Még élek

Úgy érzem, belekerültem egy időspirálba. Kétségbeesetten kapálózom, de ezzel csak rontok a helyzeten. A teendők kavarognak körülöttem, én meg ugrálva próbálom egyiket vagy másikat elkapni. Csak néha sikerül, de alaposan elfáradok. Lesz majd olyan is, hogy visszatalálok a napi rutinhoz, de nem most. Salgótarjánban töltöttünk egy hetet. Nem volt egyszerű. Felemásra sikerült. Nagyjából ugyanannyi volt benne a jó, mint a rossz, de ezt már megszoktam.

Anyu nem tudta kivenni a betervezett szabadságot, Péter szerdáig dolgozott. Klassz volt egy idegen lakásban (hiába a szülői ház, akkor sem ott vagyok otthon, nem az én háztartásom) összehangolni Gergő napirendjét a miénkkel. Eddig is sejtettem, de most nyilvánvalóvá vált, milyen okos volt, aki először egy légtérbe helyezte a nappalit a konyhával. Itthon csak leteszem Gergőt a padlóra (vagy a járókába, de az már nem sokáig köti le), mászkál, pakol, csörög, zörög, én meg teszem a dolgom. Anyuéknál viszont a nappali és a konyha külön szinten van. Rémálom. Le tudom ugyan ott is lenni Gergőt a földre, mászkálni is tud, csak sokkal több a tiltott hely, amit nem lehet elbarikádozni: kuka, ebédlőasztal, cipők, szekrényajtó, babakocsi kereke...

Az egész hetet lanton kísérte a kánikula utolsó hete. Kitett magáért, mindent beleadott. Patakokban folyt rólunk a víz. Csak akkor merészkedtünk az utcára, amikor nagyon muszáj volt, de a lakásban sem volt sokkal kellemesebb. A nagy meleg miatt kimaradt az egerszalóki strand meglátogatása, pedig nagyon készültünk rá. Majd jövőre...

Volt a héten nehezítő körülmény bőven. Tulajdonképpen nem helyes a múltidő, mert egyik sem tűnt el a hazaérkezésünkkel. Van, amit nem bánok, de olyan is van, amitől már nagyon szabadulnék. Nem bánom, hogy Gergő nekiindult. Ezerrel mászik, csapkodja a tenyerét a padlón, másodpercek alatt átszeli a nappalit. Azt sem bánom, hogy jön a foga, mert az jó dolog, csak ne fájna neki ennyire... Amit viszont már szívesen magam mögött tudnék, az a göthőm. Nem tudom pontosan, mi ez. Mit pontosan? Halványlila segédfogalmam sincs, mi bajom. A hét második felében kezdődött. Először csak viszketett a torkom. Nagyon. Aztán elkezdett folyni az orrom. Nagyon. Aztán a kettő együtt. Most a viszketés mellé faszányos torokfájás is társult. Először allergiára gyanakodtam, mert anyuéknál csak a konyhában kapott el. Nem nagyon akartam elhinni, mert 34 évet nagyszerűen átvészeltem pollen-, fű- és egyéb nyári allergia nélkül, de nem volt jobb ötletem. Azt hittem, majd itthon jól elmúlik. Hát, nem. Most már az is eszembe jutott, hogy megfáztam. Senkit se tévesszen meg a kánikula, nekem ez nem akadály. Csináltam már ilyet. Nem is egyszer...

Szóval, küszködünk. Ki ezzel, ki azzal. Mindenkinek megvan a saját feladata. Gergő úgy gondolja, olyan jól teljesíti a sajátjait (fogzás, frontérzékenység, mozgásfejlődés), hogy helyénvalónak látja némi sztárallűr felvételét. Az úr ugyanis csak az éjszaka első felét óhajtja egyedül átaludni. Hajnali 3 körül jelez, alaposan belakmározik, iszik rá, és amikor úgy tűnik, mélyen alszik, egetrengető sírásba kezd, amikor beteszem a kiságyba és kisunnyogok a szobájából. Vasárnap este háromszor játszotta el. Amikor már a földig lógott a szemem az álmosságtól, gondoltam egyet, és miután bealudt, nem tettem a kiságyba, hanem ott maradtam mellette az ágyon. Reggelig húzta a lóbőrt. Tegnap éjjel (azaz ma hajnalban) a második visszatapsolás után megtörtem. Remélem, csak addig lesz így, amíg kijön a foga...!

Tudom, hogy jobb lenne, ha a kiságyban töltené az egész éjszakát, de akkor és ott ez tűnt/tűnik a legjobb megoldásnak.

Na, megyek orrot fújni, Gergőt szeretgetni, ebédeltetni és ebédelni... Lassan, de biztosan haladok az elmaradásokkal is, de inkább lassan... :)

Repül

Van repülő szőnyeg, csészealj, ruhaszárító. Ezeket már ismerjük. Tegnap óta azt is tudjuk, hogy egyéb használati tárgyak is képesek a levegőben történő helyváltoztató mozgásra. A történet vasárnap kezdődött, amikor Zita, Balázs és a Gergőnél 6 héttel fiatalabb Áron látogatott meg minket. Mivel dögletes hőség volt, beüzemeltük a medencét. Minimális pancsolás után (Áronnak annyira nem jött be) kivettük a gyerekeket, nem is foglalkoztunk vele aznap. Másnap sem nagyon, csak annyira, hogy eljátszottam a gondolattal, milyen jó lenne Gergőt beletenni, hogy lehűljön kicsit, de olyan dögmeleg volt (konkrétan leizzadtam, amíg kicseréltem a ruhákat a szárítón), hogy nem volt kedvem vizet cserélni benne. Nem volt útban, az erkély azon részét viszonylag ritkán használjuk, akkor is főként áthaladásra.

Este jött Ivett. Gergő fürdetés-elaltatás (viszonylag gyorsan ment) után kiültünk az erkélyre borozni-beszélgetni. Tudom, hogy nem vagyok következetes, de nem egyértelmű számomra, melyik rész erkély és melyik terasz. Azt mondja Péter, hogy ami alatt nincs lakás, hanem másik erkély, az a rész erkély, ami alatt pedig lakás van, az terasz. Nos, csak akkor tudom, melyik rész alatt mi van, ha lenézek, ezt viszont ritkán teszem. Ha jól emlékszem, csak a két vége számít terasznak, a többi erkély, szóval, az erkélyen üldögéltünk. Hihetetlenül kellemes este volt, akár balzsamosnak is mondhatnám, ha pontosan tudnám, milyen is az. A levegő meg sem mozdult, ellenben langyos volt. Ideális esti üldögélésre. 1-1,5 órát lehettünk kint, amikor jött egy nagy szél. Megborzongtunk, de nem tulajdonítottunk nagy jelentőséget neki. Amikor jött egy újabb, aztán megint, majd elmaradt a szünet kettő között, és a borospoharakat kezdte fölborogatni, elkezdtünk becuccolni. Eszembe jutott a medence. Kérdeztem Pétert, hogy be akarja-e hozni, de azt mondta, van benne egy csomó víz, nem lesz annak semmi baja.

Beköltöztünk a nappaliba, ott folytattuk az eszmecserét, Ivett éppen azon agyalt, hogy fog hazamenni a viharban, amikor Péter kinézett azon az ablakon, ami alá a medencét tettem. Kinézett, aztán rám, és megkérdezte, végül mégis behoztam-e a medencét. Nem kérdés volt, inkább megállapítás, mert a medence nem volt a helyén. Mondtam, hogy nem, mire elkerekedett a szeme. Nem kellett megkérdeznem, miért kérdezte. Egyértelmű volt. Mindhárman az erkélyre robbantunk. Péter ment elől. Mire mi lányok a sarokig értünk, már visszafelé jött. Kezében a medence alá terített pléddel. Kérdeztem, hol a medence. A szemében egyszerre volt ijedtség és bűnbánat, amikor azt mondta, hogy nem tudja. Egyszerre hajoltunk ki a korláton, hátha meglátjuk a szökevényt. Sehol semmi. A teraszon (ott van alatta lakás) némi vízfolt árulkodott arról, hogy ott áthaladt a medence a bándzsidzsámp előtt. Gyorsan megszületett a döntés: le kell menni, meg kell keresni. Ki tudja, mikor lövünk megint ilyen olcsó egy ekkora medencét? Már vettem volna a cipőmet, amikor a nálam józanabbul gondolkodó Ivett megkérdezte, ki marad fönt. Tényleg. Annyira rosszul élem meg, ha valamit elveszítek vagy elhagyok, hogy csak a keresésre tudok összpontosítani. Hiába alszik Gergő, attól még valakinek fent kellene maradni a lakásban. Rám esett a csapat választása, én lettem az, aki fentről drukkolt.

Nem telt el sok idő, amikor motoszkálást hallottam a folyosó felől, mintha valami súrlódott volna... Igen! Megtalálták a medencét. Nagy röhögések közben elmesélték, mi történt odalent. A házból kilépve találkoztak egy párral, akiktől szinte mellékesen megkérdezték, nem láttak-e egy repülő medencét. A srác ahelyett, hogy visszakérdezett volna, hogy mit szívtak, annyit kérdezett, hogy A hatodikról? :) Vágott egy fintort és odamorogta, hogy náluk landolt a víz. Hát, bocs. Nem direkt volt. Ezek után kezdődhetett a hajsza. Úgy gondolták, a Duna felől érkezett a legnagyobb széllökés, ezért elindultak a Váci út felé, de arra nem találták. Visszajöttek a házhoz, elindultak mellette a Duna felé, a sarkon elfordultak. Még mindig semmi. Végigmentek a ház mellett, majd jött az újabb sarok. Benéztek... és meglátták, ahogy a medence a maga szivárványosságával ott virít a túlsó sarkon lévő lépcsőház előtt. Ivett elmondása szerint Péter egy Ott van! felkiáltás után olyan sprintet vágott, mint talán még soha. Miután felcipelték, suttogva vinnyogtunk a röhögéstől, Gergő mélyen aludt.

Ivett azt mondta, ha nem lett volna itt, nem hitte volna el. A medence egyetlen karcolás nélkül megúszta a kalandot. Aki errefelé jár, alaposan nézzen szét, mielőtt elhalad a ház mellett! Ki tudja, legközelebb mi ugrik le? ;)

Minden jó, ha jó a vége

Tegnap próbáltam megfejteni, mi okozza Gergő folyamatos nyígását, de csak tippelni tudtam. Egész nap berregett, amivel azt jelzi, hogy telepakolta a pelenkátem, így érzésem szerint legalább százszor ellenőriztem, de csupán 5-ször volt valós a riasztás. (Megfogadtam, hogy Gergő emésztése nem lesz blogtéma, így erről nem is írok részleteket.) Miután gyomorilag rendben volt (ez erősen délután következett be), megkapta az uzsonnát, utána vártunk Péter munkaideje végét, hogy elindulhassunk vásárolni. Nyilván nem indultunk azonnal, mert Gergő megéhezett. Úgy evett, mint egy éhező etióp, még a hátam is behorpadt, aztán bealudt. Klassz. Szerencsére nem tartott sokáig, csak rápihent a túrára.

Az Auchanban elővette a kisangyal énjét. Mosolygott huncutkodott, sikongatott. Egy ideig. Amikor úgy ítélte meg, hogy nem vagyunk elég gyorsak, és túl sok időt elbeszélgettünk Ágival, akivel a fősoron összefutottunk, látványosan szenvedni kezdett; látható és hallható jelét adta fáradtságának. Alig gurult ki Kisautó a parkolóból, bealudt. Arra sem ébredt föl, hogy felcuccoltunk a lakásba, csak akkor, amikor Péter kivette a hordozóból, hogy átöltöztesse. (A késői időpontra való tekintettel, valamint azért, mert bealudt, elbliccelte a fürdést. Max. havonta egyszer előfordulhat ilyen is, de nem csinálunk belőle rendszert.) Ekkor éktelen sírásba kezdett, keservesen panaszkodott, de mivel nem ébredt föl teljesen, minden probléma nélkül belealudt a vacsorába. Kicsivel később volt egy kis panasz, de elég volt, hogy Péter megsimogatta a pocakját, már aludt is tovább. Egészen 6.30 körülig.

Most alszik. 9-re már túl voltunk a reggelin, kávén, csinos cuccba vágtuk Gergőt, vártuk a védőnőt. Nem szokta mondani, hányra jön, de mindig 9 körül szokott, de most nem. Gergő már nagyon álmos volt, de nem tudtam, letegyem-e, fel kellett hívni a védőnőt, hol tart. Szerencsére a sarkon érte a hívás, perceken belül megérkezett, megvizuálta Gergőt, mindennel elégedett volt, megbeszéltük, hogy pontosan 1 hónap múlva találkozunk a rendelőben, aztán távozott. Gergő kapott tejet, beájult. :)

Megmutattam a védőnőnek a hozzátáplálási táblázatot, ami az utolsó Felicitas csomag füzetkéjében (Cseperedők Tanácsadója) van. Nagy általánosságban rendben találta. Arra kérdésemre, hogy ha a táblázat szerint csak 1 éves kor után adható pl. az áfonya, akkor miért teszik bele a 4 hónapos kortól adható bébiételbe azt mondta, amit gondoltam: másképp van feldolgozva, mint ahogy azt én tenném. Megnyugodtam. Áfonyára fel! Annál is inkább, mert imádja. :)

Felmerülhet a kérdés, hogy miért nem kap ez a bejegyzés Vásárlás babakocsival címkét. A válasz egyszerű: nem babakocsival vásároltunk, nem bizony. Második alkalommal használtuk a kengurut. Bevált. Mindannyian szeretjük.

Igazán

Gergő egy ebéd utáni aligalvás óta folyamatosan riszál és/vagy bukik. Belehányt a hajamba, egy jól irányzott fejeléssel felszakította a számat. Mindennek a tetejébe valami förmedvény üvölt a Szigeten. Ez egy igazán szar nap. Nincs kedvem szebb megfogalmazást keresni.

És akkor még hátravan az esti bevásárlás, mert a múltkor elfelejtettünk néhány fontos elemet, és máig tart az akció az Auchanban. Alig várom. :S

Prince az erkélyen

Beszéltünk már róla, hogy az erkély adottságai (konkrétan körbeveszi a saroklakást) miatt simán lehet erkélybulit szervezni nálunk, mivel a gyerekszoba az egyik végén van, így a másik végéről semmi sem hallatszik át. Szerintem senki sem vette komolyan. Amikor megjelent az első cikk Prince nagyszínpadi fellépéséről a Szigeten, nem sokat teketóriáztunk. Szépen gyűltek a visszaigazolások. 15 főnél kicsit megijedtem ugyan, mert az rendben, hogy abban a reményben küld ki az ember meghívót, hogy el is fogadják, akkor tudatosult bennem az egész, amikor kezdett konkréttá válni a helyzet. Persze, örültem neki, hogy érdekli őket, jönnek, lesz élet a lakásban (azaz az erkélyen), de féltem is, hogy hátha nem úgy alakul az este, ahogy azt én szeretném.

Gergő még aludt, amikor az első résztvevők megérkeztek, de hamarosan felébredt és csak este 8 körül hagyta el a terepet fürdési és alvási szándékkal. Ez így nem teljesen igaz, mert a fürdésben ugyan ő is benne volt, de az alvásával kapcsolatban bennünk nagyobb volt az elhatározás, az pedig édeskevés, ha benne nincs egy szem se. Ment a szexualizálás (azaz b@szott aludni... már bocsánat :D) meg a risza, de már alig bírta nyitva tartani a szemét, folyton orra esett risza közben, de makacsul kitartott. Péter közben kiterelte a népet az erkélyre, becsuktuk az ajtókat és a ablakokat, a Sziget hangjain kívül semmi sem szűrődött be a gyerekszobába, úgyhogy az erkélybuli nem lehetett az oka a riszának. Miután háromszor vagy négyszer átöltöztettem, mert rommá bukta a ruhákat (szerintem összeriszálta a gyomrában a tejet meg a főzeléket, de fogalmam sincs, mitől bukik ennyit... nem, nem eszik sokat), úgy tűnt, elaludt. Betettem a kiságyba és kiosontam. Nem jutottam el az erkélyig, amikor felsírt. Néhány kör risza után próbáltam elringatni, amikor az eddigi minimálisnál (mosdójárat) nagyobb mozgolódást véltem felfedezni a gyerekszoba üvegajtaján keresztül. Mivel Gergő szexualizált, kidugtam az orrunkat a szobából, de csak az utolsóként távozóknak tudtam búcsúcsókot lehelni az orcájukra. Fogalmam sem volt, mennyi ideje próbáltam akkor altatni Gergőt, de azt hittem, valamennyi jut nekem a buliból. Elcsoffadtam. A buli kipurcant, Gergő szeme viszont még mindig koppanásig nyitva, bár egyre nehezebben tudja fenntartani az állapotot. Kérdeztem Péter, hogy maradt-e valakit. Ketten. Huh, legalább valaki. Igaz, hogy pont Péter két kollégája maradt, akiket tegnap láttam először, az egyikük ráadásul Fülöp-szigetek-i, de nem baj, legalább őket is megismertem.

Átadtam Péternek a lehetőséget, hogy altassa kicsit Gergőt, én meg kimentem az erkélyre, hogy elkapjak valamit Prince koncertjéből. Hát, a hangzás messze volt a tökéletestől, tavaly jobban hallottuk a Kispál búcsúkoncertet, de tudat, hogy ahol a fényoszlop van, valahol ott van Prince... :) Alig telt el 10 perc (vagy még annyi sem), Péter lépett az erkélyre, és összedörzsölte a két tenyerét, mint aki jól végezte dolgát. Tényleg jól végezte, mert Gergő elaludt. Bakker, ha ezt tudom, sokkal korábban berántottam volna az erkélyről egy cserére. :) Ha már ott voltam, elkaptam egy búzasört, vittem ki plédeket, beszélgettünk, hallgattuk a zenét, és akkor megtörtént, amire egész este vártam: felismertem egy számot. Az 1999 volt az. :) Ennek örömére Oliver (Fülöp-szigetek) egészen az erkély sarkáig ment, hátha onnan jobban hallja. Nagy élmény volt, na. Se előtte, se utána nem történt ilyen, fogalmunk sem volt, éppen mi megy, de ez az egy felismerés is elég volt az örömhöz. Ingyen hallgattuk Prince élő koncertjét és még egy számot is felismertünk. Éljen!

Péter olyan jól sikerült Gergőt elaltatni, hogy reggel 5.30-ig egyfolytában aludt. Igaz, hogy utána nem volt hajlandó visszaaludni, csak a tízórai gyümölcs után, de akkor 2 órát aludt, és ebéd után is elaludt. Nem tudom, hol tartunk, de szerintem a 2 órán már túl. Egész jó lenne ez a nap, ha reggelre nem állt volna be a derekam. Ülni sem jó, lehajolni, emelni szinte lehetetlen. Szerencse, hogy ma Gergő viszonylag nyugis, mert nem bírnék egész nap kúszni-mászni utána. :( Az este nyomai még aktívan jelen vannak a lakásban. Lement ugyan egy adagnyi mosogatás, de a kipakoláshoz is le kellene hajolnom, az meg nem megy. Szegény Péter. Lesz dolga, ha hazaér, mert én most semmire sem vagyok jó, csak a puszta létezésre...

Családon belüli erőszak

Szükségem lenne egy maszkra és egy úszósapkára, esetleg helyettük egy olyan szatyorra, amilyen Gáspár Sándornak volt a Roncsfilmben. Nem készülök rablótámadásra, nemi erőszakra sem, egyszerűen csak a saját testi épségemet szeretném megvédeni. A fent említett dolgok mellé jól jönne még egy teljes testet védő páncél, de legalábbis egy mellvért. Az sem baj, ha mindezekből kettő van, hogy reggel mindketten felölthessük és ne kelljen folyton öltözködni.

Mindegyik holmi más okból kifolyólag kell, azaz az ok ugyanaz, csak a szituáció változik. A maszkra azért volna szükség, mert nem tudom olyan rövidre vágni Gergő körmeit, hogy táplálkozás közben ne tudja csontig lekaparni az arcomról, elsősorban az orromról a bőrt. Az úszósapkát ugyanezen tevékenység közbeni hajhúzás kivédésére kérném. A páncél egész napra kellene, ugyanis értelmetlen lenne minden pelenkázáskor le- és felvenni, mert öltözködésből állna az egész nap. B-A. Gergő ugyanis öltöztetés és pelenkázás közben kétféle testmozgást végez előszeretettel: olyan sebességgel forog, mint egy jófajta centrifuga, vagy rugdos. Sarokkal. Izomból. Kíméletlenül. Az utóbbi tevékenységet nem korlátozza az öltöztetés-pelenkázás idejére, szívesen teszi a reggeli nagyágybeli bandázáskor is.

Ha már páncél: majdnem elfelejtettem sisakot kérni. Ez a fejelések miatt kellene. Sikerült már az államat, homlokomat, könyökömet, járomcsontomat lefejelnie, ezek elsősorban nem nekem fájnak, de nekem sem kellemesek. Szerencsére egyelőre egyikünkön sem ütköztek ki a bántalmazásból adódó szemmel látható jelek, és csak remélni merem, hogy ha mégis, akkor nem Gergőn. Mit mondok a gyámügyesnek? Hogy lefejelt a gyerek? Ja, belerohant a könyökömbe... Én sem hinném el. :D

Festés újratöltve

Megint festünk. Ez úgy hangzik, mintha újrafestenénk a lakás, de tulajdonképpen csak befejezzük a tavaly elkezdett munkát. Erre a hétvégére a hálószoba jutott. Nem volt egyszerű mutatvány, mert nem úgy van, mint tavaly, hogy a zavaró cuccokat átpakoljuk a másik szobába, amelyikbe ritkán járunk, mert olyan nincs. Gergő szobájába nem pakolhatunk, ott alszik napközben (meg különben sem), a nappaliba megint nem, mert ott tartózkodik, amikor nem alszik. Kúszik, bejárja a padlót faltól falig. Jól van ez így, csak a festést nehezíti meg egy kicsit, hogy jobbra-balra kell tologatni a bútorokat és a (még ki nem pakolt, mert ilyen is van) dobozokat. Tulajdonképpen egy ilyen doboz van még, de az jó nagy, és néhány szatyor. Tologattunk, portalanítottunk, hengereztünk, pepecseltünk kisecsettel a sarkokban. Az egyik színnel készen vagyunk. Egy fal maradt még, de szerencsére két erkélyajtó is van ott, úgyhogy az nem lesz nagy munka. Jövő hétre készen leszünk, akkor már csak az előszoba hiányzik és a bordűrök. El sem hiszem. Ha egyszer végzünk a festéssel, pezsgőt bontunk. Egy kicsi nekem sem árt. :)

Bukós és nem bukós

Nem minden baba egyforma. Sőt. Minden baba más. Ordítani tudnék, amikor azt érezteti valaki, hogy az ő gyereke azért ilyen vagy olyan, mert ő valamit jól csinál(t), én meg nem.

Van egy baráti család, akiknek Gergő után 11 nappal született a harmadik gyerekük. Ezzel nincsen semmi baj, még jó is, hogy egykorúak. Igen ám, de teljesen más a két gyerek. Még akkor is, ha nem nézzük, hogy a másik gyerek kislány. Nevezzük Zsófinak, mert ez a neve. :) 4 hónapos körül lehettek, amikor feltűnt, hogy hiába egyidősek, másképp fejlődnek. Gergő akkor már túl volt a fogyáson, kezdte magát összeszedni, szépen hízott, hozta a megfelelő havi gyarapodást. Zsófi ezzel szemben sokkal nehezebb volt, pedig csak anyatejet kapott. Azt mondják, a tápszeres babák jobban híznak, de ez ebben az esetben nem volt igaz. Tehát súlyban Zsófi teljesítette túl a szintet, Gergő viszont már akkor sokkal kommunikatívabb, érdeklődőbb, mozgékonyabb volt, pedig akkor még alig tudott valamit. 2 hete voltunk náluk legutóbb. Zsófit egy pokrócon találtuk a kertben, támaszkodott az alkarján, ami teljesen rendben van. Igen ám, de a szülei elmondása alapján jó ideje úgy volt. Büszkék is voltak rá, hogy úgy szoktatták, jól ellegyen egyedül is. Letettük mellé Gergőt. Szinte azonnal átfordult a hátáról a hasára, néhányat pördült saját tengelye körül hason, piszkálgatta a játékokat, rázta a csörgőt, nézelődött, mosolygott. Zsófi csak nézett. Egyetlen játék nem volt a pokrócán. Amikor látta az anyja, hogy Gergő szórakoztatja magát a játékokkal, mondta, hogy Zsófi ideges lesz a játékoktól. (!?!?) Akkor még délután is kapott Gergő gyümölcsöt, abba tettem bele a kekszet. Úgy jött ki, hogy pont náluk voltunk ekkor. Kértem botmixert, nekiestem a gyümölcsöknek, beleszórtam a darált kekszet. Zsófianyu kérdezte, hogy az minek. Mondtam, hogy a gasztrós doktornő tanácsára kapja. Erre közölte, hogy ő biztos nem adná a gyereknek, és megkérdezte, tudom-e, mi van benne. (Nem, bakker, fogalmam sincs, vakon tolom a gyerek szájába!) Csak megvontam a vállam, mondtam valamit arról, hogy a gasztrós orvos biztos tudja, mit beszél. Nem beszéltünk róla többet. A történethez még hozzátartozik, hogy Zsófi még most is kizárólag anyatejet kap, csak estére kap tejpépet, amivel állítólag úgy jóllakik, hogy átalussza az éjszakát. Nem vagyok meggyőződve a tejpép hasznosságáról. Jó, tudom, módosított tej van benne, kb. olyan, mint a tápszerben, de akkor is. Ha nem muszáj, minek? Meg aztán mi van a hozzátáplálással? 6,5 hónaposan még nem evett semmit az anyatejen és a tejpépen kívül. Szerintem ez nem normális, de nyilván nem adtam hangot a véleményemnek, mert tiszteletben tartom a döntésüket. Én nem szóltam be. Ők tudják.

Tehát van két közel egyidős, teljesen más gyerek, két eltérő nevelési és táplálási hozzáállással. Nincs ezzel semmi baj, de ne szóljunk már be egymásnak! (Ismét megjegyzem, hogy én nem tettem.) Eddig csak hallgattam, nem szóltam, csak itthon beszéltük meg Péterrel. Tegnap viszont kicsit konkrétabb lett a dolog. Zsófiapu a környéken járt, beugrott valamiért. Ha már itt volt, elkapta Gergőt egy gyomrozási körre. Meglepődött, hogy milyen masszív meg erős, milyen jól tartja magát, mert -mint mondta- Zsófi nem. (Nem én mondtam...) Mondogattam, hogy nincs összehasonlítási alapom, nem tudom, mit kellene már csinálnia, de belül mosolyogtam (én dög). Ekkor eszembe jutott, milyen ótvarul néz ki a szemem a múlóban lévő allergiás reakció miatt (contact dermatitis...pfff), elmondtam, miért van, nehogy azt higyje, valami bajom van. Ragtapaszallergia. Érzetem szerint lesajnálóan mondta, hogy az anyósa is allergiás mindenre. Mintha ez döntés és választás kérdése lenne... Hülyén éreztem magam, pedig tudtam, hogy nekem van igazam, csak nem akartam összeveszni, mert alapvetően szeretem őket, még akkor is, ha most nem ez jön le. Tudom, hogy az allergia a modern kor betegsége, de akkor sem választottam. Sőt, nagyon sokáig semmire sem voltam allergiás. Ebből valahogy kiverekedtük magunkat, utána megint Gergő súlya volt porondon, hogy milyen masszív, és Zsófiapu megjegyezte, hogy jó sokat is eszik. Mindezt olyan hangsúllyal mondta, hogy azt éreztem, sokallja a mennyiséget. Bakker, ne már! Aztán beszéltünk az idájárásról, hogy mennyire nehezen viseli Gergő a frontokat, és figyelem, nem lesz-e migrénes, mint az unokaöcsém. Ekkor szabadult el a képzeletbeli pokol, azaz szabadult volna, ha lecsapom a magas labdákat, de csak hümmögtem és próbáltam finomabban fogalmazni, mentegetőzni, csak azt nem tudom, miért. Mondtam, hogy mostanában sokat bukott Gergő, tulajdonképpen mindig is bukós baba volt, de időjárásváltozáskor többet bukik, ezért félek, hogy migrénes lesz. Zsófiapu közölte, hogy nincs ennek a gyereknek semmi baja (én sem azt mondtam, hogy van), és különben is ez a migrén dolog hülyeség, baba nem lehet migrénes, a bukás meg attól van, hogy sokat eszik. Ismét témánál voltunk... Zsófi még életében nem bukott, de a nővérei sem. Mondtam, hogy vannak bukós és nem bukós babák, és nekik ezek szerint háromszor is szerencséjük volt ebben, de meg sem hallotta.

Az evési szokások után a méretek jöttek, hogy mekkora ruhát hordanak, de Zsófiapu ezt tök fölöslegesnek tartja. Mármint a mérést. Ha a gyerek egészséges és megfelelően működik, akkor fölösleges állandóan mérni. Ez igaz, de nekünk muszáj volt elkezdeni, és hiába nincs már nálunk a mérleg, még nem lazultunk el teljesen, és 1-2 hetente megmérjük Gergőt a személymérleggel. Csak a vicc kedvéért kezdtem el mesélni, hogy szerintem mókás, hogy 1 nap eltéréssel három különböző hosszeredmény született, erre közölte, hogy szerinte ez is fölösleges. Ezt meg én nem akartam meghallani, csak mondtam a magamét, hogy a gasztrósnál mért eredményt állt a legközelebb ahhoz, amit mi mértünk, úgyhogy azt fogadtuk el. Rámnézett: "Gasztrós? Ja, a kekszes!" Gyorsan elszámoltam ötig, és csak annyit mondtam, hogy: "Igen, ő." Ebből az utolsó megjegyzésből nyilvánvaló lett számomra, hogy ők ugyanúgy kibeszélték a mi hozzátáplálási módszerünket, mint mi az övékét, amivel nincs semmi baj, csak ne nyilatkozzunk már elítélően. Tudnék én is szépeket mondani, de nem akarok, mert az enyém is csak egy szempont egyáltalán nem biztos, hogy nekem van igazam. Még akkor sem, ha én úgy érzem, hogy igen.

Ami pedig azt illeti, hogy úgy nevelik, szoktatják Zsófit, hogy ellegyen egydül a pokrócon... Jó dolog, ha a gyerek le tudja foglalni magát, de szerintem az nem normális, hogy egy 6,5 hónapos gyerek órákat képes ugyanabban a teshelyzetben eltölteni egy nyikkanás nélkül, azaz csak akkor nyikkan, ha éhes. Nyilván ezt sem mondtam ki hangosan. Mondom, alapvetően nagyon szeretjük őket, a gyerekek meg nem lesznek örökre babák.

Tegnap azt már meg sem mertem említeni, hogy azért mérjük Gergőt legalább havonta, hogy bele tudjuk írni a Babanaplóba. :D

Apa, kezdődik...

Nagyon komolyan meg kell tervezni a lakás átrendezését. A mai napon B-A. Gergő nevű majdnem 7 hónapos kiskorú szétszedte a papírkukát, azaz a papírhulladék tárolására rendszeresített Zara papírzacskót. Addig rángatta, amíg sikerült kicibálnia a bárszék lábai közül. Amikor elkezdte piszkálni, halál nyugodt voltam, mert eszembe sem jutott, hogy sikerülni fog. Tévedtem. Volt ugyan némi méltatlankodás; hangosan panaszkodott nekem a papírzacskóra, amiért az olyan galád, hogy ellenáll, de végül Gergő győzött. Azóta élvezettel pakolgatja a szajrét. Jól elvan. Nekem csak arra kell figyelnem, hogy egyik darab se kerüljön a szájába, mert a szakirodalom nem javasolja a 7 hónapos babáknak a cellulóz fogyasztását. :)

Véletlen vaj

Van egy Tupperware konyhai mindentudóm. Szeretem, mert a késes betétet használva apróra tudok vele vágni szinte bármit, a rácsos betéttel pedig a tejszín és a tojásfehérje felverése válik pofonegyszerűvé. Igen ám, de nem mindegy, milyen habtejszínt használok. Eddig nem volt semmi probléma. Gyönyörűen felverte a habot, legyen az tejszínből vagy tojásból.

Legutóbb viszont furcsa dolog történt. Beleöntöttem a habtejszínt, alaposan megtekertem, ahogy szoktam. Levettem az eszköz tetejét, és elképedtem. Tejszínhab helyett tejszerű cuccban úszkáló krémes izét találtam. Jobb ötletem nem lévén a krémes izét használtam tejszínhab helyett, a tejszerű cuccba pedig belemártottam a kekszet, hogy gyorsabban megpuhuljon (kekszes-barackos összerakós édességet gyártottam). Nem olyan volt, mint máskor, de megettünk. Akkor azt hittem, a tejszínhabbal volt a baj. Vannak bevált márkák, tejszínt például mindig az Auchanban veszek (valamilyen Cucina márkájú, nem találom a neten), habtejszínt viszont ritkán, abból még nem találtam meg az igazit. Az biztos, hogy nem a Meggle lesz az. Tegnap megint ilyet használtam, mert a Tescoban ejtettük meg a nagybevásárlást, és megint hagytam magam rábeszélni. A Meggle jó márka, a vaj és a joghurt nagyon ott van, és a főzőtejszínnel sincs baj, de ez a habtejszín... Hát, nem tudom. Lehet, hogy velem és/vagy a módszereimmel van a baj, de megint nem lett jó. Mivel a múltkor azt hittem, esetleg rossz volt a tejszín, most viszont előző nap vettük, ismét a Tupperware mindentudót kaptam elő. Az eredmény ugyanaz lett. Most viszont nem használtam fel az édességhez, hanem tekertem még rajta egy kicsit. Jó krémes lett. Kenhető. Fehér és vajszerű. Ez lenne a vaj? Nem tudom. Mindenesetre finom. Betettem a hűtőbe, reggelre határozottan olyan lett, mint a vaj. Szobahőmérsékleten krémes, hűtőben tárolva keményebb. Ha másra nem is, de erre jó a Meggle habtejszín. :)

Szerencsére volt még itthon ilyen habtejszín, ennek felveréséhez viszont a robotgépet hívtam segítségül (van habverőm is, de azzal verje fel, akinek hat anyja van). Az eredmény jobb lett, fel tudtam használni a sütihez, de nem az igazi. Már tudom, hogy a Meggle jó, ha vajat akarok köpülni, de tejszínhabhoz mást kell keresnem. :)

Könyvek és filmek

Bizonyított tény, hogy film sosem lesz olyan jó, mint az alapjául szolgáló könyv. Az első személyes élményem a Jane Eyre volt. Imádtam a könyvet, ahogy minden Bronte és Jane Austen regényt akkoriban. Pár évvel az olvasás után volt szerencsém a filmhez. Nagyon kíváncsi voltam, sokat vártam tőle. Elsősorban az élményt vártam, amit a könyv adott. Baromi nagyot csalódtam. Nyilván nem lehet ugyanolyan a film, de az nagyon zavaró, ha a cselekmény szempontjából lényeges elemeket hagynak ki. Ha nem olvastam volna, valószínűleg tetszett volna a film, de így nagyon nem.

Két okból jutott ez most eszembe. Az egyik, hogy nem halasztottam tovább, végre elkezdtem olvasni a Harry Potter könyveket, miután majdnem mindet láttam filmen. Még csak az első könyv elején tartok (most szállt fel Harry a Roxfortba tartó vonatra), de már most érzem, hogy sok dolog kimaradt a filmből.

A másik pedig az Egy gésa emlékiratai című könyv és film. A könyvet imádtam, alig tudtam letenni. Tegnap teljesen véletlenül akadtunk a filmre, nem is tudtam, hogy műsorra tűzték. Nagyon kíváncsi voltam rá, de előjött a Jane Eyre-effektus. Amikor kezdődött, mondtam Péternek, hogy nem kellene megnézni, mert szerintem nagyon hosszú lesz, későn lesz vége. Tényleg nem volt rövid, de így sem néztem végig. Nem tetszett. Az elejét összecsapták, egy nagy kapkodás lett az egész, a kis halászfalu hangulatából semmit sem éreztem. A kapkodás aztán az egész filmre jellemző lett. Egymás mellé pakolgatták a jeleneteket, és hiába ment alatta az elbeszélés első szám első személyben, nem mindig volt érthető, hogy mi miért történik. Mármint a film alapján nem volt érthető. Kb. 10 percenként hörrentem föl, és közöltem Péterrel, hogy ez sem így van a könyvben. Nem teszek elhamarkodott kijelentést, hogy soha többet nem nézek megfilmesített könyvet, de már nem várok tőle csodát.

Egyetlen könyv van, aminek a filmes feldolgozásával sincsen semmi bajom. Ugyanolyan jó, ugyanúgy élvezhető, követhető, érthető. Semmi lényeges nem maradt ki belőle. Ez a Charlie és a csokigyár. Először Dublinban láttam a csokoládéfesztiválon, aztán Veronica kölcsönadta könyvben, nemrég pedig itthon is láttam. Szeretem mindenhogy.