Várakozás

A húgom egy angyal. Vagy tündér. Vagy csak egyszerűen egy nagyszerű csaj. Hihetetlen módon viseli a terhességét. Tulajdonképpen nem is a viseli a legjobb szó. Nem tudok olyan tevékenységről, amiben akadályozta volna a pocakja a 9 hónap alatt. Közel 2 héttel ezelőtt azért jöttünk Kaposvárra, hogy az utolsó napokban megtanuljuk, mit hogy csináljunk, amikor majd a baba megszületése után egyedül kell helytállni, ha segíteni jövünk.

Ez a 2 hét nem volt mindig felhőtlen. Adott 3 nő, mindegyikük saját háztartást vezet, saját szokásrendszerrel és főzési technikával. Ez alapvetően nem lenne gond, mivel egy ideig működik a kimondatlan megállapodás, pár napig nem nehéz alkalmazkodni. Azt hiszem, nem kell bemutatni egyetlen háztartást vezető nőnek sem, hogy mi történik akkor, amikor a meglévő szabályokat (amelyeket a lakásban lakó nő alakított ki), a másik kettő megpróbálja a saját szájíze szerint átalakítani és/vagy kiegészíteni. Igen, ilyenkor robban a bomba. Persze, óvatosan, hiszen a kismamát nem idegesítjük. Volt egy feszült nap, meg- és átbeszéltünk. Azóta semmi gond, óvatosan lépegetünk a tojáshéjon.:)

Érthető módon mindenki türelmetlen és kíváncsi. Mindenkinek megvan a saját tippje vagy tippjei. Nekem is volt már több, de szépen sorban mind elmúlt. Már nincs, hiszen nem sok variáció maradt. Holnap reggel Évi bevonul a kórházba a csomagjával, és még aznap, de legkésőbb szerdán megindítják a szülést. Persze, ha addig magától nem akar kibújni a kislegény.

Tehát még a héten nagynéni leszek. Ez is elég furcsa, de az még ennél is furcsább, hogy a húgom anya lesz. Hogy micsoda? Nemrég érettségizett, és csak tegnap volt a diplomaosztója. Most meg anya lesz. Egy kisfiú anyukája. Huh...

Szüret

Egyelőre nincs unokaöcsém, tehát még maradunk. Folytatjuk a tanulást, főzünk, mosunk, vasalunk, takarítunk. Közben a szokásos módon megy a töketlenkedés.:) Lassan fel kellene tudnom ismerni -ha az elmúlt 7 évben nem sikerült volna, amióta a Bandit ismerem-, hogy mit mond komolyan, és mit nem. Fel kellene fognom, hogy gyakorlatilag sosem komoly.:) Nehéz, mert segíteni jöttünk, nem útban lenni. Folyamatosan figyelünk, mikor vagyunk már útban. Egyelőre úgy tűnik, nem, de jó résen lenni.:)

Gyakorlatilag már bármikor jöhet a baba. Tudom, ezt már mondtam, de most már tényleg. Amikor megmondták, kb. mikorra várható, az volt az első gondolatom, hogy jó lenne, ha Mérleg lenne. Az olyan jó jegy.:) Nos, ehhez még várni kell 4 napot. Ez most nagyon soknak tűnik. Majd meglátjuk.

Még pénteken elterveztük, hogy ma kimegyünk a vásárba. Akkor még nem volt biztos, hogy menni fog. Nos, megcsináltuk. Azaz a húgom megcsinálta.:) Sétáltunk, vásárolgattunk, szórakoztunk. Ebéd után pedig elindultunk Kata-hegyre, ahol a húgomék telke van. Még nem voltam, nagyon kíváncsi voltam már rá. Úgy volt, hogy Bandi szülei is jönnek velünk, de mára virradóra az anyukája beteg lett. Elkapta az unokáktól. Nem tudjuk pontosan, mi a bajuk, valami influenzához hasonló, de annyira nem komoly. Ahhoz viszont elég komoly, hogy most nem nagyon jönnek Évi közelébe. Az apósa azért nem jött, mert ápolja az anyóst, meg aztán lehet, ő is elkapta, csak még nem jött ki rajta. Jobb a béke, inkább nem jöttek.

Hát, az a telek valami fantasztikus. Mondták, hogy nagy, de nem gondoltam, hogy ekkora. Vannak mandulabokrok -vagy inkább fák-, diófák, almafák, rengeteg szőlő. Először csak egy-egy szem szőlőt kaptunk le, aztán azon kaptuk magunkat, hogy tele van kezünk szőlőfürtökkel.:) Leszedtük a mogyorót, aztán nekiestünk a szőlőnek. Alaposan megpakoltunk a szatyrot. A diónak új szatyrot kellett nyitni, mert már nem fért.:) Csak pár szemet akartunk -ahogy a szőlőből:)-, de nem tudtunk abbahagyni. Ha egyszer lehajoltunk, fel sem álltunk, amíg volt dió a lábunk körül.:) Aztán megnéztük, van-e dió az úton. Volt.:) Miután már alig fért a szatyorba, megbeszéltük, hogy nem keresünk többet. Nem is kerestünk, mégis találtunk.:)

Évi is megmászta velünk a meredek lejtőt. Hátha ez segít a szüléshez.:)

Kaposvári jelentés

Csütörtök este elindultunk. Alig múlt reggel 9 óra, amikor kigördültünk a ház előtt. Jól haladtunk, nem volt túl nagy forgalom. Még korán volt. A autópályán már éreztük, hogy nem vagyunk egyedül. Gondolom, mindenki hasonlóan szokta érezni, de az összes idióta előttünk, mögöttünk és mellettünk autózott. Ebben egészen biztosak voltunk. Az M3 még viszonylag nyugodt volt-amennyire egy autópálya nyugodt lehet-, de az M7 kész rémálom volt. Előtte még át kellett verekedünk magunkat Budapesten. Az sem volt egyszerű, de gondolom, nem kell bemutatni. Még szerencse, hogy csütörtök volt, és még nem indult meg a balatoni járat.

Kaposváron jó lenni. Még mindig nem tudom, hogy ha elindulunk valahova, az a város melyik részén van pontosan, de nincs is rá szükségem. Valaki elvisz.:) Jobb is, ha nem indulok neki egyedül. Hogy nézne ki, hogy eljöttem segíteni, azaz egyelőre betanulni, mégis én csinálok programot a bandának azzal, hogy engem kell vadászni a városban?:)

Unokaöcsém egyelőre még nincs. Legalábbis ma még nincs. Mindenkinek megvan a saját tippje a nagy napra vonatkozóan. A leendő apai nagyapa szerint a névnapján, azaz 29-én fog megszületni. A legtöbben arra tippelünk, hogy ezt nem várja meg. Van egy olyan érzésem, hogy hétvégén megyünk a kórházba. Évi nagyon szeretne kimenni vasárnap délelőtt a vásárba, és enni egy igazi lángost. Arra tippelek, hogy a bébi megvárja a lángost, majd jelzi, hogy kijönne. Lehet, hogy nem lesz igazam, de ezt érzem.

Bárhogy is lesz, szeptemberben nagynéni leszek.:) Terveink szerint addig anyuval itt leszünk, és megtanuljuk, mit hova kell tenni. Már tudjuk, hol tartja a fűszereket, hogy szeret teregetni, és hogy kell használni az új szuperfelmosót. Elkezdtük a főzést is, és én személy szerint nagyon élvezem, hogy Évi hagyja, hiszen ezért jöttünk. Anyu főzött egy nagy fazék tejes, rizses, zöldséges levest, én sütöttem dupla adag palacsintát. Holnap tejfölös bableves lesz, anyu már előfőzte a csülköt. Sütünk, főzünk, tanulgatunk, beszélgetünk. Jó itt.:)

Bercivel az élet

Amikor 3-án éjjel megérkeztem anyuék házához, Berci éppen csak meg nem köpködött. Megvetően rámnézett -esküszöm, hogy tud ilyet-, és nagy ívben elkerült. Hozzám sem szólt. Jelezte, hogy igazán nem szép dolog ilyen hosszú időre eltűnni, ráadásul rendszeresen. Tulajdonképpen igaza van.

Akármilyen sértődős, azt belátta, hogy ha nem jön közelebb, nem lesz simogatás. Egyre közelebb merészkedett, és este már én voltam a párnája.:)

Azóta is így vagyunk. Nem egyfolytában, hiszen időnként el kell intéznem ezt-azt, és néha a várost is elhagyom, de már nem vagyunk rosszban. Amikor hazaérek, mindig észreveszem a macskaformájú nyomot az ágytakarón. Ma el kellett mennem a munkaügyi központ szervezett előadására. A macskanyom meleg volt, onnan tudtam, hogy a délelőttöt ott töltötte Berci. :)

Éjszaka két variáció van: Berci bent alszik és hajnalban ki akar menni, vagy kint alszik és be akar jönni. Nincs mese, ugrani kell, különben nemcsak mi nem alszunk, hanem az egész lakótelep. Keservesen tud panaszkodni.

Szerintem már érzi, hogy egy időre megint elválunk. Nem sokáig, de pontosan én sem tudom, meddig. Holnap reggel megyünk Kaposvárra, hogy az unokaöcsém megszületése előtt megtanuljuk, mit hova kell tenni, mit hogyan szeret a húgom, hiszen utána be lesz osztva, hogy ki mikor segít a háztartásban, hogy neki csak a babával kelljen törődni. Az nem segítség, ha 5 percenként megkérdezzük, mi a teendő. Megyünk tanulni. Jó lesz.:)

Berci apura lesz bízva, aki -mármint apu- csak a baba megszületése után jön utánunk, hogy megnézze az unokáját. Izgalmas időszak ez. Az igaz, hogy nehéz mindezek mellett bármi mást megszervezni, de majd annak is eljön az ideje.

Élmények az Alföldön

Szombaton esküvőre voltunk hivatalosak. Miután megbeszéltük a születendő unokaöcsémel, hogy a hétvégén még pihenjen, elindultunk. 7 óra után nem sokkal indultunk, és 10.30 körül már a mezőpeterdi panzióban öltöttük magunkra a báli ruhát. Szerintem jó időt futottunk. Egymás üdvözlése, néhány falat elfogyasztása és a menyasszony kikérése után -hány tevét kér cserébe az örömapa?:D- megrohamoztuk a biharkeresztesi polgármesteri hivatalt, annak is a házasságkötő termét. Voltam már néhány esküvőn, de ilyen szép házasságkötő termet én még nem láttam.

Kaptunk a tükörre selyemszalagot, és a kocsisor megközelítette a panziót. Minden tökéletes volt, még az idő is kedvezett nekünk: szikrázott a napsütés, egyetlen kósza bárányfelhő sem éktelenkedett.

A hosszú oda- és visszaúton rádiót hallgattunk, amikor már untuk egymás hangját.:) Mivel az autórádió nem írja ki, éppen melyik számot halljuk -micsoda hiányosság!:)-, nem tudtam, miként fogom megtalálni a számot, amit többször hallottam, és azóta azt dúdolom. A megoldást Attila adta. Az esti beszélgetéskor átküldött egy számot, hogy hallgassuk meg, mert ez most neki nagyon tetszik. Az első pár hang után kiderült, hogy ugyanarról a számról van szó. Kérnem sem kellett, máris megkaptam.:) El tudnám viselni a hasonló helyzeteket.:)

Most egy ideig nem fogok lekattanni erről a számról, de olyan nagyon nem is akarok.:)

Tudja valaki, hogy kell internetről videót linkelni? Lehet, ezt meg ez a blogszolgáltató nem engedi. Nem létszükséglet, csak jó lenne.:)

Egy (majdnem) tökéletes nap

A tegnapi nap nagyon jól indult, és sokáig úgy is maradt. Igaz, korán keltem, de az utóbbi napokban volt időm hozzászokni. Nem bírja a paraszt a szántást, de már alakul.:)

Még hétfőn kiderült, amikor beszéltünk, hogy Bettyék is szerdán készülnek Budapestre, és felajánlották, hogy felvisznek. Mivel aznap elég hosszú a VI. kerületi okmányiroda ügyfélfogadási ideje, nem kellett sietni. Megfordult ugyan a fejemben, hogy esetleg már nem kapok sorszámot, amikor du. 1 óra körül belibbentem, de nem foglalkoztam vele. Nem is volt szó semmi ilyenről. A sorszámon az állt, hogy 2 ember várakozik. Már tudom, hogy ebben én is benne vagyok. Nem gáz.:) Bár annál azért többet kellett várnom, mint a salgótarjáni munkaügyi központban, mégis mindennel együtt, az új lakcímkártyával a zsebemben, du. 3 körül már a volt munkahelyemen voltam. Ebben benne volt egy kisebb séta a Nyugatihoz, és egy buszút a Margit-hídon át.

A buszmegállóban nem hittem a szememnek: Dóri jött velem szemben egy -számomra- ismeretlen fiatalemberrel kézenfogva.:) Csak álltunk, néztünk és hüledeztünk. Gyors bemutatkozás -mivel a srác létezéséről sem tudtam eddig:)-, majd elbúcsúztunk, mert valahova siettek. Szeretem az ilyen éppen akkor, éppen ott helyzeteket.:)

Miután mindenkit jól megzavartam a munkavégzésben -remélem, azért annyira nem:)-, elsétáltam Gyurihoz, hogy varázsoljon nekem valami emberi fejet az unokatesóm szombati esküvőjére. Már nem is tudom, mióta járok hozzá. Még Dóritól -unokatesóm- örököltem, ő volt az első fodrász, akihez beültem Budapesten. Költöztem már én is, ő is váltott szalont, de a kapcsolat megmaradt. Amíg Gyuri fodrászkodik, és amíg lesz mit levágatnom, hozzá fogok menni, mert ez nekem jó.:) Már tudom, hogy nem kevesebb, nem több, pontosan 1 órát vesz igénybe a hajam rendbetétele. Simán tudok programot szervezni utána.

Így is történt. Becéloztam a este 7 órai salgótarjáni buszt, így volt másfél órám. Gondoltam egyet, és mert olyan kedvem volt, az időmbe pedig belefért, átsétáltam a Margit-hídon, a Szent István körúton, bementem a Westendbe egy feltöltőkártyáért, majd le a metróba és irány a Stadionok. Mivel ekkor egyetlen BKV jegy lapult a zsebemben, a Deákon viszont át kellett szállnom, vennem kellett egy jegyet. Legalábbis így gondoltam, és beszereztem.

A Deákon aztán nagyon meglepődtem. Metróból ki, mozgólépcsőn le, újabb jegy zsebből ki. Menetirányba állítottam a jegyet, hogy a kezelőgépbe csak be kelljen dugni. Már láttam a megszokott oszlopokat, de a harapógépeket sehol. Elbizonytalanodtam, de mentem tovább. Gondoltam, biztosan majd a mozgólépcsőnél. Ott sem volt. Ahogy mentünk egyre lejjebb, megláttam a cipőket. Az összetéveszthetetlen cipőket. Menetiránnyal -azaz a mi menetirányunkkal- szemben. Ajaj. Most engem elkapnak. Kezemben az érvényesítetlen jeggyel, arcomon a(z ilyenkor szokásos és jól bevált) legyen szíves segíteni, mert én nem tudom, hogy működnek ezek a dolgok kifejezéssel, megkérdeztem a legközelebbi ellenőrt, hogy mégis merre tudnám kezelni a jegyem. Azt mondta, neki a másik jegy kell. Még jó, hogy nem dobtam ki. Kiderült, hogy átszálláskor nem kell újabb jegyet lyukasztani. Azt is hozzátette, hogy január elseje óta. Na, ebből látszik, hogy nem most volt, amikor én utoljára a piros metróval utaztam.:) Megköszöntem a segítséget, és kissé hüledezve, a kellemes meglepetéstől elámulva folytattam az utam.

Már a metróban is találkoztam néhány szurkolóval, akik nemzeti színeket viseltek magukra borítva vagy éppen az arcukra festve. Ahogy közeledtünk a Stadionokhoz, egyre többen lettek. Az utcán pedig nagyon sokan lettek. Igaz, volt még egy bő másfél óra, de már a meccsre igyekeztek. Hihetetlen hangulat volt. Saját magamon is meglepődtem, és sosem gondoltam volna, hogy valami hasonlónak csak a gondolatcsírája megjelenik bennem, de akkor és ott szerettem volna velük menni.

A meccset végül itthon láttam Attilával. Nem, nem jött haza, a tévé ment ki.:) Szerintem ilyet még nem látott a világ, de ha mégis, akkor nem sokat. Attila webkamerán keresztül nézte a meccset.:) Szék-hokedli-szék összeállítású torony tetejére tettem a webkamerát (ebben a szobában elég magasan van a tévé), ráállítottam a tévére, és mehetett az élő közvetítés.:) Együtt néztük a meccset. Attól eltekintve, hogy nem láttuk egymást, olyan volt, mintha egy helyiségben lettünk volna. Még kommentáltuk is az eseményeket, mintha a szokásos módon néznénk: én a széken ülve, Attila a kanapén ülve-fekve. Vicces volt.

Ami miatt csak majdnem tökéletes a nap, az a sajnálatos vereség a meccsen. Kár volt azért a gólért, mert nem játszottak jobban a portugálok, de a végeredmény számít.

Nyilvántartásban

A pénteki felemásra sikerült ügyintézés után ma ismét megpróbáltam elintézni, amit kell. Azt hittem, felkészültem a hosszas sorban állásra azokkal, akik rendszeresen odajárnak, de amikor közelítettem az intézmény felé, kicsit inamba szállt a bátorság. Képzeletben megtorpantam, de mentem tovább magabiztosan. Azaz igyekeztem azt a benyomást kelteni.:) Az épület előtt senki. Eddig jó. Akkor biztos bent. Ott sem. Megkérdezték a lakcímem és a születési dátumom, és máris a kezemben volt egy sorszám. Várakozók száma: 1. Nocsak, az én lennék? Én voltam. Alig 2 perces ücsörgés után felvillant a sorszámom a kijelzőn. Nem egészen 40 perc múlva pedig már az APEH felé igyekeztem. Kiderült, hogy oda nem kellett volna külön elmenni, mert a munkaügyi központ majd intézi automatikusan, amit kell. Mindegy, volt rá időm. A lényeg, hogy nyilvántartásban vagyok mint aktív álláskereső. Hivatalosan is hazajöttem.

Hétvégén Kaposváron jártunk. Minden bizonnyal először és utoljára szemlélhettem meg a húgomat az első babával a hasában. Mire kettőt pislogunk, lesz egy unokaöcsém.:) Megbeszéltük vele -igen, a babával:)-, hogy legalább a jövő hétvégét bírja ki odabent. Akkor lesz az unokatesóm esküvője az Alföldön, és szeretnénk elmenni. Ha viszont a baba szeretné megnézni a külvilágot, akkor nyilván Kaposvárra megyünk. Szerintem értette, és mindent megtesz, hogy 20-ig még úszkálhasson.:) Jó gyerek.:)

Mivel tusfürdőt, testápolót, egyéb fürdőszobai kelléket nem cipeltem haza Dublinból, és itt is szükségem van rájuk, indulás előtt megrendeltem az interneten, és a salgótarjáni főpostára kértem a szállítást. Ilyet még nem csináltam. Úgy mentem ki Írországba, hogy működtek a Kontakt Pontok. Tudtam róla, hogy megváltozott a rendszer, a posták bevonásáról is hallottam, de még sosem vettem igénybe ezt a módszert. Gyakorlatilag semmiben sem különbözik a Kontakt Pontoktól: személyi igazolvány bemutatásával megkapom a csomagot, és a szétszedett dobozt visszaadhatom nekik, nem kell a hónom alatt hazacipelni. Annyi a különbség, hogy nem az Avon, hanem a posta alkalmazottai állnak a pult mögött. Részemről ez teljesen mindegy. Kipróbáltam. Működik. Máskor is így fogom.

Itthon

Tegnap megérkeztem. Hazahozott a pilóta a géppel, majd anyu a kocsival.

Nem tudom, mit érzek. Egyrészt jó itt lenni, másrészt rossz nem ott lenni. Nem is várom, hogy ez egyik napról a másikra megváltozzon. Tudom, hogy kell egy kis idő, amíg rendeződnek a dolgok. Nem mondom, hogy kialakulnak, mert maguktól nem fognak. Nekem kell kialakítani. Azon vagyok.

Ma el is kezdtem az ügyintézést. Azaz elkezdtem volna. Elszántan elindultunk apuval a városba. Megvolt a lista és sorrend, hogy hova, és mi után kell menni egyik helyről a másikra.

A munkaügyi központtal kezdtük, bármi is most a neve, hogy nyilvántartásba vetessem magam mint álláskereső. Eszembe sem jutott megnézni a nyitvatartási időt, azt hittem, hiába péntek, du. 1 óráig lesz ügyfélfogdás. Hiba volt. Tévedtem. 10.30 körül libbentünk be, és a pult mögött üldögélő kedves lány közölte, hogy nem fogok ma beférni, mert 11-ig(!!) van ügyfélfogadás, és most is van bent valaki. Menjek vissza hétfőn, de akkor is inkább reggel, mert sokan vannak és kevés az ügyintéző. Jaj. Érzem, hogy öröm lesz állni a sorban...

Az első kudarc után kihagytuk az APEH meglátogatását, mivel oda csak akkor kell menni, ha már nyilvántartásba vettek, ezáltal megváltozott a státuszom. Majd hétfőn.

Következő állomásként a bank következett. Küldtek egy levelet, miszerint adategyeztetési célból meg kell jelennem. Ez az a számla, amit a lakásvásárláskor nyitottunk. A számlatulajdonos én vagyok, de anyu a rendelkező, vagy mi. A lényeg, hogy bár ebben az esetben csak anyunak kell majd bemenni adategyeztetésre, az ügyintéző lány hallotta, amint megjegyeztem apunak, hogy a régi számom szerepel a szerződésen. Kérte, hogy azt azért írjuk át. Rendben. A lakcímkártyám nézegetésénél bevillant, hogy hiszen napokon belül át fogok jelentkezni a budapesti lakásba. Megbeszéltük, hogy logikusabb, ha minden változással majd egyszerre megyek be hozzá. Megígértette velem, hogy visszamegyek.:)

Hazafelé letettük anyunál a kocsit, és busszal folytattuk az utat. Ehhez szükségünk volt 2 db buszjegyre, amit takarékossági okokból nem a sofőrtől, hanem a közeli kisboltban szereztünk be. Nem volt egyszerű. Először is apu reflexből fordult balra, de nem volt ott a pult, ahol korábban árulták a jegyet. Nekem nem tűnt fel a hiánya, hiszen talán második alkalommal jártam ebben a boltban, és nem az utóbbi 5 évben volt az első alkalom.:) Érdeklődésünkre felvilágosítást kaptunk, hogy a sütis pulthoz kell fáradnunk. Rendben. Odaérve a bolt másik végéből szólt oda egy hölgy, hogy mindjárt jön. Hát, nem kapkodott. Aztán nem tudott visszaadni. Fel kellett váltanunk a pénzt a pénztárnál. Végre volt jegyünk.

Következő epizód: várakozás a buszra. Röpke 30 percet ácsorogtunk. Nekem mindegy volt, Dublinban többet is vártam már, pedig a menetrend alapján mentem ki, csak apu puffogott kicsit. Idestova 57 éve Salgótarjánban él, mégis képes kiakadni, ha sokat kell várni a buszra.:)

A következő projekt az volt, hogy hozzájussak Gyuri számához, aki a fodrászom. Alap esetben ez nem lenne nehéz, a helyzetet viszont némileg nehezítette, hogy az itthoni telefonom akksija bedobta a törölközőt. Jókor. Beletettem ugyan a SIM kártyát apu mobiljába, de a keresett számot nem találtam. A telefonra van elmentve. Szerencsére anyu telefonjának ugyanolyan akksija van, mint az enyémnek, így egy gyors cserével életet leheltem a telefonomba. Mission accomplished.:) Jövő szerda délutánra van időpontom, hogy a lehetőségekhez mérten emberi fejem legyen a jövő szombati esküvőre. Aznap sem fogok unatkozni. Terveim alapján reggel busszal megközelítem a fővárost, bejelentkezem a kéglimbe, flangálok a belvárosban, beülök a fodrászszékbe, majd visszabuszozom Salgótarjánba. Csütörtök reggel jelenésem van mindenféle vizsgálatokon. 30 felett már gyakrabban jár az ember orvoshoz, mint szeretné, még akkor is, ha semmi baja sincs.:)

Mindezek mellett az akklimatizálódás útján is jól haladok (vagy csak ott haladok jól). Igaz, kicsit csalok, mert éppen zuhog az eső. Csak, hogy ne legyen túl durva a váltás.;)