A ma délelőtti játszóterezés jól mutatja, mennyire elegünk van (nekünk, a házban lakó kisgyerekeseknek) ebből a semmilyen időjárásból és a bezártságból.
A héten nem nagyon sikerült lejutni a játszótérre, már láttam Gergőn, és én is éreztem a bezártságból adódó feszültséget. Szerencsére nem esett az eső és nem is fújt embertelen szél, úgyhogy összekaptam a cuccokat és lementünk. Bélelt átmeneti dzseki Gergőnek, pamutfelső, esőkabát nekem. Júniusban. Szépek voltunk. :) Lent aztán gyorsan kiderült, hogy túlbiztosítottam magunkat, de ez még mindig a jobb.
Már éppen kezdtem megszokni, hogy Gergő egyenletes tempóban biciklizget a játszótér körül a haverokkal, amikor megérkezett a szomszéd barát, és elindult az anyukájával az építkezés felé darut nézni. Nyilván minden gyerek vele akart menni. Nyilván Gergő is. Nyilván nem akart a biciklire ülni. Eszemben sem volt cipelni, betettem inkább a zárt lépcsőházba, de félúton rá akart volna ülni. Nyilván. Szerencsére elsőre megértette, miért nem teheti meg.
Négy -négy fal közül végre kiszabadult- gyerekkel megkerültük az építkezést (végül maga a daru kicsit sem volt érdekes, inkább a séta), szedtünk pipacsot, százszor megmásztuk a sarki bank 3 lépcsőfokát, megnéztük az építkezést másik oldalról is, majd megálltunk a másik sarkon, mert Gergő mindenáron be akart menni az óvoda udvarára, és kötötte az ebet a karóhoz, hogy az a játszótér. Nem volt egyszerű meggyőzni.
Végül a játszótéren futott össze újra a csapat, mert különböző sebességgel haladtunk. Gergőt kicsit sem érdekelte a frissen feltöltött homokozó, inkább kérte a biciklit, és az időközben megérkezett nagy haverral köröztek. Nem volt gond, nem kanyarodott el a sarkon a ház mögé, egészen jó volt. A gyerekek köröztek, homokoztak, csúszdáztak, mi meg egészen nyugodtan beszélgettünk a padok körül. Ezt az idillt az sem törte meg, amikor először óvatosan, majd egyre jobban elkezdett esni az eső. Meg sem mozdultunk. Pár héttel ezelőtt még eszelős sebességgel kapkodtuk össze a cuccokat és vezényeltük haza a gyerekeket a hintás játszótérről egy sokkal kisebb eső miatt, most meg senkinek sem jutott eszébe akár csak megmozdulni sem. A bezártság mire nem képes! :)
Amikor nagyon rákezdett, azért feljöttünk, de főként azért, mert Gergő -kihasználva azt a pár másodpercet, amíg összekapkodtam a dömpert meg a két kisautót- megszökött a biciklivel. Elsuhant a 8. hónapban járó szomszédlány mellett, aki többször bocsánatot kért, amiért nem tudta megfogni, én pedig ugyanannyiszor biztosítottam, hogy nem is neki kellett volna. Egyetlen ezredmásodpercnyi időre átsuhant az agyamon, hogy megrángatom, ha elkapom, főleg, hogy átment az úton is megállás nélkül (ilyet már jó ideje nem tesz szinte forgalommentes helyen sem), de aztán odaértem, és leszidtam ugyan, de csak öleltem magamhoz. Ő meg nézett rám a nagy szemeivel, és ahogy mondta, hogy Bocsánat..., láttam rajta, hogy úgy is gondolja. Párszor még elmondta, hogy megszöktem (az eső mellett a szökés volt a hazajövetel oka), és a liftből ugyan nem nagyon akart kiszállni, végül a leves ígérete beterelte a lakásba.
Alig vártam, hogy elaludjon, mert szétrobban a fejem. Gergő születése előtt minden vízcseppet, hópelyhet, mindenféle frontot megéreztem, azóta viszont szinte csak az esőt, ahogy ezt a mostanit is. Miután Gergő elaludt végre, újra leszakadt az ég, ezúttal durvábban. A fejfájásom még nem múlt el, úgyhogy szerintem még nincs itt a vége. Az sem segít, hogy folyamatosan ennék valamit. Ez utóbbi nem tudom, miért lehet. Legyen már végre nyár!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése