A nagy találkozás

Az utolsó szeptemberi nappal valami véget ért, helyette jött valami egészen új. Véget ért a várakozás, az állandó készültségi állapot. Tegnap kora délután a húgom kisbabája úgy gondolta, nem szórakozik tovább a családtagok megtépázottan is boldogan izgatott idegeivel, és megmutatja a kis pofiját a világnak. Utoljára 10 óra körül kaptunk hírt, miszerint Évi a szülőszobán van, és perceken bell megindítják a szülést. Ezután semmi. A megbeszéltek alapján mi nem kerestük őket. Azt gyanítottuk, hogy ha nincs hívás, akkor megindult a szülés. Az utolsó napra áthurcolkodtunk Évi anyósáékhoz, négyesben (leendő nagymamák, dédnagymama és én) vártuk a fejleményeket.

Amint megtudtuk, hogy megérkezett a baba, kaptuk magunkat, és a kórházban termettünk. A másik nagynéni már ott volt a férjével, tőlük tudtuk meg, hogy szinte fölöslegesen siettünk, mert nem láthatjuk a babát 14.40 előtt. Kóvályogtunk egy kicsit, aztán bevonultunk. Sehol senki. Meghallottuk Bandi (tesóm férje) hangját. Hohó, jó helyen vagyunk.:) Egy emberként bámultuk az ajtót, ahonnan érkezni gondoltuk őket. Nem kellett sokat várni, megjelent Bandi a pakkokkal. Előkerült a telefonja is, benne az értékes első babafotókkal. Nem tudom, kellett-e fél perc ahhoz, hogy mindkét nagymama birtokoljon legalább egy képet a saját telefonján.:) A képen látható csöppség szép volt, tökéletes, nagy hajú.:) Nem sokkal később kitolták Évit. Ha nem tudtam volna, nem mondtam volna meg, hogy néhány órája szülte meg a babáját. Az arca kisimult, mosolygott. Azt mondta, nagyon éhes és elfáradt, de ebből semmi nem látszott rajta. Szép volt.

Egymás után hozták ki az újszülötteket, hogy átvigyék őket a csecsemőosztályra. Mivel nem túl gyakori, hogy a babák ekkora hajjal szülessenek, amint megláttunk egy sötét hajú bébit, rátapadtunk az ajtóra. A második babánál az a gyanúnk támadt, hogy tegnap csak nagy, sötét hajú babák születtek. Egyik sem a mi Matyink volt. A kis folyosón rajtunk kívül egy másik család is várakozott, ők is szerették volna látni a saját csöppségüket. Ők is, mi is megpróbáltunk egyetlen percnyi találkozást a babával az üvegen keresztül, de nem lehetett. A szabály értelmében 16 órától nyílt erre lehetőség, a látogatási idő alatt. Azt mondták, ha egyszer elkezdik, elindul a lavina. Ebben igazuk van, viszont nem volt lavinaveszély. Összesen két család várakozott, más nem is látta volna a partizánakciót, de ha nem, hát nem. Szétszéledtünk, és megbeszéltük, hogy 1 óra múlva találkozunk ugyanott. Alig értünk a kocsihoz, amikor Évi telefonált, hogy most viszik át hozzá a babát, a folyosón elkaphatjuk. Gondolom, mondanom sem kell, hogy hirtelen egyik nagymamának sem fájt a dereka, térde, lába, mégsem voltunk elég gyorsak. Valószínűleg pont arra vártak, hogy elhúzzuk a csíkot, és akkor tolták át a babát. Elhiszem, hogy idegesítőek lehettünk, ahogy ott tobzódtunk a folyosón, de akkor is. Éppen orrunkat a földön húzva ismételten távozni készültünk, amikor kiszólt a csecsemős főnővér, hogy Matyira várunk-e. Először nem kapcsoltunk -legalábbis anyu meg én-, mivel nem a mi vezetéknevünket mondták. Kellett 1 másodperc, mire eljutott, hogy ő kell nekünk.:) Többször is elmondta a főnővér, hogy ez igazán rendkívüli, és nem tologathatják állandóan ki-be a babát, de most megnézhetjük. Szerencsére az éppen szolgálatban lévő csecsemősnővér nagyon kedves volt. Odatolta Matyit az üvegajtóhoz, elhúzta a függönyt. Nem tudom, melyikünk szeme lett először könnyes, szerintem mindenki azt mondja, a sajátja.

Matyi hófehér ruhában, elégedett arccal pislogott a kiskocsin. Igen, pislogott. Meg is lepődtünk, hiszen arra számítottunk, hogy bevágja a szunyát, de nem így volt. Apró szemeit ránk emelte, és ha nem tudnám, hogy ilyenkor még nem látnak rendesen, azt hinném, alaposan megnézett magának minket. Hihetetlen kislegény. Csodaszép.

Nagynéni vagyok, a titulus minden tudatával. Igyekszem majd megfelelni a szerepnek.