Tologatás még

Ha már lendületben voltam, és Gergő megint kitolta a délutáni elalvás időpontját, fogtam a kanapékat és kicseréltem. Ha már beszéltünk róla, kipróbáltam, hogy' néznek ki így. Nem tökéletes, mert ezek a bútorok változatlanul nem valóak ide, de sokkal jobb az előző elrendezésnél. Még szokni kell, hogy a nagy kanapé nem a falnál van, de jól haladunk. Alapvetően Péter esti helye a nagy kanapé, de első este még úgy viselkedett, mint a macska, aki akkor is oda szarik, ha elkerül a helyéről az alom, és a kiskanapéra hajtogatták be magukat Gergővel. Vicces látvány volt, ahogy ketten próbálnak osztozni a kicsi helyen, én meg vigyorgok a nagyon. :) Tegnap már nem volt gond, mindenki megtalálta a helyét.

Kedden délelőtt (még a tologatás második része előtt) volt itt a védőnő. Mindent rendben talált, egyedül a tévézésnél húzta össze picit a szemöldökét (hibáztunk, mert akkor is ment, amíg nálunk volt, bár senki sem nézte... mese volt, de Gergőt sem érdekelte, mégis ment...), hogy az is okozhat alvásproblémát, és limitáljuk a tévézési időt, és mérjük. Ha letelt, kapcsoljuk ki. Na, ezt nem. Olyat én nem csinálok, hogy megy az egyik kedvence, én meg fogom és kikapcsolom, mert letelt az idő. (Kicsit olyan -bár teljesen más-, mint a középiskolás fenyőkarneválon vagy farsangon, amikor 9 óra 00 perckor a kémiatanárnő felkapcsolta a lámpát a lassú szám kellős közepén, hogy vége a bulinak.) Máshogy oldjuk meg. Van tévé reggel ébredés után, amikor a két fiú tobzódik a nappaliban. Amikor látványosan nem nézi (ma elvarázsolva nézte a Barbie-tündéres mesét, aztán elvonult a szobájába), kikapcsolom, helyette indul a picurradio. Ma volt egy kis tiltakozás (Rádió nem jó!), de az első szám után megbarátkozott vele, és rázta a fenekét. Minden nap jön valami, amit máshonnan ismer, akkor felkapja a fejét. Ma a Lassan jár a csiga-biga..., tegnap a Kőketánc volt ilyen.

Addig megy a rádió, amíg be nem vágja a szunyát. Akkor mindent kikapcsolok, élvezem a csendet és eltöltöm valamivel az időt. Most itt vagyok, de ilyenkor szoktam teregetni vagy pakolgatni is. Most ezekhez nincs kedvem. Hétvégén utazunk, úgyhogy a holnapi nap tortasütéssel és bepakolással lesz tele. Ma töltődöm.

Ébredés után jöhet megint rádió, de ha van más program, akkor az sem, mert nem vagyunk itthon. Ma pl. kimarad, mert megyünk a tortadobozért, amiben anyu tortája utazik majd szombaton. Egészen fürdetésig megy a rádió. Ha eljön az idő, gyorsan lezuhanyozom, hogy velem már ne legyen gond (ezt Gergő rendszeresem végigasszisztálja, mert már nagyon fürödne ő is :D), aztán Gergő merül a habokba. Mire kijön, már a tévé szól, nézzük a vetélkedőt, aztán természetfilmet vagy valamilyen -számomra is nézhető- sportot. Mostanában snookert nézünk, azt mindenki szereti.

Kidől, alszik, reggel kezdődik elölről. Van változás az alvás terén. Majd mondom, ha rendszeressé válik. Addig semmit. Babonából.

Bútortologatás

Nem bírok magammal. Sehogy sem vagyok kibékülve a nappali (és a konyha, mivel egy nagy tér az egész) berendezésével. Az alapvető gond az, hogy nagyon nem valóak ide a bútorok, de ezek vannak, ezekkel kell gazdálkodni, amíg nincs lehetőség a cserére. Javarészt örökölt bútorok ezek kiegészülve néhány olyannal, ami nem fér el a húgoméknál. Kellene egy (újabb) nagy szelektálás, de már annyiszor csináltam, hogy tényleg azok a dolgok vannak, amik valami miatt kellenek, de nem férünk.

Ma kezdődött a nappali és a konyha hete. Nem pontosan követem Via beosztását, mert a konyhát és a nappalit könnyebb egyben kezelni, plusz befigyel a gyerekszoba is, úgyhogy muszáj volt valahol sűrítenem, hogy beleférjen a hónapba. Tehát, most a nappali-hálószoba van soron. Gergő ebéd után nem akart aludni, én meg nagyon nem bírom az üresjáratot, úgyhogy bekapcsoltam a picurradiót, Gergő rázta a fenekét meg forgott, én meg tologattam a bútorokat. Előtte-utána képekkel nem tudok szolgálni, mert egyrészt Gergő mellett nehéz úgy fényképezni, hogy 1) ne ő legyen rajta, amit utána ellenőrizni akar vagy 2) ne ő készítse a képet, ami nem egyszerű, másrészt semmi kedvem nem volt a játékokkal teleszórt nappalit és a mosogatógépbe való bepakolás előtti állapotban leledző konyhát megörökíteni. Ha már nem készítettem előtte képet, akkor utána értelmetlen. A lényeg, hogy aktiváltam egy eddig használaton kívüli sarkot a nappaliban (azóta tátong üresen, hogy a húgomék Karácsonykor visszavitték az etetőszéket); odatoltam egy kisszekrényt, ami eddig eléggé útban volt, de olyan régen volt ott, hogy csak akkor derült ki, hogy mennyire volt útban, amikor eltoltam onnan. Eltoltam és elfordítottam még egy nagyobb szekrényt, és hátrébb toltam a kisebb kanapét, és ennyi volt. Nem nagy valami, mégis szellősebb lett az egész. Vannak még tervek; konkrétan amint meglátta Péter, mit csináltam, közölte, hogy ez tök jó, és még annyit lehetne tenni, hogy kicseréljük a két kanapét, és akkor meg lehetne próbálni a dolgozósarok kialakítását. Ebben az esetben a kisszekrény pont rossz helyen lenne, de az mindegy. Simán át lehet tolni máshová. Jó ez. Szeretem a rendezkedést, amikor kicsit megújul a lakás, még akkor is, ha minden bútor ugyanaz.

Mégis lőttem egy képet a kisszekrényről telefonnal. Függöny továbbra sincs, az ablakban a konyha tükröződik. :)

Második buli

Ha már kétéves, akkor megemlíteném a szülinapi buliját, szám szerint a másodikat. Nagyon örülök, hogy mindenki el tudott jönni, akit hívtunk. Az is jó volt, hogy a nagy megfázásos időszakban egyik gyerek sem volt beteg.

Csak azt sajnálom nagyon, hogy a tortáról nem készült kép. Azt hittem, igen, és tegnap lelkesen kerestem, amikor végre megkaptam a gépről letöltött képeket, de nem. Csak olyan van, hogy Gergő fújja a gyertyát, de éppen a gyertya látszik, és sejthető, hogy van alatta torta, de abból semmi sem látszik. Látványra nem volt díjnyertes, mascarpones-tejszínhabos cucc fedte a pirosra festett piskóta és mascarpone-tejszín rétegekből álló tortát. Red velvetnek indult, de csak a krém elkészítésénél követtem az utasításokat, a tésztához a jól bevált (réteslisztes) piskótát használtam kevés piros ételszínezékkel, úgyhogy nincs jogom red velvetnek hívni. Marad Gergő második szülinapi tortája, de mivel nincs róla kép, félek, úgyis feledésbe merül. Pedig szerintem egészen jól sikerült, és nem azért, mert én csináltam. Pont ellenkezőleg; meglepő, ha mostanában valami úgy sikerül, ahogy szeretném, de legalább nem különbözik tőle nagyon. Ha újra sütném (amit szerintem más alkalomra megteszek majd), akkor kicsit több pirosat tennék bele, mert egy kicsit halovány lett. A sógorom szerint rózsaszín lett. Ki is fejezte megrökönyödését, hogy fiúnak rózsaszín tortát sütök, de mondtam, hogy piros. :)

Annyi szépséghibája volt a bulinak, hogy az ünnepelt kicsivel félidő után elaludt, miután ebéd után semmit sem aludt (egyik gyerek sem, de az unokaöcsém jobban bírta). Kis nyűglődéssel aludt éjszaka is, úgyhogy nagyon nem borította fel a napirendjét (mijét?!), csak kellemetlen volt, hogy alszik, mialatt őt ünnepeljük.

Jövőre majd jobban bírja.

Kétéves

Nem szoktam táblázatot vezetni növekedésről meg hízásról, mert úgyis megvan a kiskönyvben. Azzal kapcsolatban is elveszítettem a fonalat, hogy mikor mit evett először, mikor mit mondott vagy csinált. Szerintem annyira mindegy, hogy novemberben vagy decemberben történt valami, ha nem túl korán vagy későn a többieknél. Mondjuk, nem vagyok teljesen tisztában azzal, hogy pontosan mikor kellene dolgokat csinálni. Egy ideig olvasgattam, de már nem. A lényeg, hogy a státuszkor ne szoruljunk. Nem tudom, mi lett volna, ha nem sikerült, de szerencsére jó lett, úgyhogy nincs baj. :)

Évente viszont szeretem összeírni, hogy hol tart, mit tud. Az első év inkább a mozgásfejlődéről szólt; egy hátán pihegő csomagból két lábon járó Duracell nyúl lett. A második év a beszéd és a kommunikáció fejlődéséről szólt. Persze, a mozgása is sokkal összehangoltabbá vált; megtanult motorozni meg biciklizni (egyelőre futóbicikli), de a beszédfejlődés látványosabb. Nem tudom pontosan, mi mikor történt először, talán nem is tudom, mert csak arra emlékszem, hogy kapkodom a fejem, hogy ezt is mondja, meg azt is mondja, úgyhogy nem írom időrendben, dátummal sem próbálkozom, csak írom, ami eszembe jut, hogy már tudja.

Mindent megért. Tényleg mindent. Nemcsak azokat, amiket neki mondunk, hanem azt vettük észre, hogy a háttérben folyó beszélgetésből is kiszűr magának dolgokat. Pl. a múltkor próbaképpen megkérdeztem, hogy hívják K anyukáját, mire kis gondolkozás után rávágta, hogy M. Csak lestem, és rákérdeztem az apukájára. Mondta, hogy C. Sosem mondtuk neki konkrétan, hogy K anyukája M, az apukája pedig C, úgyhogy kizárólag abból tudta leszűrni, hogy beszélgetés közben megszólítottuk egymást, illetve K a szüleivel érkezett. Számomra ez döbbenet, hogy így összerakta.

Azóta már nem lepődöm meg azon, hogy tudja, ki kihez tartozik, ki kivel lakik. A szomszéd kisfiú szüleit is elmondja, a húgomékkal is tisztában van. Az esti Skype-nál névsort olvas; ha apu és a macska nincs a gép előtt, el kell mondani, hol vannak.

Kérésre szinte bármit megcsinál. Azért mondom, hogy szinte, mert amit szeret, azt azonnal és szívesen csinálja, amit nem szeret, azt viszont többször el kell mondani, mire hajlandó rá. Leginkább azzal van gond, hogy nem akar letenni dolgokat, de már ez is alakul.

Rávezethető olyan dolgokra, amit nagyon nem akar. Ritkán alkalmazzuk a lefogásos módszert, mert alapvetően mindketten ódzkodunk tőle (rossz gyerekkori élményeim vannak róla), de van, amikor már nem segít. Ilyen pl. a fogmosás. Mindig azzal indul, hogy nem akarja, én meg elkezdem a szentbeszédet fognyűvő manókról, de olyan is volt, hogy azzal érvelek, hogy Victor (egy mozdony Thomas barátai közül) szereti a rendet és a tisztaságot a szerelőműhelyben, és akkor boldog, ha Gergő fogai is tiszták. Victort szereti, az ő boldogsága érdekében hajlandó kinyitni a száját. Mostanában végig kell mosni az összes mozdony fogát, csak akkor engedi a sajátját. Nem semmi meló ez minden este, de megéri, mert jobb érzéssel csinálom így, mint lefogással.

Telefonál. Ha a fülemhez teszem a telefont, közli, hogy Gergő beszél. Ha olyan, akkor mondom neki, hogy rendben, csak befejezzük, aztán jöhet ő. Anyuval és a húgomékkal ingyen beszélünk, úgyhogy nincs ezzel gond. :)

Használja a jövő időt. Ez az egyik nagy döbbenet számomra. Először ott vettük észre, ahogy amikor valamire rámutatva közli, hogy Gergőé, és mondjuk, hogy az nem az övé, akkor gondolkodás nélkül rávágja, hogy lesz Gergőé. Kb. azt jelenti, hogy OK, most valóban nem az övé, mert nincs nála, de kéri, és akkor az övé lesz. Aztán az is volt, hogy múlt héten Péter megkérdezte tőle, ki jön hozzánk másnap. Azonnal rávágta, hogy Porsi (Orsi) és Móni, és üldögélt tovább a kanapén. Korábban ilyenkor rohant az ajtóhoz, mert csak annyit hallott ki az egészből, hogy jön, most viszont tudta, hogy később. Őrület.

Tisztában van vele, hogy valami kié. Ha meglát valamit, általában közli, hogy kié. A távirányító pl. apáé. Klassz. :)

Ha lejár a mosógép és csipog, közli, hogy Kész a mosógép! és már szalad is kikapcsolni és kinyitni az ajtaját. A sütővel és a mikróval ugyanez (Kész a krumpli/ebéd/vacsi! illetve Kész a kávé!), csak azokat nem tudja kikapcsolni.

Már épít, nemcsak rombol. Kirakózik. Tegnap este memóriajátékoztak Péterrel. Még nem teljesen érti, miért kell visszafordítani a képeket, ha nem egyforma a kettő, de azt érti, hogy az egyformákat kell megkeresni. Imádja. :)

Hihetetlen, hogy ezt írom, nem gondoltam, hogy idén télen jön el ez a pillanat, de már nem jellemző a csapkodás és a sikítozás. Ma délelőtt Kerekítőn voltunk. Féltem rendesen, hogy mi lesz, de már nagyon kellett a közösség, úgyhogy mentünk. A végén csapott oda egyedül egy kisfiúnak, de csak azért, mert ő akart a hintakendőbe feküdni, nem pedig úgy, hogy odament és csapott. A sikítás is szinte teljesen elmaradt, már a szomszéd kisfiúnak sem sikít az arcába, csak az unokabátyjával sikítoznak, de az akkor a játék része. Nem örülök neki, de ha mással tényleg nem fog sikítozni, akkor belefér.

Egyedül úszik. Igaz, nem sokat, kb. egy lépésnyi távolságot úszik a medence szélétől, de szerintem ez tök jó. Másfél éve járunk úszni, szerintem egészen jól halad. Imádja a vizet, állandóan ugrálna.

24-es lába van, 87 cm és 11,5 kg. Nem tudom, más gyerek mekkora ennyi idősen, de szerintem nem lóg ki a sorból. Kivéve a lábméretével, mert az egy kicsit durva, de már megszoktam. Az a furcsa, amikor egy normál lábméretű gyereket látok. :) 5-ös pelenkát hord, estére 5+ kell (néha félidőben csere, mert sokat iszik). Még fogyaszt valamennyi anyatejet. Este és a délutáni alváshoz mindenképpen, ébredés után is, illetve napközben valamikor. Látom magam előtt az elkerekedő szemeket, de nem érdekel. Nem megy bölcsődébe, itthon vagyok vele, belefér.

Egy névnapi köszöntés margójára

Lesz valamikor olyan, hogy nem kapok kéretlen tanácsokat gyereknevelés ügyében? Most nem a jó szándékú javaslatokra gondolok, vagy arra, hogy valaki elmeséli, neki mi vált be, hanem konkrétan arra, amikor kereken megmondják, mit és hogyan kell csinálni, mert az úgy jó, közben meg... :(

Anyu felhívott a névnapomon. Azaz próbált elérni, de éppen beszéltem, ezért visszahívtam. Ahogy felvette, már mondta is, hogy azért hívott, hogy felköszöntsön, mert éppen akkor volt ideje. Kérdeztem, hogy akkor most nem ér rá, és zavart nevetéssel mondta, hogy nem annyira. Nagyjából 3 perc múlva hívtam vissza, nem órák múlva. Értem én, hogy dolgozik, de akkor is rosszul jött ki, hogy nincs 2 perce felköszönteni. Ha meg tényleg nincs, akkor ne vegye föl, hanem hívjon, amikor megint van. Tudom, nekem semmi se jó.

Nem is ez az, ami kiakasztott. Nem is a kiakasztott a legjobb szó, mert nem húztam fel magam rajta, inkább sírhatnékom támadt. Az történt, hogy megkérdezte, tegnap este mikor aludt el Gergő. (Délután két barátnőnk jött őt köszönteni, felpörgött, késő délután aludt el, sokat aludt...) Amikor mondtam, hogy fél 1-kor (igen, hajnalban... nem akarok róla beszélni...), rávágta, hogy máskor ilyen esetben fel kell ébreszteni félóra alvás után, és akkor nem lesz baj este. Hátb+! Hányszor mondjam még, hogy Gergőt nem lehet felébreszteni, amíg nem aludt eleget? Próbáltuk már, de keserves sírás után visszaalszik. (Van a felrázós-erőszakkal ébren tartós módszer is, de arról hallani sem akarok.) Nyilván nem ezekkel a szavakkal válaszoltam, hanem valami olyasmit hümmögtem, hogy nem ébresztjük, amire anyunak annyit sikerült mondani, hogy akkor ez öngól. Magyarul: ha ezt a módszert választottuk, akkor nyafogás nélkül tűrjem a hátulütőit. Csak azt nem értem, miért kellene? Aki másképp csinálja, az rózsaszín felhős sétagaloppként éli meg? Ne már! Nagyon letörtem. Úgy emlékeztem, nálunk otthon meg lehetett mindent beszélni, de már nem vagyok benne biztos, hogy tényleg úgy volt, vagy csak én beleszóltam mindenbe. A lényeg, amiért letörtem, mint a bili füle, hogy az egyik olyan embertől kaptam a vállrándítást, akitől támogatásra számítottam, vagy legalább együttérzésre. Legalább a névnapomon...

Hívott a húgom is. Kibukott belőlem a sztori. Nem próbálta elvenni az élét, mint legutóbb, amikor kifakadtam neki (akkor azért buktam ki, mert valami kapcsán előjött belőlem, hogy tulajdonképpen az egész életem egy nagy bizonyítási kényszer anyu felé, és sosem csinálom jól). Kérdeztem, hogy ő hogy kezeli ezeket a konfliktusokat, de mondta, hogy nekik ilyenek nincsenek. Mondjuk, azt tudtam eddig is, hogy mi más nevelési elvet követünk, de szerintem azért annyira nem csináljuk rosszul, hogy lépten-nyomon be kellene szólni. Igen, ez a módszer nehezebb. Nehezebb, mert tovább tartanak bizonyos folyamatok, sokkal több türelem kell hozzá, de könnyebb is, mert van eredménye, és az nagyon jó. Jó érzés, hogy ha több türelemmel, szájtépéssel is jár, de amikor pozitív visszajelzés van (értsd: Gergő partner valamiben, megcsinál, elfogad valamit), az nagyon jó.

Igen, most nagyon nehéz. Csinálhatnánk úgy is, hogy felállítunk bizonyos szabályokat, amiket szigorúan betartunk, mert ettől érezzük magunkat következetesnek, és csinálhatjuk úgy is, hogy együtt alakítjuk ki a szabályokat (úgy értem, Gergővel együtt), és ezeket tartjuk be. Természetesen következetesen, mert úgy van értelme. Azt viszont nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy beszólnak, amiért ezt vagy azt másképp csinálunk, többet megengedünk. Igen, többet megengedünk. Aminek nem látjuk értelmét, hogy tiltsuk, azt nem is tesszük csak azért, mert úgy szokás. Inkább elmagyarázom a veszélyeket, megmutatom, valamit hogy kell használni ahelyett, hogy elvenném tőle. (Csak csendben jegyzem meg, hogy ma a babaollót foghatta a kezében, imitálhatta a körömvágást -szigorúan összecsukott állapotban, ezt figyeltem.) Igen, vannak hátulütői. Ilyen pl. a délutáni nagyalvás az esti elalvás rovására. Csinálhatnánk másképp, de nem akarjuk. Ja, hogy néha elpanaszolnám a nyűgömet az anyámnak? Bocs. :(

Egyébként érdekes volt a beszélgetés a húgommal. Ő mondta ki, amit én nem raktam össze, hogy igaz ugyan, hogy mások a módszereink, de nincs probléma, mert én itthon vagyok, egyelőre max. az én napomat borítja fel Gergő alvása, az óvodáig még van idő. Anyu ezt nem tehette meg, ahogy a húgom sem. Az, hogy nekem van lehetőségem úgy csinálni, ahogy szeretném, és ez nem az, ahogy ő csinálta annak idején, nem kellene, hogy baj legyen. Szerintem. Annyira nehéz anélkül írni ennél többet, hogy ne fikáznám anyuék nevelését, de valamilyen szinten hozzátartozik a témához, mert -többek között- rólam van szó, és nagy szerepe van abban, hogy én miért nem úgy csinálom. Lehet, hogy egyszer leírom, de ahhoz nagyon össze kell szedni a gondolataimat, mert összecsapni nincs értelme. Most csak annyit írnék, hogy az a fő célom, hogy Gergő kamaszkorára egy olyan bizalmi kapcsolat alakuljon ki, amiben mindent meg lehet beszélni, és Gergőnek legyen elég önbizalma és bátorsága kiállni magáért, ne csapódjon valahova csak azért, hogy valahova tartozzon. Az én kamaszkorom nehéz volt, ezt aláírom. Ha nagyon okoskodni akarnék, azt mondanám, tudom is, hogy miért, de inkább csak sejtem. Ez a sejtés viszont elég ahhoz, hogy azokat a dolgokat másképp csináljam.

A délutáni alváshoz pedig még annyit, hogy már nem is tudom, mióta kínlódunk vele kisebb-nagyobb sikerrel, és anyunak csak pár hete sikerült bevallania (akkor is úgy, hogy konkrétan rákérdeztem), hogy én sem aludtam délután az óvodában. Azt tudtam, hogy amikor csak lehetett, mentem szavalni névadókra (amíg egy dilettáns óvónő oda nem... khm... csapott az önbizalmamnak és a bátorságomnak), de az új volt, hogy akkor sem aludtam, amikor nem volt névadózás. Akkor a hangyákat számoltam a padlón, amíg a többiek aludtak. Nem tudom, erről miért kellett hallgatni? OK, a tényen nem változtat, hogy Gergő délutáni alvása elég össze-vissza, de legalább nem érzem magam egy nagy rakás szerencsétlenségnek, ha más is így volt/van vele. Konkrétan én. Szerintem elég közeli a rokonság ahhoz, hogy érdekes legyen...

Csütörtök

Nem a legszebben indult a csütörtök. Tulajdonképpen már éjszaka elkezdődött, amikor hajnalban átjött hozzánk Gergő, és akkor vettem észre, hogy kipisilt a pelenkából, amikor már a matracvédő is átázott. Klassz volt éjnek évadján mindent lecserélni. Azóta rutinosak vagyunk, éjszaka pelenkacsere, ha ébred (és ébred).

Reggeli után írtam a házbéli csajoknak, hogy lehet jönni hozzánk gyerekpörgetésre, mert elég barátságtalan volt odakint az idő, játszóterezésre alkalmatlannak minősítettem. Gyorsan válaszolt az emeletszomszéd lány, hogy egy másik lány hamarabb szólt, és ha mennek, akkor oda mennek. Felhúztam magam. Nem azért, mert oda mennek, hanem azért, mert nagyon rosszul esett, hogy minket (Gergőt és engem) nem hívtak. Egyik legnagyobb félelmem véltem megvalósulni, miszerint nem akarják összeereszteni a gyerekeket Gergővel, mert toszigál. Konkrétan buldózerként viselkedik, de nem azért, hogy bántson másokat. Kiborultam. Péter próbált nyugtatni, mondta, hogy többet látok bele, mint ami, de nem tudtam elszakadni a gondolattól, hogy nem akarják a házban, hogy Gergő vegyüljön a gyerekekkel. Akkor viszont mi lesz? Cipeljem állandóan játszóházba, hogy gyerekekkel legyen, ami fizikailag és anyagilag sem vicces?

Azt hittem, nem lehet rosszabb a nap, amikor hirtelen ledőltek az egyik komódról a könyvek, lesodorták a kedvenc szobromat, amit még anyutól kaptam, amikor beköltöztem a Szív utcába, és talán még Dublinban is velem volt. Nem műtárgy, de nekem sokat jelentett. Ripityára tört. Ekkor már teljesen készen voltam idegileg.

Aztán írt a másik lány, hogy csak akkor olvasta a körbeszervezést, és ha gondoljuk, délután is mehetünk. Páran úgy gondoltuk, de aztán Gergő úgy döntött, nem akar sehova menni. Jó kis beszélgetés alakult ki, megoldódott a félreértés. Megnyugtató, hogy nem listázták ki Gergőt a csapatból. Azt hiszem, hétfőn megint felajánlom a kéglit, ha nem lesz játszóteres idő. Ha ekkora marad (vagy még esik) a hó, akkor viszont megyünk a ház elé, mert az a legjobb gyerekpörgetés. Minden más csak B terv. :)

Délutáni alvásról, és arról, hogy miért írok ritkán

Nem vagyok büszke rá, de szétforgácsolódtam. Felőrölnek a mindennapok. Akkor veszem észre, milyen rövid a nap, amikor ráadom Gergőre fürdés után a tigrises fürdőköpenyt, és úgy tűnik, az előbb adtam rá, pedig egy napja volt. Pár hete mondta egy lány, hogy este 7 körül összeszorul a gyomra, mert nemsokára kezdődik az altatási őrület. Tök jó, hogy kimondta, nem érzem magam marslakónak, mert úgy tűnik, körülöttem kizárólag tökéletes napirenddel rendelkező, tökéletes viselkedésű gyerekek vannak. Mert igen, az ő gyereke is (aki egyébként kislány, de ez szinte mindegy) lökdösődve ismerkedik, pedig nem azt látja otthon. Ő sem. Ahogy Gergő sem. Nem toszigatjuk egymást és nem sikítunk egymás arcába... Tudom, a közösségbe járás sokat lendítene az ügyön, de erről később írok. (Ígérem, írok. Nem mismásolom el, mert akkora pofont kaptam ma, hogy ki kell írnom magamból.)

Kicsit eltértem a témától, nem pont erről akartam írni, hanem inkább arról, hogy a délutáni alvás egy borzalom. Pár héttel ezelőtt gyakran kimaradt (néha most is, de szerencsére nem jellemző), de ha nem, akkor kiszámíthatatlan módon jött rá. Volt, hogy az ebédet sem várta meg, hanem bekábult a kanapén, de leginkább 2 órakor aludt el. Ha hozzáadjuk a 3 órát, amit mostanában alszik, akkor kijön, hogy délután 5 körül ébred, ami az esti elalvás szempontjából nagyon nem jó. Hiába megyünk el valahova, nem elég, túl kevés az idő az elfáradáshoz, csak szenved, százszor kijön, berendel minket felváltva, játszana, majd egyszer kidől. Ez nem ritkán közel 11-kor van. Bevezettük, hogy este mindent kikapcsolunk, csak a hálószobai kislámpa ad némi fényt. Az volt a cél, hogy ne legyen érdekesebb a nappaliban a saját szobájánál, de nem jött be, mert a nappali sötétben is érdekesebb, hiszen tele van megmászható bútorral. Egy hétig bírtuk. Tegnap visszatértünk az eredeti koncepcióhoz, azaz ártatlan csatornára kapcsolunk (vetélkedő, főzés, snooker...). Egyelőre nem látszik különbség. Így is, úgy is addig pörög, amíg ki nem dől.

Kidőlés előtt egyébként nagyon édes. Onnan tudom, hogy nemsokára el fog aludni, hogy csukott szemmel fetreng az ágyán, közben mindenfélét magyaráz. Általában a nap eseményeihez kapcsolódnak a szavak és a mondatok. Tegnap a kelbimbó és a pálinka volt az első két szó. (Kelbimbó: az ebéd kelbimbófőzelék volt. Pálinka: miután napok óta rámutat a szomszéd Szabi apuja-féle házipálinkára, hogy ő olyan szörpöt akar inni, és eddig csak annyit mondtam, hogy azt nem, tegnap elárultam, hogy az nem szörp, hanem pálinka.) Elég sokat ivott este, ezért egy óvatos mozdulattal ellenőriztem a pelenkáját, hogy mennyire van tele. Közölte, hogy Nincsen kaka, nincsen pisi. Mondtam, hogy én is erre jutottam, de nem hagyta abba. Egyre hangosabban kántálta a mondatot, a végén szinte kiabált. :) Aztán elaludt.

Nem az alvás ám, ami miatt ritkán járok erre. Sokkal inkább a technika egyik új vívmánya. Nekem új, másnak már nem annyira. Az van ugyanis, hogy névnapomra kaptam anyuéktól egy okostelefont, amit Karácsonykor átadtak, hogy minél hamarabb használatba vehessem. Azóta a laptopot óriási asztali gépnek látom, és csak akkor veszem elő, ha nagyon muszáj. Mondjuk, ez nem teljesen igaz, mert néhány fontos dologról lemaradok, de lusta vagyok bekapcsolni, amikor a fotelban ülve tenyérből megoldhatom a legtöbb dolgot.

Ő az, vagyis pont ilyen.

Aztán van az is, hogy beszippantott a SongPop. Ne aratós játék, inkább unaloműző, de annyira jó, hogy muszáj nekiesni, ha Gergő elaludt. Ma pont azért nem kapcsoltam be, hogy másra is jusson idő. :)

Hány éves a kapitány?

Néhány hete megkérdeztem Pétertől, hogy rájött-e már, hányban született apuja. A nappal nem volt gond, csak az évszámmal. Tavaly még nem volt igazán téma, mert a 68-at és a 69-et ugyanúgy ünnepli az ember, az viszont már nem mindegy, hogy 69 vagy 70.

Nem tudta. Próbálta kideríteni mindenhonnan, de a neten nincs nyoma. Mondjuk, ez nem lep meg. :D A vicc, hogy legutóbb látta apuja tb kártyáját a konyhaasztalán, meg is lepődött, de változatlanul nem emlékezett, hol a 3-as: '43-ban született apuja vagy 3 év volt a szülei között. :)

A húga sem tudta, de adott egy tippet, hátha valami pénzügyi papíron rajta van a születési dátum. Bingo!

'43-ban született, tehát pénteken 70 éves lesz. Elvisszük ebédelni szombaton a helyi menő étterembe. :) Ha már így kiderült, adjuk meg a módját! :)

Azt hittem, hogy...

30-án voltam utoljára a lakáson kívül. Ez így elég brutálisan hangzik, úgy pedig még rosszabb, hogy idén még nem léptem át a küszöböt. Az ok elég hétköznapi: Gergő most mászik kifelé a takonykórból, igyekeztünk (még most is) egyenletes melegben tartani. A játszótér kilőve, játszóház szintúgy. Szellőztetünk vadul, és próbáljuk lekötni idebent. Egyre nehezebben bírom a bezártságot. Már szinte álmodom egy Tescos bevásárlásról vagy a pékségről... Szombaton ünnepeljük Péter apuját (ez egy külön sztori, ha lesz rá érkezésem, megírom), addigra ki kellene kupálni a legényt. És akkor a vasárnapi úszásról még nem beszéltem, ami már nagyon kellene.

Ott tartottam, hogy 30-án elmentünk bevásárolni, hogy kellőképpen felkészüljünk az évvégére és az ünnepi nyitvatartásra. Tudom, hogy 31-e még munkanap, de nem akartam az utolsó pillanatra hagyni. Igyekeztünk nagyjából tartani a napirendet, azaz alkalmazkodni Gergő (nemlétező) alvási szokásához, nem sokkal délután 1 után hagytuk el az objektumot, hogy 2-re hazaérjünk, mert jött hozzánk egy barátnőm Dublinból. Minden sikerült, még a délutáni alvás is; Gergő bevágta a szunyát az alig negyedórás úton. Normális időben ébredt, este egészen korán elaludt.

Másnap délben eldőlt a kanapén. Bevittem a szobájába, mert anyu kb. délre ígérte magát. 3 körül finoman ébresztettük. Nem durván, csak párszor megsimogattuk a haját, és nyitva hagytuk az ajtaját. Elég volt. (Már nem tudom, ki mesélte mostanában... ja, tudom..., hogy egy bizonyos időpont után nem engedik tovább aludni a gyereket, nem hagyják visszaaludni, piszkálják... pfff). Este fél 10 körül elaludt. Ez Szilveszterkor volt, úgyhogy kettesben forral boroztunk a kanapén. :)

Elsején megint kidőlt dél körül, meg sem várta az ebédet. 2,5 órát aludt. Pont addig, amire megérkezett egy barátnőnk koccintani. Este fél 9-kor (!) elaludt. Végignéztünk egy teljes filmet. Mindketten. A reklámokat is.

Azt hittem, valami új világrend vagy mi köszöntött be, és örültem a szerencsének, de tegnap visszaállt a régi rend(?). Hiába altattam ebéd után, nem volt hajlandó, pedig tényleg mindent bevetettem, ami csak hatott korábban (a beviszem a szobájába és rácsukom az ajtót sosem vált be). Végül 4 körül eldőlt, és másfél órán keresztül  meg sem mozdult. Ekkor még úgy gondoltam, nem lesz baj, hiszen csak másfél óra volt. Megfürdettünk az új rend szerint, azaz 7 és 8 között, de csak fél 10-re aludt el. Így leírva nem is olyan durva, hiszen az utóbbi időben többször átléptünk az este 11 órás lélektani határt, mint nem. Lehet, csak az előző két nap kényeztetett el, azért sír a szám.

Ma megint délután 4-kor aludt el. Még alszik. Örülnék, ha tudnánk tartani a max. 10 órai elalvást. 

(Az igazsághoz tartozik, hogy tegnap is és ma is addig nem aludt el, amíg elegendő mennyiséget nem pakolt a pelenkába. Gondolom és remélem, hogy betegség így (is) távozik belőle. Ha tényleg csak a pelenkatöltés miatt nem tudott rendes időben elaludni, akkor még van remény...)

(Frissítés: 11 óra lett belőle. Azt hiszem, kipurcantam.)

Hm...

Most írt egy régen nem látott barátnőm újévi köszöntést és sok örömöt kívánt a kis Bencében. Kaptam a telefont, hogy csípőből megkérdezzem, ki az a Bence, de visszafogtam magam, mert a mostani bunkóbb énemet nem ismeri, csak a 7-8 évvel ezelőttit. Velem van a baj, ha lefagyott a mosoly az arcomról?

Ünnepeink

A Karácsony három napját három szóval tudom jellemezni. Szörnyű. Rohanós. Elég jó. Ebben a sorrendben. (Tudom, ez négy szó, de nem érdekel.) Nem is írnék róla sokat, nem ez volt életem legjobb Karácsonya. Ha azt vesszük, hogy kb. 23-án vágott kupán a tény, hogy ha nem szedem össze magam, nem lesz semmi, akkor egészen jól sikerült. :/

A két ünnep közötti időszak egészen jól alakult. Volt megbeszélt és spontán-váratlan baráti látogatás (Otthon vagytok? Unom a családi banzájt. Átmehetek?) :D, nagy zabálás, minden.

Szilveszterre nem terveztünk semmit. Eredetileg sem akartunk nagyot, de miután Gergő betaknyosodott, végképp elvetettük a nagy bulit. Jó volt. Gergő délután mintaszerűen aludt, ennek következményeként este is mintaszerűen elaludt: 9.30 körül. Tetszett. Mi bevágtunk egy üveg borból készült gyümölcsös forralt bort, néztük a tévét, hallgattuk Ádert (egyetlen szavára sem emlékszem...), majd kidőltünk. :)

Az új év egyelőre azzal telik, hogy próbálom megismerni. Lehet, hogy hülyén hangzik, de nagyjából szoktam tudni, hogy jó vagy rossz évre számíthatok. A páros évek általában jók, a páratlanok kevésbé. Ez most páratlan, de valahogy azt érzem, hogy jobb lesz a tavalyinál. (Mondjuk, az nem nehéz...) Anyu és Péter is mondja, hogy hiszen jóban vagyok a 13-as számmal. Ez OK, valóban így van, de nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ez egy évszám. Szóvak, van ez az érzés, hogy valami jó jön, mellette pedig ez a páratlan évszám. Figyelem, ismerkedünk. Meglátjuk.