. Képzeletbeli bokalefosás megtörtént.

Azóta is gyanakodva nézem sötétben a bejárati ajtót, és győzködöm magam, hogy csak élénk a gyerek fantáziája, ami egyáltalán nem baj. Szerintem nekem is volt valami hasonló barát (ha nem is pont fekete, hanem inkább világoskék, de még valószínűbb, hogy piros), de nem emlékszem részletekre, csak arra, hogy sokat játszottam egyedül a ház mögötti bozótosban. Az most bevillant, hogy olyat sokat játszottam, hogy kergetnek, pedig tök egyedül futkároztam. Nem, nem volt semmi bajom, nem volt üldözési mániám, egyszerűen csak szerettem egyedül játszani, és olyankor elképzeltem magamnak társakat. Persze, szerettem a többi gyerekkel is játszani, nem én voltam a furagyerek a házban. :)

Ha jobban belegondolok, lehetett ez is az óvodában ért inzultus eredménye, de nem akarok semmit belemagyarázni.