Jó nekem (?)

Amikor megkérdezik, hogy alszik Gergő, rávágom, hogy jól, mert tulajdonképpen ez az igazság. Attól függően megyek bele a téma boncolgatásába, hogy az illető -szerintem- mennyire kíváncsi a részletekre. A kérdés ugyanis nem az, hogy mennyire jó alvó Gergő, hanem mikor teszi ezt.

Amikor a délutáni alvásra terelődik a szó, és én közlöm, hogy Gergőnek 3 óra az alap (most konkrétan 2,5 óránál tart, és nem nagyon mocorog), elkerekednek a szemek, több helyről hallom, hogy milyen jó nekem. Aha, valóban klassz. Nem panaszkodom, mert van egy kis időm napközben tenni-venni (most éppen meresztem a hátsóm a kanapén, mert megérdemlem), de mindig hozzáteszem, hogy cserébe éjszaka szívunk, de rendesen. Hiába esik-kel az álmosságtól, mindig kell pár óra risza, mire elalszik.

Vegyük a tegnapi napot! Teljesen normális időben ébredt, ami azt jelenti, hogy 7 óra körül indult a napja. Délelőtt pörgés a játszótéren, ebéd, majd kis játék után sikerült elaltatni az ágyán. Du. 1-kor aludt el, és majdnem 5-kor ébredt. Nem jártunk mellette lábujjhegyen, még csak csendben sem voltunk. Egyszer megébredt, berendelt, de némi kómás anyázás után visszaaludt. Uzsonna és játék után újra a játszótéren találtuk magunkat, hogy ki tudja szaladgálni magát a többi gyerekkel. Ebben nem is volt hiba; a szokásos módon megint az utolsók között hagytuk el a játszóteret, amikor közölte, hogy hammm, azaz éhes (nem tanítottam neki, valahogy ráragadt ez a hammozás...). Vacsora után (ami nála egészen pontosan azt jelentette, hogy a létező összes feltétet leette a pizzáról, de a tészta nem kellett) levezető játék, fürdés, alvásra hangoló öltözködés és olvasás. Mindig addig olvasunk, amíg Gergő nem jelzi, hogy inkább enne kicsit és eldőlne. Ilyenkor mindig remélem, hogy valóban nagyon álmos, és pillanatokon belül bealszik, de ez csak nagyon ritkán fordul elő. Tegnap sem így volt. Én kezdtem az altatást, ahogy mindig. Kis idő múlva elkezdett apázni, úgyhogy Péter is csatlakozott hozzánk. Ütögette a párnát, hogy feküdjön oda, úgyhogy helyet cseréltünk. Álldogáltam az ágy mellett, aztán mondtam, hogy kimegyek megtölteni az iszit (butykos, átvettük, ráragadt...), és valóban kimentem. Visszahívott. Leültem az ágy mellé, benyújtottam a kezem, hogy ha akarja, fogja meg. Már úgy tűnt, mindjárt elalszik, amikor ráeszmélt, hogy nem vittem be a megígért iszit, és kérte. Bevittem. Ivott. Elfeküdt. Vergődött. Újra kimentem feltölteni az iszit (nem volt üres, ez csak ürügy a távozásra, hogy ne csak úgy kimenjek). Csend. A Született feleségek első reklámszünetében hallom, hogy anyázik. Várok, hátha csak megriadt, de Péter megnyugtatja. Nem nyugodott meg. Benyitottam. A következő csendélet fogadott: Péter alszik az ágyon, Gergő pedig áll az ajtóban, kezében a levetett pizsama. :) A röhögés volt az első reakcióm, de muszáj volt elfojtani, mert nem akartam, hogy Gergőben az maradjon meg, hogy vicces dolog alvás helyett vetkőzni (pedig az :D). Pétert kiküldtem a nappaliba, átvettem a helyét Gergő mellett, aki végre elaludt.

Ekkor 22.30 körül jártunk. Reggelig általában kétszer ébred. Most akkor tényleg annyival jobb nekem, mint annak, akinek ugyan délután kevesebbet alszik a gyerek, de este nincs gond az altatással? Nem panaszkodom, csak mondom, hogy megvan a böjtje a délutáni nagyalvásnak.