Gáton

Hercegnő lettem, ha abból indulunk ki, hogy a Szent Isván Parkban álló Zsákhordó szobor Gergő szerint hercegnő. Tegnap éjjel ugyanis zsákot pakoltam a Dagály strandon.

A szokásos szombati piacozás után kora délután kimentünk a Kamaraerdei Ifjúsági Parkba a Péter munkahelye által szervezett céges sportnapra. A helyszín szuper volt, a játszótér gyorsan Gergő kedvencévé vált, ahogy az ugrálóvár is, főleg, miután játszópajtás is akadt. Dögmeleg volt, alig bírtuk lábon. Alig jegyeztem egy az egyik sorstársnak (két gyereket terelgetett a játszótér és az ugrálóvár között), hogy szerintem a nagy melegnek lesz még böjtje, amikor leszakad az ég. Durván. Bemenekültünk a zárt részre, ahol perceken belül kezdődött a zumba bemutató, de annyira nem érdekelt senkit, hogy szinte sajnáltam őket. Szinte, mert annyira nem volt energiám velük foglalkozni. Gergő túlpörgött, állandóan ki akart futni az esőbe vagy megmászni a lépcsőt, befújt a szél, fáztunk. Amikor alább hagyott, elindultunk hazafelé. Főleg azért, mert nagyon éhesek voltunk. Szó volt ugyan bográcsozásról, de volt, aki még a húst darabolta, engem viszont az sem érintett volna, ha készen van. Alternatív lehetőségként zsíros kenyér volt hagymával és margarinos kenyér szalámival, úgyhogy üres kenyeret hozott nekem Péter, mert az éhhalállal kell küszködnöm ahhoz, hogy bármelyiket megegyem (a hagyma jöhetett volna, de üres kenyérrel annyira nem vicces).

Nagy bátran elindultunk hazafelé. Egy ideig nem volt gond, hanem aztán a Bem rakparton elakadtunk. Gyorsan kiderült, hogy baj van, nem nagyon lehet haladni, úgyhogy a Csalogány utcánál elkanyarodtunk, és ebbe futottunk bele:

Ijesztő volt. Mindenhol csak a víz, a talpam alatt éreztem, ahogy a kocsi alján áramlik a víz. Valahogy hazajutottunk, de előbb még elugrottunk az Árpád-hídhoz megnézni, hogy előző nap óta mennyit emelkedett a víz. Sokat.

Gergő elaludt a hazaúton, letettük aludni, én meg rászabadultam a hírekre. Elég gyorsan megláttam az egyik szomszédom megosztott képét a Dagály strand aktuális állapotáról. Azt írta, hogy akkor ment haza, este megy a férje, mindenkinek van munka. Egyik másik szomszéd reagált rá, hogy az ő férje is kint van. Érlelődött bennem, hogy menni kellene. Először Péternél próbálkoztam, de gyorsan pattintotta, és igaza van, mert elég rossz a dereka-háta, semmi szükség rá, hogy lerokkanjon. Maradtam én, mert úgy éreztem, valakinek képviselnie kell a családot. Szerettem volna kávét vinni, ezért körbekérdeztem a lányokat a házban, van-e valakinek termosza. Végül kaptam egyet, egy másik lány pedig jelentkezett, hogy velem tart. Örültem, mert akkor jutott csak eszembe, hogy talán nem kellene éjszaka egyedül kolbászolni.

Elkészítettem a kávét, öntöttem bele a "termoszba"... és nem nagyon értettem, hogy mi van, mert égette a kezem. Ilyet egy termosz nem csinál. Gyorsan kiderült, hogy kulaccsal van dolgunk, de akkor már mindegy volt. Konyharuhába csavartam, tettem mellé pár műanyag poharat, beletettem egy hátizsákba, beöltöztem játszósruhába, hátamra vettem zsákot, csatlakoztam a szomszéd lányhoz, aki már a sarkon várt, és elindultunk.

A gazdasági bejáratnál azt kérdezte a lány, hogy 9 órára érkeztünk-e. Nem értettük a kérdést, csak mondtuk, hogy nem, ő pedig egy sátorra mutatott, hogy akkor menjünk oda. Békésen lépkedtünk fontosságunk teljes tudatában, hogy megyünk segíteni, amikor elkezdett utánunk kiabálni egy biztonsági őr(nek kinéző ember), hogy hova megyünk. (Piknikezni, b+!) Mondtuk, hogy segíteni jöttünk és a sátorhoz irányítottak minket. Ekkor lenyugodott és visszavonult. A sátornál egy lány A5-ös nyilatkozatokat osztogatott. Szia!-val köszöntünk neki, mire ránk nézett és visszaköszönt Jó estét!-tel. Gondoltam, talán mégis be kellett volna lőnöm a hajam... :) Töltöttük a nyilatkozatot, amikor felkaptuk a fejünket arra, hogy egy 50 körüli nő azon méltatlankodik, hogy miért kell azt neki aláírni, mit is ír pontosan alá. Mondta a csaj, hogy azért kell azt kitölteni és aláírni, hogy ha bármi történik, akkor önként jött ide minden kényszerítés nélkül. Erre mondta a nő, hogy ez nem igaz, mert őt KÉNYSZERÍTIK arra, hogy aláírja a papírt. Csak összenéztünk a szomszéd lánnyal, és inkább gyorsan végeztünk, mielőtt beszólnánk.

Találtam a kupacban 37-es gumicsizmát, munkavédelmi kesztyűt. Beöltöztünk és elindultunk segíteni. Úgy gondoltuk, hogy felváltva lapátolunk és fogjuk a zsákokat, de két srác felajánlotta, hogy cseréljünk párt, alkossunk vegyespárokat, így ők lapátoltak, mi meg tartottuk a zsákokat. Így határozottan jobb volt nekünk. Szaporodtak a megtöltött zsákok, apadt a homokdomb, közben beszélgettünk. Kiderült, hogy alig volt ott valaki a közelből. Konkrétan egy emberrel sem beszéltem, aki akár csak a kerületből lett volna. Ott hallottam a norvég turistáról is, aki beállt segíteni valahol. Nem nagyon volt szünet, de amikor mégis egy kicsit megálltunk, felmásztunk a töltéshez megnézni, mennyire van közel a víz szintje attól, hogy átbukjon a kerítésen. Közel volt. Nagyon. Ijesztően. Onnan fentről így nézett ki a Dagály strand:

Amikor azt mondták, egyelőre nem kell több zsák, jöttek az egyenruhások, és elkezdték erősíteni a meglévő gátat, mi meg láncba állva adogattuk egymásnak a zsákokat. Volt olyan, amit alig bírtunk el, akkor értettük meg, miért fontos, hogy ne tömjük meg a zsákokat akkor sem, ha szinte üresnek tűnik.

Éjfélig voltunk lent. Amikor kb. 20 perccel előtte arról beszéltünk, hogy éjfélig maradunk, az egyik ember félig viccesen megjegyezte, hogy a nemtudommelyik romkocsmából biztos nem megyünk haza éjfélkor. Amikor csendben megjegyeztük, hogy nem nagyon járunk mostanában ilyen helyekre, akkor meg azzal jött, hogy nem zavarjuk meg ilyesmivel a nyugalmunkat. Nem akartam nagyon berzenkedni, csak annyit mondtam, hogy a gyerekek mellett pont a nyugalom az, amit nem akarunk megzavarni. Nem mondott rá semmit. Szerencsére. Most komolyan. Értem én, hogy több civil is lehetne a gátaknál, de ne azt kóstolgassák már, aki -akár erején felül- odament.

Már nagyon fáradtak voltunk, alig bírtam továbbadni a nehezebb zsákokat, vágta kezem a zsák (kesztyűben meg csúszott, az sem volt megoldás), amikor fél szemmel észrevettem, hogy az egyenruhások egy része cigarettázva üldögél a székeken. Összehúztam a szemem, és csendben megkérdeztem, hogy tényleg azért dolgozunk-e, hogy ők üldögéljenek. Akkor egy lány finoman kiosztott, hogy ne sajnáljam tőlük, mert ki tudja, mióta vannak kint, nem látták a családjukat stb. Ez mind rendben, minden elismerésem az övék, de bocsánat, ez a munkájuk, és ez a munka adott esetben igen kemény. Velük ellentétben a civilek a munkaidejükön túl mentek segíteni, mi pl. az egész napos gyerekek után való szaladgálás után mentünk oda.

Végül éjfélkor tényleg eljöttünk, idétlenre fáradva cammogtunk hazafelé. Tudom, lehet mondani, hogy 3 óra nem olyan sok, de nekünk az volt. A Népfürdő utcán POLICE feliratú szalaggal zárták el a víz miatt. Hazáig azon vinnyogtunk, hogy vissza kellene menni a strandra szólni, hogy hagyják a homokzsákokat, mert elég csak megvillantani a víznek a szalagot, már fordul is vissza. Nem, nem volt vicces a helyzet, de mi ennyire voltunk képesek agyilag.

Remélem, nem lesz eső vagy valami, és bírni fogja a gát... Holnap délelőtt elsétálunk Gergővel megkérdezni, kell-e segítség estére. Korábban nem tudunk menni, mert akkor tudják átvenni a férjek a stafétabotot a gyerekek mellett.