Dublinban azon keseregtem, hogy muszáj a zuhany alá állnom minden esetben, nem tudok csak hajat mosni. Itthon meg elfelejtem, hogy nem muszáj. A héten döbbentem rá, hogy csendes beletörődéssel vonulok a zuhany alá hajat mosni, és eszembe sem jut, hogy nem kellene feltétlenül. Vissza kell szoknom a kényelemhez.:)
Ahhoz viszont gyorsan hozzászoktam -gyakorlatilag az első pillanatban:)-, hogy a mosógép használatához nem kell sorszámot húznom vagy egyéni csúcsot futnom százon.
Azt is újra meg kellett szoknom, hogy sötétedéskor le kell engedni a redőnyt vagy egyetlen világítást sem szabad felkapcsolnom, ha nem szeretném, hogy minden mozdulatomat kövessék a szemben lakók. Nem az a baj, hogy látják, amikor tévézem. A baj az, hogy az udvarban nincs állandó világítás, így nem feltétlenül veszem észre, ha nincs leengedve a redőny. Abból, hogy vannak még szomszédaim, azaz nem menekültek Új-Zélandra arra követeztetek, hogy nem kompromittáltam magam hiányos öltözetben. Egyelőre.
Tegnap megérkezett a régen várt karácsonyi hangulat. Éppen ideje volt. Annyi kellett hozzá, hogy tegnap délelőtt anyu érkezésére vártam, és az útlezárások miatt jócskán késett. A várakozás közben gondoltam egyet, és elővettem a díszeket. Utolsó reményem volt a hangulat előcsalogatására. Bevált.:) Feltettem a fenyőágat szimbolizáló girlandot a galériára és a korlátra, az utóbbira égősort is tekertem. Anyut már karácsonyi világítással vártam, és vele együtt a hangulat is megérkezett. Ezen felbuzdulva este nekiálltam mézeskalácsot sütni. Nos, nem ez lett életem főműve. Mézes sütikben sosem voltam erős, néhány éve dobálózni lehetett a művemmel, egyetlen harapás is komoly agyrázkódás-veszély volt. Most is hoztam a papírformát. Mire lejárt a sütési idő, és a teteje szépen megbarnult, az alja totálisan megégett. Borzasztó lett. Még látványnak sem szép. Még jó, hogy most sütöttem. Így már tudom, hogy nem ez lesz a fő karácsonyi aprósütim.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése