Kiszemelve

A nagy szóáradatban csak az maradt ki, amiért tulajdonképpen mentünk. Úgy értem, a kilépőn kívül. Nem tudtam, pontosan mit szeretnék, csak azt, hogy valami műanyag tárolóeszközt az erkélyre, amibe belepakolhatom a kint állomásozó papírdobozok tartalmát, ami mind hasznos ugyan, de nagyon rendetlen. Többek között kertészkedési eszközökről (nem röhög, tudom, hogy nem kertünk van, csak egy terasz :D) meg festési cuccokról van szó, amiknek a lakásban nagyon nincs hely.

Határozott elképzelésem volt, hogy mit szeretnék, csak azt nem tudtam, lehet-e olyat kapni az IKEAban. Igen, tudom, igazán megnézhettem volna a honlapon, de valahogy nem jutott eszembe. Nem is értem... Még az étterem felfedezése előtt megkérdeztem egy dolgozót, hogy a nagy átalakításban merre találom a tárolókat, úgyhogy evés után nem kellett sokat csalinkázni, a piactér elején meg is találtuk. Már majdnem boldogan futottunk a pénztárhoz, amikor valamiért vetettem egy pillantást a címkére. Az állt rajta, hogy feketében is kapható. Nocsak, jobban hangzik, de nem láttuk olyat sehol. Szerencsére megint találtam egy dolgozót (az átépítés egyik pozitív velejárója, hogy hemzsegnek a dolgozók), aki legnagyobb meglepetésemre rögtön tudta, miről beszélek (nem mindig van ez így), és mondta, hogy elvileg mellette kellene lennie (visszajött velünk megnézni, biztos nincs-e ott... komolyan mondom, valami eligazítást kaptak, mert általában csak böknek egyet az adott irányba), de ha nem, akkor holnaptól lesz elérhető, mert az átalakítás miatt most nem kapható minden. Nekünk ennyi elég volt, hogy azonnal visszategyük a fehéret, és megegyezzünk egy hétvégi visszatérésben. A srác próbált érvelni a fehér mellett, hogy az szerinte jobb, mert látszik, mi van benne, de nekünk pont az kell, hogy ha nem muszáj, ne lássák a szomszédok, mi van benne. A kertibútor (erkélybútor...) is sötét, pont jó lesz a fekete tároló. Csak legyen már hétvége! :)

Addigra rendbekapom az erkélyt (ha és amennyiben a maihoz hasonló napos idő lesz délután), hétvégén pedig csak belepakolok a szerzeményekbe. Azért a többesszám, mert kettőt szeretnék. Annyival megoldom. Apró örömök az életben. :)

Kaland az IKEAban

Már csak ma érvényes a mostani petákos katalógus (holnap új lesz), úgyhogy reggel nyitásra ott voltunk. Azt gondoltunk, hogy csak februárig érvényes, de közben hallottunk olyat is, hogy márciusban új lesz, mégsem mertünk kockáztatni, meg aztán a szomszéd kisfiú szüleinek megígértük, hogy ha megyünk szólunk, mert szeretnének olyan csúszásgátlót a kádba, amilyen Gergőnek is van, az pedig ebben a katalógusban van.

Az első meglepetés mindjárt a mozgólépcső tetején ért: balra kanyarodva a megszokott gyerekrészleg helyett tök mást találtunk. Már nem is emlékszem, mi volt, annyira meglepődtem. Úgy éreztem magam, mint aki eltévedt. Évek óta ugyanazt az útvonalat járjuk be, tudjuk, hol vannak/voltak a shortcutok, erre az egészet átépítették. Nem azt mondom, hogy rossz, mert pl. a gyerekrészleg sokkal nagyobb lett (csak kicsit arrébb), csak még meg kell szokni.

A második ijedelem a gyerekrészlegen ért: Gergő tanácstalanul álldogált egy bizonyos helyen, és kétségbeesve kereste a vonatokat. Nem mondom, hogy nem kerekedett el ijedten a szemem, mert de, hiszen ez az egyik biztos pont, ahol szinte korlátlan időt el tud tölteni Gergő, és amíg az egyikünk felügyeli, a másikunk be tudja szerezni a szükséges holmikat. Szerencsére nem tűnt el, csak arrébb tették: egészen a étterem rész mellé. Amíg Gergő tologatta a mozdonyokat és vígan kalapált, átnéztem az elválasztó között, és döbbenten tapasztaltam, hogy az éttermet is átalakították.

Tulajdonképpen nem az egész éttermet, mert az ételkiadó rész maradt, csak az étkezőrészhez nyúltak hozzá, de nagyon. Újabb ijedelem, mert nem láttam a játszórészt. Már éppen kezdtem felhúzni magam azon, hogy mennyire hasznos a kanapés pihenősarok a játszórész helyett, amikor az is feltűnt, hogy a -többek között- szoptatáshoz kialakított elkerített rész is eltűnt. Valahogy az egész nem tűnt logikusnak, úgyhogy jobban szétnéztem. Mivel minden eltűnt (játszórész, szoptatósarok, gyerekszékek...), gondoltam, megnézem, mi van hátul. Szerencsére mindent megtaláltam. Egészen egyszerűen az történt, hogy megcserélték két részt, és hátra került a gyerekeseknek szánt rész. Még meg kell szokni, de tetszik. Elsősorban azért, mert korábban gyorsan elfogytak a játszórész melletti asztalok, mert az is leült az első szabad asztalhoz, aki gyerek nélkül érkezett, mert nem volt kedve mászkálni. Így viszont több asztal van az első részen, és csak az megy hátra, aki gyerekkel van, vagy éppen kedve van sétálgatni. :)

Kezdetben egyedül volt Gergő a játszórészben. Beszaladt, és egyik játéktól a másikig mászkált, mindent alaposan megvizsgált. Amikor megéhezett, kijött hozzánk néhány falatért, aztán ment vissza. Aztán a szomszéd asztalnál befejezték az evést, és a kislányt bevitte az anyja játszani. Azt nem értem, hogy a majdnem kétéves kislány miért nem ment be egyedül, de mindegy is. Kintről néztem őket, egészen szépen eljátszottak egymás mellett. Csak akkor mentem be, amikor kivette a kislány kezéből az egyik csészét. Megbeszéltünk az anyukával, hogy most tanulja a többi gyerekkel való játszást és az osztozkodást, és elnézést kértem. Utóbbit csak azért, hogy jobb legyen a dolog optikája, de nem érzem igazán, hogy ebbe bele kellene szólni, de ez csak az én véleményem.

Volt egy rövid szakasz, amikor megint egyedül volt Gergő, mert a kislányék hazamentek. Akkor jött egy Gergőtől kicsivel idősebb(nek tűnő) kisfiú a nagyszüleivel. Evés után a nagymama bekísérte a kisfiút a játszórészbe, aztán otthagyta. Játszottak a fiúk, Gergő néha kiszalad, de nem volt semmi probléma, legalábbis nem vettünk észre semmit. Hanem aztán érkezett a kisfiú anyukája a kisebb gyerekkel, egy  egyéves körüli kislánnyal. Kislányt is bevitték a fiúkhoz, és otthagyták. Ment a játék, Péter éppen úgy gondolta, hogy jól elvannak (igaza is volt), és kijött enni egy falatot. Ekkor történt, hogy Gergő megcsapta a kislány arcát. Mindketten rászóltunk, és szaladtunk a tett helyszínére, viszont a nagymama is felugrott (ez még rendben is van), és elkezdett kiabálni Gergőre, hogy Hé, hé!, ami viszont szerintem nincs rendben, mivel mondom, mindketten mentünk kezelni a helyzetet. A kislány éktelenül ordított, az anyja ölbekapta, és próbálta nyugtatni. Én elmondtam Gergőnek, hogy ez a viselkedés mennyire nem helyénvaló, és nem így kell a gyerekekkel játszani. Nagymamának is mondtam, hogy bocsánat, de mostanában így ismerkedik a gyerekekkel. Nagymama reakciója az volt, hogy elítélő mosollyal annyit mondott, hogy Figyelni kell rá. Hát, basszus! Figyelek. Minden egyes kimozdulás alkalmával megbeszéljük, hogy kell viselkedni a többi gyerekkel, itthon (sem) verekszünk, a napi ingereket lemozogja, lefutja a kilométereit. Valahol olvastam (talán fb-n kering), hogy ne nehezítsük meg a gyerekek életét azzal, hogy könnyebbé tesszük. Nem lehetünk állandóan a hátuk mögött, hogy lejátsszuk helyettük a meccseket. Gergő is szokott kapni egy-egy taslit a többiektől, de legfeljebb méltatlankodott kicsit, kezdett éktelen üvöltésbe.

Mondtam Péternek, hogy gyorsan egye/igya meg, ami még van, és menjünk, különben elmondom a véleményem a nagymamának, azt pedig nem kéne. Nagymamának ugyanis fogalma sincs, mi van az egész mögött, milyen szakaszban van a gyerek, meg egyáltalán. Amíg Péter befejezte az evést, ottmaradtam Gergővel a kiskonyhánál, ahol a kisfiúval játszottak. Közvetlen mellettem csitítgatta a kislányt az anyja, úgyhogy mindent hallottam. Nem szólok én bele (csak itt puffogok), hogy ki hogy neveli a gyerekét, de nem hiszem, hogy segít és jó a gyereknek, ha áldozatot nevelünk belőle. Konkrétan anyuka ahelyett, hogy nyugtatgatta volna a kislányt, hogy előfordul az ilyen stb... (mert előfordul, lesz még ilyen bőven Gergő nélkül is), folyamatosan azt mondogatta, hogy Gergő rosszat csinált (Igen, kisfiú dádá, rosszaságot csinált...). Igen, valóban nem volt szép Gergőtől, hogy odacsapott, de nem tudom, miért kell ez. Ha Gergő kap egy másik gyerektől, nem arra gondolok rögtön, hogy a kisfiú/kislány egy elvetemült gazember, hanem próbálom kitalálni, miért történt. Lehet, hogy nem a kisfiú/kislány kezdte, ami tudom, hogy nem mentség, de ebben a korban még így működnek. Sokszor előfordul, hogy a pofon/lökés valaminek a következménye, ami csendben zajlott, amit nem láttunk. Amíg vártuk Pétert a kiskonyhánál (kettő volt egymás mellett; az egyiknél Gergő játszott, mellette a kisfiú, a másik üres volt), Gergő csavargatta a csaptelep gombját, megjegyezte, hogy nincs kicsivíz (nem folyik). Közben megtaláltam a mosogatótálat a padlón, és visszaillesztettem a helyére, Gergő pedig belepakolta az edényeket. A kisfiú egyetlen hirtelen mozdulattal kiszedte a tálat a helyéről. Gergő egyetlen szó nélkül tűrte, ahogy azt is, amikor csavart egyet a csaptelep gombján, a kisfiú pedig durván ellökte a kezét. Többször. Senki sem látta rajtam kívül, eszemben sem volt szóvá tenni, hiszen már indultunk, meg amúgy sem láttam értelmét. Csak annyit jegyeztem meg, hogy valószínűleg a kislánynak adott pofonnak lehettek előzményei, ha nem is pont a kislány részéről, csak éppen Gergő ordítás és sírás helyett visszaadta. Nem mondom, hogy ez szép dolog, mert nagyon nem, csak annyit, hogy ezzel az erővel én is beszólhatnék a nagymamának, hogy figyeljen az unokájára, mert nem olyan angyal, mint aminek látszik.

Aggaszt ez a csapkodás, és már nem tudom, mit csináljak, hogy ne tegye. Pár hete már úgy tűnt, lezárult ez a szakasz, aztán múlt héten újra elkezdte. Szerencsére több szülővel találkozom mostanában, aki hasonló cipőben jár, ugyanúgy szenvednem tőle, és keresik a megoldást, mint én, nem érzem magam egyedül. Az viszont kinyitja a bicskát a zsebemben, anélkül ítélkeznek, hogy ismernék a hátteret. Értem én, hogy mindenki a saját gyereke szemszögéből nézi a dolgokat, és lehet, csak másnak teljesen másképp néz ki ez a eset, mint nekem, de már tényleg nagyon elegem van. Mindenkinek megvan a saját baja/harca a gyerekneveléssel kapcsolatban. Akkor talán megadnám a nagymamának a beszólást, ha Gergő alapból verekedős, agresszív gyerek lenne, akit nem lehet gyerekek közé engedni, de nem így van. Alapvetően egy kedves, kompromisszumokra és üzletelésre kész kétéves, aki megvédi magát, ha kell, és megpróbálja elérni, amit akar. Ez baj?

Tavaszi hangulat

Pénteken arra ébredtünk, hogy óriás mennyiségű hó esett. Péter utólag vallotta be, hogy kicsit megijedt, hogy  mi lesz, ha Kaposvárig ez lesz, de amint kiértünk Kehidakustányról, barátságosabb volt a helyzet az utakon. Akkor nyugodott meg, amikor látta, hogy nem lesz baj, gond nélkül odaérünk. Szerencsére nem esett több hó, másnapra szinte az egész elolvadt.

Mondom ezt úgy, hogy aki ismer, az tudja, mennyire szeretem a telet. Ez így is van, de már nagyon várom a tavaszt. Tegnap nagyon szépen sütött nap, ráadásul tiltólistára került a gépem (néha ledobja az összes gépet a wifi, ha többet használunk egyszerre, és Péternek fontos munkája volt), úgyhogy végre nekiálltam az ablakoknak. Nem vagyok bolond, nem szeretem az ablakpucolást, de azt még kevésbé szeretem, ha mocskos. Az pedig nem kifejezés, hogy mocskosak voltak, mivel télen csak belülről törlöm meg, nem látom értelmét a hóban-fagyban történő ablakmosásnak. Tudom, ez nem kifogás, de sajnálom az időt rá, amikor a következő percben ugyanolyan lesz. A dolgot csak nehezíti, hogy -egyelőre- nincs függönyünk, el sem tudom takarni a dzsuvát, úgyhogy éppen időszerű volt már. Ez is olyan, mint a legtöbb dolog, csak elkezdeni nehéz. Ha már rászánta magát az ember és megmozdult, onnan már sínen van a dolog. Via útmutatása szerint az én átalakított táblázatomban ezen a héten a nappali és a konyha van soron, úgyhogy csak ezeket az ablakokat mostam meg. Pont elég volt. Mivel nem kockáztattam, hogy esetleg akkor ébred fel Gergő, amikor ablakpucolós ronggyal a kezemben lógok az egyik széken, nem fejeztem be rendesen, hagytam mára/holnapra is. Ma nincs olyan napsütéses idő, mint tegnap, úgyhogy lehet, holnapra marad a befejezés, de akkor már mindenképpen.

Nagyon szeretném már a tavaszt. Neki akarok esni a terasznak (pénteken esélytelennek látszik, talán jövő hónapban belefér), mert egy tragédia, ami ott van, és a nappalira is ráfér egy kis frissítés. Nem, nem tervezem az újabb átrendezést, ezekkel a bútorokkal semmiképpen, de érik már egy nagy átalakítás, csak várjuk a rávalót. Addig is inspirációkat, öleteket gyűjtök. Főleg a Pinterestről. Kíváncsiságból néztem bele, nem tudtam, mások miért szeretik, és elkapott. Most éppen függönyöket nézegetek, mert az hiányzik leginkább a nappaliból. Van már kiszemelt áldozat, amit fellógatnánk az ablak elé, de jó nézegetni mások ötleteit. Most pl. ez tetszik:

Kép innen: Pinterest

Annál is inkább lehetne már valami, hogy érzem a tavasz közeledtét. Jön a melegfront, vagy már itt is van. Napok óta ma először nem érzem azt, hogy bármelyik pillanatban el tudnék aludni, Gergő meg van kattanva, megint csapkod és lökdösődik, amit már egy ideje nem csinál.

Szeretnék Gergőnek venni egy jópofa gumicsizmát, és arra cserélni a hótaposót, amit nagyon szeretek ugyan, de elég volt. Remélem, a gumicsizma beszerzése nem lesz olyan macerás, mint a hótaposóé. 24-25-ös kellene. Könyörgöm, legyen valahol olyan, amit szívesen nézek akár több szezonon keresztül Gergő lábán!

Dunántúli kaland 2. rész - Kaposvár

Szándékosan arra hétre szerveztük a kehidakustányi kiruccanást, hogy onnan mehessünk hétvégére az unokaöcsém névnapját ünnepelni. Amíg a fiúk reggeli után csobbantak, én gyorsan összepakoltam, aztán már indultunk is. Úgy terveztük, hogy megint megállunk valahol ebédelni útközben, ahogy szerdán, de Gergő közbeszólt, azaz közbealudt. Megint nem a pályán mentünk, hanem településeken keresztül. Azt hittük, Gergő alszik valamennyit, aztán felébred, ahogy tette ezt szerdán, de nem. Amikor éreztem, hogy nagyon közel vagyunk, szóltam a húgomnak, hogy bocs, de korábban érkezünk, mert nem akarjuk Gergőt felébreszteni azért, hogy megálljunk ebédelni. Így történt, hogy kicsivel dél után már Kaposváron voltunk. Végszóra Gergő is felébredt. Délután elmentünk az unokaöcsémért az óvodába. Volt nagy öröm és boldogság, de nem tartott sokáig. Már este elkezdődött, ami aztán másnap érte el a csúcspontját.

Valami miatt az unokaöcsém nagyon irigy lett mostanában. Nem arról van szó, hogy egy bizonyos játékot em ad oda Gergőnek, mert az az aktuális nagy kedvenc, hanem SEMMIT sem ad oda. Semmilyen üzlet nem érdekli, nem hajlandó cserélni, együtt játszani sem. Nehéz. Pénteken délelőtt a húgom és a sógorom is dolgoztak, Péterrel ketten voltunk a gyerekekkel. Nem volt könnyű úgy lavírozni a két gyerek között, hogy az egyik semmit sem akart odaadni a másiknak, viszont a másik néhány dologra igen rákattant. A legnagyobb harc egyik-másik rendőrautóért vagy valamelyik mozdonyért ment. Néha Gergő szabályosan könyörgött Matyinak (Kérem szépen, légyszi, kérlek...!), de nagyon ritkán kapta meg a kiszemelt darabot. Ha megkapta, könnyes szemmel megköszönte, boldog mosollyal tologatta a szőnyegen, de amint elfordult, Matyi újra lecsapott a játékra (mondván, hogy letette), és kezdődött minden elölről.

Sokat beszélgettünk a jelenségről a húgommal, ő pedig az óvónőkkel és a gyógypedagógus sógornőjével. Arra a következtetésre jutottunk, hogy ez a műsor kizárólag Gergőnek szól, mert amikor ketten vannak, ő a nagy. Máskor ő a kicsi, vagy egykorúakkal van. Klassz. Remélem, életkori sajátosságról van szó, különben félek, hogy nem akarnak majd együtt játszani, mert az egyik nem akarja odaadni a dolgait, a másik meg szeretne megkaparintani valamit.

Ettől függetlenül nagyon jó volt a Kaposváron töltött 1 nap. Most nem maradtunk hosszabb időre, mert nem férünk el a húgoméknál, ha anyuék is ott vannak, az anyósáékat pedig nem akarjuk már szállásügyben igénybe venni. Jó ez így. Úgysem bír ki a teljes csapat együtt több napot...

Szombaton este hivatalosak voltunk egy szülinapi ünneplésre, de Gergő egész úton aludt, akkor ébredt fel, amikor beálltunk a garázsba. Mi sem voltunk túl fittek, napot óta nem aludtunk a saját helyünkön, pont nem hiányzott egy buli. Helyette közösen néztük az idei eurovíziós felhozatalt, és végre aludtunk egy jót a saját ágyunkban.

Dunántúli kaland 1. rész - Kehidakustány

Pár hónapja találtam ezt a kuponos akciót. Osztottunk-szoroztunk, végül úgy döntöttünk, belevágunk, mert egyrészt nagyon kedvezményes, másrészt máshogy nem jutunk el ilyen helyre. Korábban is találtam hasonló lehetőségeket, de azoknál mind az volt a hiba, hogy az árban nem volt semmilyen wellness, csak kedvezményes belépésre jogosító valami. Azokat elvetettük, mert nem akartunk olyan költséget, amivel nem tudunk előre számolni. Végül olyat találtam, amiben benne volt a wellness is, úgyhogy lecsaptunk rá.

Kehidakustány. Hallottam már róla mindenféle szépet és jót, bár az mind a nagy wellness szállóról szólt, mi meg nem oda készültünk, de egyetlen percig sem búslakodtunk emiatt. Láttam a honlapon, hogy itt is van medence meg mindenféle szauna, az meg nekünk elég.

Szerdán még elmentünk a Kerekítőre, Gergő evett valamit ebédre, aztán dél körül elindultunk. Nem szoktunk pályamatricát venni; ennek az egyik oka, hogy szeretünk településeken keresztül utazni, mert érdekesebb. Most még az is jött hozzá, hogy valahol útközben szerettünk volna ebédelni, amikor Gergő felébred. Ez végül Pákozdon következett be. Találtunk is egy helyes, útmenti éttermet. Nem mondom, hogy gyorsan megebédeltünk, mert volt az 2 óra is, de szerencsére nem volt gond azzal, hogy Gergő felfedezte a hely minden sarkát, ismerkedett a pincérlánnyal, szaladgált a lépcsőn. Ez elég volt neki, hogy kibírja az út hátralévő részét. Igaz, Tapolcán még megálltunk a Tesconál, hogy vegyünk valamit vacsorára (csak reggeli volt az árban, amivel nem is volt gond, csak készülni kellett némi harapnivalóval estére), de aztán suhantunk tovább.

A települést könnyen megtaláltunk, de az utcát nem találta a GPS. Péter úgy akarta megtalálni, hogy megálltunk az út szélén, beizzította a 3G-t, és kereste linket, hátha van egy térkép. Párszor elmondtam, hogy olvastam a honlapon, hogy a nagy wellness szálló mellett van, úgyhogy szerintem szépen menjünk vissza oda, ahol az volt kitáblázva, és ott nézzünk szét. Péter közölte, hogy nem fog csalinkázni, úgyhogy megálltunk az út szélén, és próbált életet lehelni a 3G-be, miközben Gergő hátul folyamatosan nyomta, hogy Menjünk már!. (Ezt tőlem hallotta, vállalom. :D) Végül Péter közölte, hogy amíg a 3G összeáll, nézzük meg az én módszeremet. Odamentünk, megláttam az egyik sarkon a honlapon említett éttermet, és már tudtam, jó helyen vagyunk. Kicsit közelebb érve megláttam az utcatáblát is. A 3G addigra állt össze. :)

A szállás kívülről nem olyan tetszetős, mint általában a wellness szállók, de ez nem is az volt, hanem aparthotel, annak meg tökéletes. 

Ilyen volt a szoba. A tolóajtó mögött kis átjáró után fürdőszoba és egy másik szoba, ami be volt zárva..
Kép innen.

Gyorsan elfoglaltuk a szobát, és hiába múlt már el a fürdetési idő, muszáj volt egyet csobbanni Gergővel alvás előtt. Meg is lett a hatása; 10 óra előtt kidőlt, reggelig alig mozdult. Másnap megjelentünk reggelizni. Gergő addig volt hajlandó a fenekén ülni, amíg jól nem lakott, utána valamelyikünk folyamatosan szaladgált utána. Amikor én voltam a soros, elintéztük a recepción a szobanyitó kártyát, mert este nem működött. Egy kedves hölgy megjegyezte a reggelinél, hogy Gergő nagyon aktív, én meg mondtam, hogy igen, ez van. Erre kedvesen megkérdezte a hölgy, hogy nem lehetne-e megkérni, hogy ne szaladgáljon. Majdnem felröhögtem, de csak annyit mondtam mosolyogva, hogy meg lehet kérni, csak nincs sok értelme. Másnap már nem szaladgáltunk utána, mert kitapasztaltuk, hogy csak a liftig megy el, aztán jön vissza. Nyugodtabban reggeliztünk.

Reggeli után medence (ahogy Gergő mondta: mentünk úszni), aztán dél körül bealudt, de úgy rendesen. Már nagyon éhesek voltunk, mire felébredt, úgyhogy szinte szaladtunk a sarkon lévő étterembe. Nagyon kedvesen fogadtak minket; Gergő kapott 2 csomag kártyát, amiből az egyikre le is csapott, hiszen autók voltak rajta. Az vicces volt, amikor egyenként hozta nekünk, hogy melyik autót ábrázolja a kártya (Verdák 2. volt a tematika), de én összesen kettőt ismertem, Péter meg kb. 4-et. :) Szerencsére jól lefoglalta magát vele. Mostanában egyre gyakrabban fogunk ki olyan helyeket, ahol nem fintorognak, ha gyerekkel léptünk be, hanem pont ellenkezőleg: mosolyogva fogadnak, és még valami extrával is szolgálnak (pl. most a kártya).

Délután megint kicsivíz (így hívta Gergő a lezúduló vizet a medencében) volt, és igaz ugyan, hogy hosszabb volt az altatás, de az lehetett az oka, hogy sokkal korábban kezdtük. A lényeg, hogy mindkét éjszaka elaludt este 10 előtt. Én nem sokat aludtam, mert vagy Gergő próbált letúrni az ágyról és/vagy áttolni az éjjeliszekrényre, vagy Péter -egy ideje eltűnt és nem hiányolt- horkolása ébresztett óránként. Ráadásul volt a szobában egy bazi nagy tükör, amit sehogy sem tudtam letakarni. Tartok tőle, hogy ez sem segítette a pihenésemet.

Péter kialkudta a recepción, hogy kapjunk reggel még egy kis időt, mert mindenképpen terveztünk még egy csobbanást indulás előtt. Este összepakoltuk, amit lehetett, reggel nyitáskor mentünk reggelizni, utána a fiúk elmerültek a habokban. Jó volt ez így, mert kapkodás nélkül tudtam mindent összepakolni és annyira rendet rakni, hogy jó érzéssel hagyjam el a szobát. Tudom, hogy azért vannak a takarítók, hogy rendet rakjanak és takarítsanak, de nem szeretek rumlit hagyni magam után.

Összességében azt kell mondjam, hogy jó kis hely ez. Egyáltalán nem baj, hogy nem a nagy wellness szállóba mentünk, mert így szinte csak a miénk volt a medence. Ennek az egyik oka lehet az is, hogy hétköznap voltunk (csak így lehetett igénybe venni a kupont), de az is lehet, hogy a többi vendég átment pancsolni a nagy wellness szállóba. Nekünk pont így volt jó. Ha újra választanom kellene, megint ezt választanám.

Tegnap este zuhanyzás után Péter magára öltötte a köntöst, ami Kehidakustányon is szolgálatban volt. Gergő meglátta, és közölte, hogy Menjünk úszni! :)

Készülünk

Lassan 2 hete már, hogy visszajöttünk. Kezdenek lecsengeni a dolgok, bár az igaz, hogy az is kellett hozzá, hogy először Péterrel beszéljük meg, aztán a húgommal ugorjunk egymás torkának virtuálisan. Nem arról van szó, hogy összevesztünk volna, erről szó sincs, csak annyira kijött mindenkiből minden, hogy muszáj volt bizonyos dolgokat megbeszélni. Még nincs vége. Pénteken megyünk Kaposvárra az unokaöcsém névnapját ünnepelni, aztán szombaton jövünk is vissza. Tulajdonképpen erről szólt a virtuális toroknakugrás, hogy két estét nem bírnak ki a pasik egy fedél alatt. Eléggé pofonvágott, amikor a húgom mondta, de az ő szemszögükből tökre értem.

Az a legrosszabb nekem ebben az egészben, hogy alapvetően Péternek kell igazat adnom, mert olyan dolgokat tesz szóvá, amiknek alapvetőnek kellene lenniük (nem emelek ki egyet sem, mert leírva piti dolgoknak tűnnek), csak a kommunikációjával van baj, illetve azzal, hogy semmi mellett sem tud elmenni szó nélkül. Ha azt mondom, semmi mellett, akkor az azt jelenti, hogy SEMMI mellett. Én sokszor csak hümmögök egyet; ha rosszabb pillanatban kap el, akkor visszakaffogok, de azt hiszem, egészen jól kezelem. (Ha nem, akkor meg jövök ide és nyavalygok.) Anyuék és a húgomék viszont egészen másképp reagálnak, és bevallom, azt én sem tűröm, ha a családomat szuttyongatja. Ezt kellene valahogy megoldani. Dolgozom rajta...

Holnap pedig utazunk ide. Kuponnal, mert annyira nem megy jól, hogy csak úgy menjünk. Mindegy. A lényeg, hogy megyünk. Jó lesz. Holnap délelőtt még elmegyünk Gergővel a Kerekítőre, megszerzem az unokaöcsémnek a megrendelt társasjátékot, Gergő eszik valamit, és indulunk. Mi majd eszünk valamit útközben. A lényeg, hogy Gergő egyen, mert elég valószínű, hogy még Budapesten belül elalszik.

Ami miatt pedig (megint) ritkán vagyok itt, azaz jövök én, csak írni nem tudok: Gergő egyre többször nem alszik délután, amikor meg igen, akkor egyéb okok miatt lehetetlen, hogy a gép mellett üldögéljek. Telefonról meg nem vagyok hajlandó pötyögni, mert kirántom szálanként a hajam, mire végzek... Tervben van egy dolgozósarok kialakítása a nappaliban, ahol nekem is lesz egy asztal, ahol állomásozhat a laptop, és nem kell állandóan nyitni-csukni, szállítani. Nem tudom, mikor lesz ilyen, de lesz, mert kell.

Terápiás fodrászat

Olyan sokszor megfogadtam már, hogy nem megyünk 1 éjszakánál többre anyuékhoz, hogy már én is unom, mégis mindig belefutunk ahelyett, hogy tanulnánk a saját hibánkból. A legutóbbi hétvégén minden megvolt, ami eddig részletekben. Összeveszés, kiabálás, megsértődés, odamondás. Végtelenül elszomorodtam. Egész úton hazafelé (ami nem volt kevés, hiába repesztett Péter) azon agyaltam, hogy lehetne megoldani, vagy legalább finomítani a kialakult helyzeten, ami mostanra csatatérré fejlődött, de nem jutottam semmire. Még jobban elszomorodtam. Bármilyen megoldást találtam, nem volt jó. Alaposan feltúráztam az agyam, sajnáltam mindenkit, de leginkább Gergőt.

Ebben az állapotban vetettem bele magam Noémi székébe és a keze alá. Azt beszéltük, hogy leszívja a hajamról a majdnem 20 év dobozos festésének eredményét, és felken egy kicsit világosabbat. Még a múltkor említette, hogy szerinte jobban állna egy kicsit világosabb szín, és egyet is értettem vele, hiszen nem akartam én ilyen sötétet, de a dobozos festék mindig sötétebbet eredményez, világosszőkét meg nem mertem megpróbálni, bár sanszosan az lett volna a jó. Úgy ültem a székbe, hogy ha nem platinaszőke vagy fekete tüsihajam lesz, akkor nem érdekel, milyen lesz, csak legyen más.

Új helyen dolgozik. Sosem voltam még ilyen csendes helyen fodrásznál, ha nem számoljuk a gyerekkorom fodrászélményeit, amikor anyu barátnőjéhez jártunk a lakótelep földszinti helyiségébe, de azt tényleg nem számolom. A leszívó cucc (nem tudom a nevét) csípte a bőröm, ahova kikenődött (pl. a fülemen), de nem érdekelt, mert éreztem, hogy megy le a hajamról a rákövült réteg. Vöröses-foltosra szívta a cucc a hajam. Azt hittem, sokkal rosszabb lesz, mert Noémi viccesen megjegyezte, hogy legalább meglátom, hogy néznék ki szőkén. Nem volt teljesen őszinte a mosolyom, mert két szín van, amit sosem szeretnék saját hajszínnek látni, és az egyik a szőke. A másik a fekete, de az most szóba sem került. Szerencsére a köztes állapot sem volt szőke, inkább úgy nézett ki, mint egy alaposan elrontott vörös. :)

Olyan színt választottunk Noémivel, amiben van egy kis arany. Magamtól sosem választottam volna egyiket sem (a végére világosabbat kent, hogy egységes legyen), de erre való a szakember, aki bátrabban javasol. Az eredményt talán a világos aranybarna megnevezés adja vissza legjobban. Tetszik. Csak egy szín, mégis sokkal jobban éreztem magam tőle.

Egyedül Gergő kérését nem tudtam teljesíteni, aki állítólag végigbalhézta a hazafelé utat (mivel nem aludt, családilag közelítettük meg a tett helyszínét, aztán otthagytak), hogy Anya nem barna, nem fekete! Péter kérdésére, hogy akkor milyen legyen, közölte, hogy sötétkék. :D

Speciálisan szabálytalan

Tegnap kora délután majdnem belénk jött egy kocsi szemből, pedig nem csináltunk semmit, csak szabályosan haladtunk a kijelölt sávban. A Jakab József utcában haladtunk, és készültünk a Dagály utcára kanyarodni, amikor a szembejövő autó úgy gondolta, kikerüli az ő sávjában szabálytalanul parkoló autót. Amikor Péter mutogatással megkérdezte a pasitól (bepasszírozta a kocsiját közénk és a parkoló autó közé), hogy mégis mi a fenét csinál, visszamutogatott, hogy ott van egy parkoló kocsi, amitől ő nem tud haladni. És? Az ő sávjában van az akadály, ne nekünk kelljen már lehúzódni! Vállvonogatva elhajtott. A parkoló autóban egy nő üldögélt. Azt gyorsan levettük, hogy egy szülő, mert közvetlenül az iskola előtt állt. Észlelte, hogy ő a probléma forrása, azonnal lehúzta az ablakot, amint eltűnt közülünk a passzírozós autó. Mielőtt megszólalhatott volna, Péter felvilágosította, hogy 2 m-re van kialakított parkolóhely, talán oda kellett volna állnia. A nő szenvedő arckifejezéssel az iskola felé intett, és közölte, hogy nem véletlenül jár oda a gyerek.

Most szemét leszek. Utánanéztem az iskolának. Azt eddig is tudtam, hogy nem sima általános iskola, hanem alapítványi, csak azt nem, mennyiben tér el. Igen, valóban speciális. Nagyon sajnálom azokat a szülőket, akiknek ide kell járatni a gyerekét, de változatlanul nem látom indokoltnak, hogy miért kell közvetlenül az iskola bejárata elé parkolni úgy, hogy az autó és a kapu között van egy járda, az anyuka pedig az anyósülésen várakozik, tehát ahhoz, hogy kiszálljon a kocsiból, nem elég, hogy szabálytalanul parkolva elzár majdnem egy teljes sávot, de még ki is kell vágni az ajtót a közlekedők elé. Mindezt úgy, hogy aki a Dagály utcáról kanyarodik a Jakab József utcára, csak kanyarodás után látja meg őt. Nem túlzok, tényleg 2 m-t kellene megtenni, hogy szabályosan parkoljon, és láttam, hogy volt is hely.

Értem én, hogy nagyon mélyen fogjam be a számat és örüljek a szerencsémnek, hogy nagyon valószínűleg nem lesz szükségünk erre az iskolára, de szerintem ez nem így működik. Ha ezt (mármint a gyerek biztonságos szállítását) csak így lehet megoldani, akkor az iskola szerintem NEM KÉPES ellátni a speciális igényeket, mert nem biztosítja a megfelelő megközelítést anélkül, hogy másokat potenciálisan balesetbe nem sodorna. Nem túlzok, tényleg sem sok kellett, hogy ütközzünk. Persze, mondhatjuk, hogy a kanyarodó autósnak kutya kötelessége lett volna megállni a parkoló autó mögött, de ez szóba sem kerülne, ha eleve nem parkolt volna oda.

Nem tudom, milyen problémája van a parkoló hölgy gyerekének, de amennyiben mozgáskorlátozott (rámpa nincs) vagy elkolbászolós, akkor sem az a megoldás, hogy megáll a tilosban. Álljon meg szépen a kijelölt helyen, szálljon ki a kocsiból, és várja a gyerekét a kapuban. Ha így tesz, amint kilép a gyerek a kapun, azonnal terelgetni tudja, ellenben a szabálytalanul parkoló autóban várakozva először ki kell szállnia a kocsiból (kivágja az ajtót az esetlegesen bekanyarodó -és őt későn meglátó- autós elé, kilép a forgalomba) az autót megkerülve el kell mennie a kapuig, és csak ekkor tudja átvenni a gyereket. Akárhogy nézem, mindenki jobban járna, ha nem takarózna azzal, hogy nem véletlenül jár ide a gyereke, hanem mérlegelne, hogy melyik megoldással járna mindenki jobban.

Tudom, ne rúgjak bele abba, akinek nélkülem sem egyszerű, de sajnos, az eset nem egyedi, csak most először tapasztaltam a saját bőrömön, hogy akár nagy baj is lehet ezekből a parkolásokból. Nem hagyják ott az autót (bár láttam már ilyet is), csak várakoznak, de a Dagály utca felől érkező kanyarodónak tök mindegy, hogy egy parkoló vagy egy várakozó autóba megy bele vagy kerül ki hirtelen úgy, hogy a  szemből szabályosan érkezőnek (ebben az esetben nekünk) megy neki. Szerencsénk volt, mert mindenki gyorsan reagált, de kellett hozzá Péter is a rutinjával. Nekem tuti nem sikerült volna. (Mondjuk, nekem már egy szimpla kanyarodás is gondot okozna a poros-pókhálós jogsimmal, de nem is ez a lényeg.)