A tegnapi nap nagyon jól indult, és sokáig úgy is maradt. Igaz, korán keltem, de az utóbbi napokban volt időm hozzászokni. Nem bírja a paraszt a szántást, de már alakul.:)
Még hétfőn kiderült, amikor beszéltünk, hogy Bettyék is szerdán készülnek Budapestre, és felajánlották, hogy felvisznek. Mivel aznap elég hosszú a VI. kerületi okmányiroda ügyfélfogadási ideje, nem kellett sietni. Megfordult ugyan a fejemben, hogy esetleg már nem kapok sorszámot, amikor du. 1 óra körül belibbentem, de nem foglalkoztam vele. Nem is volt szó semmi ilyenről. A sorszámon az állt, hogy 2 ember várakozik. Már tudom, hogy ebben én is benne vagyok. Nem gáz.:) Bár annál azért többet kellett várnom, mint a salgótarjáni munkaügyi központban, mégis mindennel együtt, az új lakcímkártyával a zsebemben, du. 3 körül már a volt munkahelyemen voltam. Ebben benne volt egy kisebb séta a Nyugatihoz, és egy buszút a Margit-hídon át.
A buszmegállóban nem hittem a szememnek: Dóri jött velem szemben egy -számomra- ismeretlen fiatalemberrel kézenfogva.:) Csak álltunk, néztünk és hüledeztünk. Gyors bemutatkozás -mivel a srác létezéséről sem tudtam eddig:)-, majd elbúcsúztunk, mert valahova siettek. Szeretem az ilyen éppen akkor, éppen ott helyzeteket.:)
Miután mindenkit jól megzavartam a munkavégzésben -remélem, azért annyira nem:)-, elsétáltam Gyurihoz, hogy varázsoljon nekem valami emberi fejet az unokatesóm szombati esküvőjére. Már nem is tudom, mióta járok hozzá. Még Dóritól -unokatesóm- örököltem, ő volt az első fodrász, akihez beültem Budapesten. Költöztem már én is, ő is váltott szalont, de a kapcsolat megmaradt. Amíg Gyuri fodrászkodik, és amíg lesz mit levágatnom, hozzá fogok menni, mert ez nekem jó.:) Már tudom, hogy nem kevesebb, nem több, pontosan 1 órát vesz igénybe a hajam rendbetétele. Simán tudok programot szervezni utána.
Így is történt. Becéloztam a este 7 órai salgótarjáni buszt, így volt másfél órám. Gondoltam egyet, és mert olyan kedvem volt, az időmbe pedig belefért, átsétáltam a Margit-hídon, a Szent István körúton, bementem a Westendbe egy feltöltőkártyáért, majd le a metróba és irány a Stadionok. Mivel ekkor egyetlen BKV jegy lapult a zsebemben, a Deákon viszont át kellett szállnom, vennem kellett egy jegyet. Legalábbis így gondoltam, és beszereztem.
A Deákon aztán nagyon meglepődtem. Metróból ki, mozgólépcsőn le, újabb jegy zsebből ki. Menetirányba állítottam a jegyet, hogy a kezelőgépbe csak be kelljen dugni. Már láttam a megszokott oszlopokat, de a harapógépeket sehol. Elbizonytalanodtam, de mentem tovább. Gondoltam, biztosan majd a mozgólépcsőnél. Ott sem volt. Ahogy mentünk egyre lejjebb, megláttam a cipőket. Az összetéveszthetetlen cipőket. Menetiránnyal -azaz a mi menetirányunkkal- szemben. Ajaj. Most engem elkapnak. Kezemben az érvényesítetlen jeggyel, arcomon a(z ilyenkor szokásos és jól bevált) legyen szíves segíteni, mert én nem tudom, hogy működnek ezek a dolgok kifejezéssel, megkérdeztem a legközelebbi ellenőrt, hogy mégis merre tudnám kezelni a jegyem. Azt mondta, neki a másik jegy kell. Még jó, hogy nem dobtam ki. Kiderült, hogy átszálláskor nem kell újabb jegyet lyukasztani. Azt is hozzátette, hogy január elseje óta. Na, ebből látszik, hogy nem most volt, amikor én utoljára a piros metróval utaztam.:) Megköszöntem a segítséget, és kissé hüledezve, a kellemes meglepetéstől elámulva folytattam az utam.
Már a metróban is találkoztam néhány szurkolóval, akik nemzeti színeket viseltek magukra borítva vagy éppen az arcukra festve. Ahogy közeledtünk a Stadionokhoz, egyre többen lettek. Az utcán pedig nagyon sokan lettek. Igaz, volt még egy bő másfél óra, de már a meccsre igyekeztek. Hihetetlen hangulat volt. Saját magamon is meglepődtem, és sosem gondoltam volna, hogy valami hasonlónak csak a gondolatcsírája megjelenik bennem, de akkor és ott szerettem volna velük menni.
A meccset végül itthon láttam Attilával. Nem, nem jött haza, a tévé ment ki.:) Szerintem ilyet még nem látott a világ, de ha mégis, akkor nem sokat. Attila webkamerán keresztül nézte a meccset.:) Szék-hokedli-szék összeállítású torony tetejére tettem a webkamerát (ebben a szobában elég magasan van a tévé), ráállítottam a tévére, és mehetett az élő közvetítés.:) Együtt néztük a meccset. Attól eltekintve, hogy nem láttuk egymást, olyan volt, mintha egy helyiségben lettünk volna. Még kommentáltuk is az eseményeket, mintha a szokásos módon néznénk: én a széken ülve, Attila a kanapén ülve-fekve. Vicces volt.
Ami miatt csak majdnem tökéletes a nap, az a sajnálatos vereség a meccsen. Kár volt azért a gólért, mert nem játszottak jobban a portugálok, de a végeredmény számít.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése