Irány Budapest

Nem tudtam tovább halogatni, ma szét kellett bontanom a csomagot, amit nem olyan régen még a dublini lakásban kerülgettünk, és amit Attila olyan gondosan lezárt, útjára bocsájott, apu pedig a múlt héten átvett. Holnap anyuék mennek Kaposvárra unokázni, engem pedig kitesznek Budapesten. Igaz, nagy a kocsi csomagtere, és a hátsú ülés egyik felére is lehet pakolni, de a csomag nem fér el. Muszáj szétszedni, és szelektálni a dolgokat. Ami ráér Budapestre kerülni néhány hét múlva, az még várakozik egy kicsit a dobozban, a többi jön. Negyedik napja nézegetem, mérgetem, mintha félnék kinyitni. Féltem is, hiszen tudtam, mi vár rám.

Már a ragasztószalag szétvágása sem volt kellemes, megsirattam, hiszen Attila keze munkája volt. Kinyitottam. A világoskék kapucnisom láttán ismét könnybe lábadt a szemem. Hiszen csak egy ruhadarab, ráadául nem túl egyedi! Akkor is. Dublini lakás illata volt. Sorban a kezembe akadtak az edények, könyvek, ruhák, tárgyak. Félve kerestem egy bizonyos dolgot. Reméltem, hogy nem tört el. Szerencsére túlélte a szállítást. Furcsa volt a kezembe tartani a Bulmers-es poharat. Nem tudom, szegényt fogom-e még rendeltetésszerűen használni, azaz lát-e még Bulmerst. A közeljövőben biztosan nem.:(

Egyre rosszabb volt, ahogy túrtam a dobozban. Kezembe került a könyv, amit Veronicaéktól kaptam a születésnapomra. Egy szép könyv Dublin élővilágáról, az fedőlapon egy vörös mókussal. Jaj.

Holnap megyek Budapestre. Tulajdonképpen haza, hiszen Magyarországon már egy ideje ott vagyok otthon, de már magam sem tudom. Itt is, ott is otthon vagyok, vagy itt sem, ott sem. Itthon vagyok, de még nem jöttem haza. Jó lesz Budapesten, végre megint a saját konyhámban, a saját lakásomban, a saját dolgaim között. Jó lesz megint gyakrabban találkozni -egyáltalán találkozni:)- a barátaimmal.

Mindemellett jó lenne, ha valahol Budapesten lenne egy kapu, amin keresztül néha átléphetnék Dublinba.