Ünnepek

Tavaly ilyenkor tele volt a város jelmezes emberekkel, az ablakokban töklámpák égtek. A város idén is -nyilván- ugyanolyan, csak én nem látom. Most egy másik városban vagyok, egy másik országban. Itt a mai nap ugyanolyan, mint a többi. A budapesti ablakba ugyan kitettem egy töklámpás alakú mécsestartót néhány napja, de ennyi. Csütörtökön az Andrássy úton szembejött velem egy anyuka a kisfiával, és elkaptam egy félmondatot, amiben a kisfiú azt sajnálta, hogy nálunk nincs Halloween. Nem is tudom. Érdekes volt látni, megtapasztalni ezt az ünnepet, de nem hiszem, hogy ugyanolyan lenne, ha mi is elkezdenénk ünnepelni. Távol van a mi kultúránktól. Persze, azért egész nap bennem volt, hogy milyen nap van, de nem faragtunk töklámpást. Még sütőtököt sem szereztünk be. Csak halkan jegyzem meg, hogy ha kaptam volna egy kisebb, formás tököt, az most az ablakban figyelne lámpásként.:) Mégis van egy Halloween dekorációnk: anyu egyik nagyobb orchideája ledobta az összes virágját, és mivel nem szabad levágni a szárait, hanem hagyni kell elszáradni, most üresen meredeznek. Tökéletes Halloween hangulat.:)

Persze, azért az, hogy itt nem ünnepeljük a Halloweent, még nem jelenti azt, hogy ne lennének a boltokban megfelelő dekorációk. Nem tudják, mit jelent az adott ünnep (tisztelet a kivételnek), de látványos, és lehet dekorálni a boltokat, eladni egy halom csecsebecsét.

Ami engem illet, ha nem is vágtam magam ma narancssárgába és feketébe, de már nem tudok ugyanúgy elmenni a Halloween vagy éppen a St. Patrik nap mellett, mint régen.

Légi élmények

Tudom, már sokszor fogadkoztam, hogy a Ryanair légitársaságnak még a nevét is elfelejtem, de most már tényleg így lesz. Az történt, hogy az októberi dublini villámlátogatáskor a lehető legolcsóbb jegyet kerestem, és nem tudtam ellenállni a Ryanair ajánlatának. Nem is tudom, hogy megbántam-e, hiszen tényleg nagyon olcsó volt. Azt viszont már tényleg nem tudom, ki tudnak-e még valamit találni.

Tulajdonképpen nem nagy ügy, hogy megnézik a csomagot és a kézipoggyászt, de az eljárás... Mivel csak kézipoggyászt vittem, alaposan megnéztem, mit teszek bele, kis adagokba osztottam és bezacskóztam a folyadékokat, folyamatosan mértem a táskát, nehogy túllépjem a megengedett 10kg-t, mert nem tudtam volna kinek odaadni a "fölösleget". Ez már a visszaút volt, Budapestről Dublinba Aer Lingus-szal utaztam, akkor nem is volt semmi probléma. Az elején a Ryanair-rel sem. A reptéren az ellenőrző helyen lemértem a csomagom. 9,2kg. Király! A pultnál kiderült, hogy nem kellett volna sorbaállnom az on-line csekkolás során megszerzett beszállókártyámmal. Meg is lepődtem, hogy én vagyok az, aki túlbonyolítja a dolgokat és nem a Ryanair.:) Az átvilágításnál sem volt probléma, a beszállókapu is megvolt, a sorban is elég jó helyre kerültem, nem kellett sokat várnom. Ekkor kezdődött az őrület. Egy mogorva tekintetű reptéri alkalmazott hölgy az általa túlméretezettnek gondolt kézipoggyászokat és azok tulajdonosait egy méretező szerkezethez irányította, és ha nem fért bele a csomag, akkor oldalra kellett húzódni, és átrendezni a holmikat. Ha semmiképpen sem ment bele a csomag a méretezőbe, akkor le kellett (volna) adni a csomagtérbe, de nem ingyen ám, hanem 35 euróért. Tudom én, hogy a kézipoggyász mérete és súlya is meghatározott, de ezt miért az utolsó beszállókapu után kell csinálni, amikor az embernek esélye sincs hazaküldeni valamit a csomagból? Az én csomagom is nagyobb volt a kelleténél, azaz nem ment bele a méretezőbe. Pánik. Mivel már hazafelé tartottam, nem volt nálam 35 euró, még a fele sem. Ilyenkor kidobják a cuccaimat vagy mi van? Alaposan kiakadtunk. Gondolom, mondanom sem kell, hogy igen nagy tumultus alakult ki, az utasok fele próbálta kisebbre pofozni a csomagját. Nem tudtam mit tenni, mégsem nyelhettem le a ruháimat. Gondoltam egyet, és újra megpróbáltam beletenni a csomagom a szerkezetbe. Kicsit megnyomtam az első részét (gurulós bőrönd), erre hirtelen belecsusszant. Boldogság. Vigyorogtam, mint a vadalma. Kifelé viszont nem ment ilyen könnyen, mivel a hirtelen becsusszanáskor a fogó a szerkezet pereme alá került. A hölgy azt mondta, hogy ha nem jön ki, akkor túl nagy. Közöltem vele, hogy nem túl nagy, és elszántan megragadtam a bőrönd fogóját, és megrántottam. Kijött! Megvan! Diadalittas mosolyt villantottam a csajra, és elégedetten távoztam a tett helyszínéről. Szerencsére sikerült megoldani, de azt a pár percet nem kívánom senkinek, amikor azt mérlegeltem, melyik cuccomtól búcsúzzam örökre.

Ha már a légitársaságoknál tartunk megemlíteném olvasmányi tapasztalataimat. Mindkét légitársaságnak van saját újságja. Havonta, kéthavonta jelenik meg, úgyhogy mindkettő újdonság volt számomra. Mivel oda az egyikkel, vissza a másikkal utaztam, mindkét újsághoz volt szerencsém.

Az első az Aer Lingus kiadványa volt. Az egyik város, amiről részletesebben írtak, Bukarest volt. A cikk jó volt, még kedvet is kaptam Bukarest meglátogatásához. Aztán elértem egy mondathoz, amit többször el kellett olvasnom, mert nem hittem el, amit látok. Szó szerint nem tudom idézni, és az utca nevét sem jegyeztem meg (ígérem, utánanézek), de a lényege az volt, hogy az a bizonyos utca átmegy egész Budapesten. Először elgondolkoztam, hogy lehet az, hogy nem hallottam erről az utcáról, hiszen nyilván híresnek kell lennie, ami Bukaresttől egészen Budapestig elér, de elég volt fél másodperc ahhoz, hogy leessen a dolog, és hipergyorsan felhúzzam magam. Nemes egyszerűséggel ugyanis összekeverték a két várost. Nem először találkoztam ezzel a helyzettel, de nyomtatásban sokkal durvább. Csak elképzelem, hány ember olvasta a cikket, mielőtt nyomtatásba került (a cikk írója, lektor, szerkesztő...), és senkinek sem tűnt fel. Persze, tudom, kicsik vagyunk mi nekik, és közel is van a két ország, a történelmi események sem tiszták a nyugati országok lakóinak, mégis rosszul esik a érdektelenség. A cikket továbbolvasva újra találkoztam a mondattal, ugyanis ahogy a hosszabb cikkeknél szokás, néhány mondatot vastagon szedve szétszórtak a hasábok között. Az egyik mondat ez volt. Nagy levegő, továbbolvas, ommmmm...

A Ryanair kiadványában nem vérlázító dolgot találtam, inkább vicceset. Korábban már hallottam a szóbeszédet, miszerint lesznek állójegyek, de azt hittem, viccelnek. Hát, nem.:) A rövidebb járatokon (max. 1 óra) 60 széket kivesznek, és állóhelyeket, ún. függőleges székeket alakítanak ki. 20 hely ingyenes lesz, a többi pedig 50%-al olcsóbb. Már csak azt nem tudom, hogy érkezési sorrendben lehet-e az ingyenjegyekhez hozzájutni. Mi jön még?:)

Új helyzet

Keresem a helyem, tanulom az új helyzet kezelését. Legtöbbször jól megy, de időnként elfog a világvége hangulat. Ilyenkor szükségem van valamire, ami eltereli a figyelmemet, és rávilágít az élet jó dolgaira.

Gyakorlatilag Dublinból egyenesen Kaposvárra vettem az irányt. Aludtam egyet a lakásban, másnap átvettem a legújabb Avon szállítmányomat, majd az alig átpakolt bőröndömet magam után húzva megközelítettem a vasútállomást. Szerintem már lépni sem tudnék anélkül, hogy ne cibálnám magammal a piros bőröndöm. Más kézitáskát hord, én bőröndöt.:)

Kedden este érkeztem Kaposvárra, hogy néhány napot a húgomékkal töltsek, és nem utolsósorban alaposan kibabázzam magam. Sosem fogtam még ilyen pici babát, de eszembe sem jutott félni tőle. Pici csomag, törékeny, de nem féltem tőle, hogy összetöröm. Alig vártam, hogy rámkerüljön a sor, és evés után az én vállamon pihenjen a család legfiatalabb tagja. Imádom. Édes. Tündéri. A legszebb kisbaba a világon. Puha, illatos, gyönyörű. Ma 26 napos, de már emelgeti és forgatja a fejét. Hihetetlen, de érzem, ahogy erőből nyomja a fejét, amikor a vállamon pihen. Nem lehet vele betelni.

Feltöltődtem Kaposváron. A helyemet viszont még mindig keresem. Nem tudom, hová tartozom. Nem tudom, tartozom-e valahová. Salgótarjánban nőttem fel, ott élnek a szüleim, de már kirepültem a fészekből, ott csak látogató vagyok. Kaposváron jó lenni, ott a családom másik fele, de ott is látogató vagyok, nem tartozom oda. Dublinba már nem tartozom, és nem tudom, tartoztam-e oda egyáltalán. Átutazó voltam. Akkor marad Budapest. Igyekszem megtalálni a régi önmagam, aki Budapesten itthon volt, otthonosan mozgott az utcán, csukott szemmel tudta, mit hol érdemes megvenni, vagy keresni. Egyelőre esetlenül téblábolok, igen bénának érzem magam. A lakásom sem a régi, vagy éppen túlságosan is az. Nem tudom. Lehet, hogy jobban megtalálnám magam és a helyem, ha kicsit átszervezném a dolgokat. Nem vagyok jóban a változásokkal, most mégis úgy érzem, sokat segítene, ha az új helyzethez új, átalakított lakással próbálnék meg alkalmazkodni. Átrendezni, lefesteni, és kész is van. Nem nagy dolgokra gondolok, inkább sok apróra. Legalább ezzel is lefoglalom magam és a gondolataimat. Jó lesz.

..

Már tudom, miért mondják, hogy küzdés az élet. Minden egyes boldog percért keményen meg kell küzdeni, a siker pedig nincs garantálva. Igazság sincs.

.

Miért teszek úgy, mintha a zöld kuka vagy annak hiánya volna a legfontosabb dolog az életben? Miért teszek úgy, mintha minden rendben lenne? Talán azért, hogy ne kelljen szembesülnöm a ténnyel, hogy módszeresen és alaposan elszúrtam az életemet. Amikor azt hittem, vége a rossz időszaknak és elkezdődhet valami jó, elindultam a jó úton, akkor egyszerűen eltűnik az ösvény, a föld kicsúszik a lábam alól, és minden további lépés értelmetlenné válik.

Pedig úgy érzem, most kész vagyok olyan áldozatokat (is) meghozni, amikre eddig különböző okokból képtelen voltam. Utálom magam, mert mindent elrontottam, és félek, nem tehetem már jóvá.

Szelektív

Nem szeretnék csatlakozni azon külföldről hazatért magyarok táborába -még, ha most nyafogós hangulatban vagyok is-, akiknek semmi se jó, de az tény, hogy vannak olyan dolgok, amiket elsajátíthatnánk nyugati embertársainktól. Ilyen például a szelektív szemétgyűjtés. Nagyon tetszik, ahogy Írország áll a témához. Minden háznak van hagyományos és szelektív kukája, ez utóbbi a papír- és fémhulladéknak, de mostanában előkerültek a szerves hulladék tárolására való kukák is. Az embereknek természetes, hogy külön gyűjtik a szemetet, a gyerekek is automatikusan tudják, mit hova kell dobni. Amikor egy háromgyerekes ír családnál vállaltam helyettesítő bébiszitterkedést, és 4 éves kislány kérdezés nélkül megmutatta, hol a zöld kuka, amikor meglátta a papírdobozt a kezemben. Tudta, hova kell dobni, és mivel a kert hátsó részében volt, megmutatta nekem. Ez neki természetes.

Nincsenek ilyen nagy igényeim, nem feltétlenül kell minden háznak külön zöld kuka, bár jó lenne. Egyelőre viszont azzal is kiegyeznék, ha visszakerülne a ház szelektív kukája onnan, ahova elszállították. Először azt hittem, csak a mi kis kukánk tűnt el. Gondoltam, sebaj, majd elviszem a papírjaimat a Lövölde téri színes kukákhoz. Aha, persze. Tegnap észrevettem, hogy azok is eltűntek. Most akkor mi van? Végre kezdett megvalósulni, vagy inkább elkezdődni a szelektív hulladékgyűjtés, az emberek -legalábbis, aki akarta-, megtanulta, mit hova kell dobni, erre eltűnnek a gyűjtők.

Egyelőre a konyhapult félreeső részén gyűjtöm a papírhulladékot, és várok. Nem tudom, mire. Talán van valahol a környéken egy szelektív kuka. Nem szívesen dobom a papírt a hagyományos kukába. Már úgy megszoktam a válogatást. Ma is nyaff.

Egyedül

Szombaton este kiválogattam azokat a dolgokat, amiket mindenképpen szerettem volna magammal hozni az első körben, és elosztottam őket a bőröndökbe. Azt gondoltam, reggel csal felkapom a táskákat, aztán indulás. Na, persze! Az nem én lennék.:) Számtalan szatyrot megtöltöttem apróságokkal. Apu szorgosan rendezgette a táskákat a kocsiban, hogy minden beférjen, amikor anyu meglátta az előszobában várakozó kenyérsütőt. Behúzott nyakkal összemosolyogtunk. Kihívás volt, de végül sikerült mindent bepakolni. Magunk is meglepődtünk.

Rendesen kiürült a kocsi, amikor kiszálltam. Na, nem miattam, sokkal inkább a cuccaim miatt.:) Még nem pakoltam ki. Elsősorban azért, mert nincs hova. 2 éve bedobozoltuk azokat a holmikat, amiket nem vittünk magunkkal, ezek elfoglalják a gardróbot. Ösvényt kellene először vágni a gardrób felé, helyet kellene csinálni benne a ruháimnak. Nem lesz egyszerű. Már látom, hogy leszek olyanok, amiket elszállítok anyuékhoz, mert ugyan már nem használom őket, kidobni mégis sajnálom. Tudom, rossz szokás, de képtelen vagyok a módszeres lomtalanításra.

A héten egyedül vagyok, Marika néni (anyu barátnője, nyugdíj mellett dolgozik, eddig ő volt a lakásban, most egy ideig ketten leszünk... ameddig bírjuk) nyaral. Ezalatt szépen el kellene rendezkednem. Már kidolgoztam a koncepciót, csak meg kell valósítani. Tegnap elsétáltam a boltba, beszereztem a szükséges tisztítószereket. Nem mintha Marika néni nem tartott volna rendet, de nekem ennél több kell.

Meg aztán legalább valamivel lefoglalom magam és a gondolataimat. Testben itt vagyok, de lelkileg még nem igazán. Még mindig keresem azt a kaput, amin keresztülsétálva Dublinba kerülhetek és vissza.

Anyuék elindultak Kaposvár felé, én pedig ott álltam egyedül a lakásban a bőröndökkel. Mivel Attila anyujának a múlt héten volt a születésnapja, átugrottam felköszönteni. Még szoknom kell az új buszközlekedést. Tulajdonképpen nem új, de nekem az. A szokásos módon mentem a földalatti-busz kombinációval. Már hazafelé tartottam, várakoztunk a buszmegállóban, amikor kiderült, hogy van közvetlen busz tőlem Attila anyujáékhoz. Jó tudni.

Tegnap a tisztítószerek mellett némi főzési alapanyagot (Azt a mindenit, de választékos vagyok!:D) is be kellett szereznem. Hiába lenne olcsóbb a bevásárlás a Tescoban, de mivel gyalog nem tudom megközelíteni, buszjegyet meg nem volt kedvem venni, inkább a Matchba mentem. Tulajdonképpen jól döntöttem, mert megspóroltam magamnak némi pénzt azzal, hogy nem tudtam megvenni mindent, amit akartam. Legközelebb mégis inkább a Tescoba megyek. Dublin előtt álmomból felkeltve tudtam, hol mit érdemes megvenni. Az elmúlt 2 év alatt Dublinban tanultam meg ugyanezt. Most újra itt kell megtanulnom. Nincs kedvem. Gyalogszerrel megközelíthető Tescot szeretnék. Nyaff.

Irány Budapest

Nem tudtam tovább halogatni, ma szét kellett bontanom a csomagot, amit nem olyan régen még a dublini lakásban kerülgettünk, és amit Attila olyan gondosan lezárt, útjára bocsájott, apu pedig a múlt héten átvett. Holnap anyuék mennek Kaposvárra unokázni, engem pedig kitesznek Budapesten. Igaz, nagy a kocsi csomagtere, és a hátsú ülés egyik felére is lehet pakolni, de a csomag nem fér el. Muszáj szétszedni, és szelektálni a dolgokat. Ami ráér Budapestre kerülni néhány hét múlva, az még várakozik egy kicsit a dobozban, a többi jön. Negyedik napja nézegetem, mérgetem, mintha félnék kinyitni. Féltem is, hiszen tudtam, mi vár rám.

Már a ragasztószalag szétvágása sem volt kellemes, megsirattam, hiszen Attila keze munkája volt. Kinyitottam. A világoskék kapucnisom láttán ismét könnybe lábadt a szemem. Hiszen csak egy ruhadarab, ráadául nem túl egyedi! Akkor is. Dublini lakás illata volt. Sorban a kezembe akadtak az edények, könyvek, ruhák, tárgyak. Félve kerestem egy bizonyos dolgot. Reméltem, hogy nem tört el. Szerencsére túlélte a szállítást. Furcsa volt a kezembe tartani a Bulmers-es poharat. Nem tudom, szegényt fogom-e még rendeltetésszerűen használni, azaz lát-e még Bulmerst. A közeljövőben biztosan nem.:(

Egyre rosszabb volt, ahogy túrtam a dobozban. Kezembe került a könyv, amit Veronicaéktól kaptam a születésnapomra. Egy szép könyv Dublin élővilágáról, az fedőlapon egy vörös mókussal. Jaj.

Holnap megyek Budapestre. Tulajdonképpen haza, hiszen Magyarországon már egy ideje ott vagyok otthon, de már magam sem tudom. Itt is, ott is otthon vagyok, vagy itt sem, ott sem. Itthon vagyok, de még nem jöttem haza. Jó lesz Budapesten, végre megint a saját konyhámban, a saját lakásomban, a saját dolgaim között. Jó lesz megint gyakrabban találkozni -egyáltalán találkozni:)- a barátaimmal.

Mindemellett jó lenne, ha valahol Budapesten lenne egy kapu, amin keresztül néha átléphetnék Dublinba.

A csomag

Nem tudtam minden holmimat magammal hozni, amikor hazajöttem. Beszereztem egy gurulós utazótáskát, mert az könnyebb egy bőröndnél, hogy azzal is nyerjek némi súlyt (kis fogalomzavar, de jobb nem jut eszembe) a cuccaimnak. Végül magam is elcsodálkoztam, mennyi minden fért a táskába, a kézipoggyászba és kistáskába. Köszönöm annak, akinek eszébe jutott engedélyezni a kézipoggyász mellé a női táska felvitelét az utastérbe. Sokat számít.

Sok holmit el tudtam hozni, de közel sem mindent. A készülődés utolsó napjaiban módszeresen két csoportra osztottam a ruhákat és egyéb tárgyakat. Az egyik csapat ment a -természetesen piros:)- táskába, a többi egy nagy dobozba. A téli ruhák egyértelműen a dobozba kerültek, de igen sok dologról nem volt könnyű eldönteni, szeptember végéig szeretném-e használni vagy nem. Utólag már jobban látom a helyzetet, hiszen a ruhákon kívül gyakorlatilag semmit nem vettem ki a táskából. Akkor és ott viszont elképzelhetetlennek tartottam, hogy némely dolog nélkül akár egyetlen éjszakát is eltöltsek.:) Az is igaz, hogy mióta megérkeztem, Salgótarjánban és Kaposváron celláztam, még nem cuccoltam vissza Budapestre. A legtöbb használati tárgyra majd akkor lesz szükségem, ha a saját konyhámban, a saját lakásomban, saját magamnak szervezem és intézem a napjaimat. Addig minden pihen és várakozik.

Azóta a csomag is megérkezett, úgyhogy nagyjából minden itt van, amit szerettem volna Dublinból elhozni. A többit majd valamikor, valahogy.

Érdeklődtünk, nézelődtünk, összehasonlítottunk, és döntöttünk. A választásunk a John Franco csomagszállító cégre esett. Kinéztük, hogy szeptember második felében gyűjtik a csomagokat Írországban, és pár nap múlva várható Magyarországon az átadás. Tökéletes. Vártunk a megrendeléssel, mivel nem tudtam, hol leszek az adott napokon. Minden attól függött, mikor érkezik az unokaöcsém. Amikor már nem lehetett tovább várni, gyakorlatilag az utolsó pillanatban küldtem el a megrendelést. Mivel apu nem jött velünk Kaposvárra, rá hárult a csomag átvételének felelőssége. Minden probléma nélkül megérkezett a szállítmány, mire Kaposvárról hazaértünk, várt engem a megbeszélt helyen. Attila bombabiztosan lezárta, nem bízta a véletlenre.:) Még nem bontottam ki, mert így könnyebb lesz Budapestre szállítani. A kíváncsiság nem gyötör, hiszen minden egyes darabot én tettem bele.:) Azt gyanítom, lesz még sírás, amikor elkezdem kiszedni belőle az elmúlt 2 év emlékeit.

A nagy találkozás

Az utolsó szeptemberi nappal valami véget ért, helyette jött valami egészen új. Véget ért a várakozás, az állandó készültségi állapot. Tegnap kora délután a húgom kisbabája úgy gondolta, nem szórakozik tovább a családtagok megtépázottan is boldogan izgatott idegeivel, és megmutatja a kis pofiját a világnak. Utoljára 10 óra körül kaptunk hírt, miszerint Évi a szülőszobán van, és perceken bell megindítják a szülést. Ezután semmi. A megbeszéltek alapján mi nem kerestük őket. Azt gyanítottuk, hogy ha nincs hívás, akkor megindult a szülés. Az utolsó napra áthurcolkodtunk Évi anyósáékhoz, négyesben (leendő nagymamák, dédnagymama és én) vártuk a fejleményeket.

Amint megtudtuk, hogy megérkezett a baba, kaptuk magunkat, és a kórházban termettünk. A másik nagynéni már ott volt a férjével, tőlük tudtuk meg, hogy szinte fölöslegesen siettünk, mert nem láthatjuk a babát 14.40 előtt. Kóvályogtunk egy kicsit, aztán bevonultunk. Sehol senki. Meghallottuk Bandi (tesóm férje) hangját. Hohó, jó helyen vagyunk.:) Egy emberként bámultuk az ajtót, ahonnan érkezni gondoltuk őket. Nem kellett sokat várni, megjelent Bandi a pakkokkal. Előkerült a telefonja is, benne az értékes első babafotókkal. Nem tudom, kellett-e fél perc ahhoz, hogy mindkét nagymama birtokoljon legalább egy képet a saját telefonján.:) A képen látható csöppség szép volt, tökéletes, nagy hajú.:) Nem sokkal később kitolták Évit. Ha nem tudtam volna, nem mondtam volna meg, hogy néhány órája szülte meg a babáját. Az arca kisimult, mosolygott. Azt mondta, nagyon éhes és elfáradt, de ebből semmi nem látszott rajta. Szép volt.

Egymás után hozták ki az újszülötteket, hogy átvigyék őket a csecsemőosztályra. Mivel nem túl gyakori, hogy a babák ekkora hajjal szülessenek, amint megláttunk egy sötét hajú bébit, rátapadtunk az ajtóra. A második babánál az a gyanúnk támadt, hogy tegnap csak nagy, sötét hajú babák születtek. Egyik sem a mi Matyink volt. A kis folyosón rajtunk kívül egy másik család is várakozott, ők is szerették volna látni a saját csöppségüket. Ők is, mi is megpróbáltunk egyetlen percnyi találkozást a babával az üvegen keresztül, de nem lehetett. A szabály értelmében 16 órától nyílt erre lehetőség, a látogatási idő alatt. Azt mondták, ha egyszer elkezdik, elindul a lavina. Ebben igazuk van, viszont nem volt lavinaveszély. Összesen két család várakozott, más nem is látta volna a partizánakciót, de ha nem, hát nem. Szétszéledtünk, és megbeszéltük, hogy 1 óra múlva találkozunk ugyanott. Alig értünk a kocsihoz, amikor Évi telefonált, hogy most viszik át hozzá a babát, a folyosón elkaphatjuk. Gondolom, mondanom sem kell, hogy hirtelen egyik nagymamának sem fájt a dereka, térde, lába, mégsem voltunk elég gyorsak. Valószínűleg pont arra vártak, hogy elhúzzuk a csíkot, és akkor tolták át a babát. Elhiszem, hogy idegesítőek lehettünk, ahogy ott tobzódtunk a folyosón, de akkor is. Éppen orrunkat a földön húzva ismételten távozni készültünk, amikor kiszólt a csecsemős főnővér, hogy Matyira várunk-e. Először nem kapcsoltunk -legalábbis anyu meg én-, mivel nem a mi vezetéknevünket mondták. Kellett 1 másodperc, mire eljutott, hogy ő kell nekünk.:) Többször is elmondta a főnővér, hogy ez igazán rendkívüli, és nem tologathatják állandóan ki-be a babát, de most megnézhetjük. Szerencsére az éppen szolgálatban lévő csecsemősnővér nagyon kedves volt. Odatolta Matyit az üvegajtóhoz, elhúzta a függönyt. Nem tudom, melyikünk szeme lett először könnyes, szerintem mindenki azt mondja, a sajátja.

Matyi hófehér ruhában, elégedett arccal pislogott a kiskocsin. Igen, pislogott. Meg is lepődtünk, hiszen arra számítottunk, hogy bevágja a szunyát, de nem így volt. Apró szemeit ránk emelte, és ha nem tudnám, hogy ilyenkor még nem látnak rendesen, azt hinném, alaposan megnézett magának minket. Hihetetlen kislegény. Csodaszép.

Nagynéni vagyok, a titulus minden tudatával. Igyekszem majd megfelelni a szerepnek.