Mióta Gergő 3 éves, már háromszor volt az IKEA játszóházában. Mivel tegnap nem volt különösebb dolgunk (már nem járunk babaúszásra), szavazásra bocsájtottuk a kérdést, hogy hova menjünk. Gergő csípőből az IKEA-t válaszottta, mi pedig nem bántunk, mert ha nem is veszünk semmit, de jó nyugodtan körbenézni, hogy mi a kínálat.
Azt választottuk, hogy a fiúk a játszóház felé veszik az irányt és húznak egy sorszámot (hétvégén agyatlanul sokan vannak), én pedig ugyanebből a célból a szekrényeket közelítem meg. Szerencsém volt, mert az egyik nagy szekrényből éppen kipakolt egy nő. A fiúk nem jártak ilyen sikerrel. Olyan sok gyerek volt, hogy kaptunk egy 20 perces várakozási időt. Azt mondták, menjünk be nyugodtan a vásárlótérre, mert a piactéri ajtón is bemehet Gergő, de inkább megvártuk.
Egyre gyűlt a várakozó gyerekek jelentkezési lapja, lassan apadt a halom. Amikor aztán végre Gergő volt az első a listán, hallottam, hogy egy nő mondja valakinek a telefonon, hogy lejárt a gyerekek ideje a játszóházban. Közelebb léptünk és vártunk. A nő elvette a dobozokat, amiben a gyerekek cipőjét és esetleg a kabátját tartják, ha a játszóházban vannak, és elcipelte a kanapékhoz. Ott lassan, egyesével kivette a cuccokat, majd az ÜRES dobozokat föltette a kanapé karfájára. Kitartóan néztem őket, hátha leesik nekik, hogy azok a dobozok jelentik a várakozó gyerekek kulcsát a játszóházba, de nem vette észre magát. Elindult a dobozokkal, visszafordult, aztán megint elindult. Én jelentőségteljesen felé fordultam és tettem egy lépést, miközben le nem vettem a szemem a dobozokról. A nő pedig simán elment mellettem és a többi várakozó mellett, és letette a dobozokat a sarokba, az erre kijelölt tárolóba. Értem én, hogy ott a helye, de nem kötelező odatenni. Én ezt nem értem. Amikor mi voltunk hasonló szituációban, abban a pillanatban, ahogy megkaptuk a dobozt, kivettem belőle Gergő cipőjét és adtam is a várakozó szülő kezébe. Nem vagyunk egyformák.
Második alkalommal volt egy óvónő is a játszóházban felügyelők között. Még nem telt le az idő, de amikor a piactéri bejárathoz értünk, benéztünk. Akkor is azt a választ kaptuk, hogy azonnal belevetette magát a játékba, nem keresett minket, nem sírt. Az óvónő nem tudja, mit gondoljon. Azt mondja, ő azt szereti, ha a gyerek kisírja magát, mert az a kötődés jele. Szerinte. Általában kétféleképpen reagálnak a gyerekek az óvodára. 1) Napokig, hetekig sír, aztán megszokja. 2) Először nem sír, aztán pár hét múlva rájön, hogy ez már mindig így lesz, és akkor kezd el sírni. Van a harmadik típus, aki nem sír az elején, de később sem. Azt mondja, benne ilyenkor felmerül, hogy milyen kötődés lehet a szülők felé. Csak hümmögtem valamit, de nem feltétlenül értek egyet vele.
Nem tudom, Gergő hogy reagál majd az óvodára, de abban biztos vagyok, hogy nem az első variáció lesz. Azt pedig, hogy egy gyerek simán veszi a óvodakezdést és később sem riad meg, nem gondolom rossznak. Ha egy gyerek tudja, hogy nem örökre hagyják ott a szülei, hanem mindig mennek érte és hazaviszik, akkor nem értem, miért kellene sírnia. Szerintem azzal sincs baj, ha sír és azzal sincs, ha nem. Ha pedig valaki azt mondja, hogy Gergő azért nem keres minket a játszóházi idő alatt, mert nem kötődik, azt hangosan kiröhögöm.
Egyre gyűlt a várakozó gyerekek jelentkezési lapja, lassan apadt a halom. Amikor aztán végre Gergő volt az első a listán, hallottam, hogy egy nő mondja valakinek a telefonon, hogy lejárt a gyerekek ideje a játszóházban. Közelebb léptünk és vártunk. A nő elvette a dobozokat, amiben a gyerekek cipőjét és esetleg a kabátját tartják, ha a játszóházban vannak, és elcipelte a kanapékhoz. Ott lassan, egyesével kivette a cuccokat, majd az ÜRES dobozokat föltette a kanapé karfájára. Kitartóan néztem őket, hátha leesik nekik, hogy azok a dobozok jelentik a várakozó gyerekek kulcsát a játszóházba, de nem vette észre magát. Elindult a dobozokkal, visszafordult, aztán megint elindult. Én jelentőségteljesen felé fordultam és tettem egy lépést, miközben le nem vettem a szemem a dobozokról. A nő pedig simán elment mellettem és a többi várakozó mellett, és letette a dobozokat a sarokba, az erre kijelölt tárolóba. Értem én, hogy ott a helye, de nem kötelező odatenni. Én ezt nem értem. Amikor mi voltunk hasonló szituációban, abban a pillanatban, ahogy megkaptuk a dobozt, kivettem belőle Gergő cipőjét és adtam is a várakozó szülő kezébe. Nem vagyunk egyformák.
Második alkalommal volt egy óvónő is a játszóházban felügyelők között. Még nem telt le az idő, de amikor a piactéri bejárathoz értünk, benéztünk. Akkor is azt a választ kaptuk, hogy azonnal belevetette magát a játékba, nem keresett minket, nem sírt. Az óvónő nem tudja, mit gondoljon. Azt mondja, ő azt szereti, ha a gyerek kisírja magát, mert az a kötődés jele. Szerinte. Általában kétféleképpen reagálnak a gyerekek az óvodára. 1) Napokig, hetekig sír, aztán megszokja. 2) Először nem sír, aztán pár hét múlva rájön, hogy ez már mindig így lesz, és akkor kezd el sírni. Van a harmadik típus, aki nem sír az elején, de később sem. Azt mondja, benne ilyenkor felmerül, hogy milyen kötődés lehet a szülők felé. Csak hümmögtem valamit, de nem feltétlenül értek egyet vele.
Nem tudom, Gergő hogy reagál majd az óvodára, de abban biztos vagyok, hogy nem az első variáció lesz. Azt pedig, hogy egy gyerek simán veszi a óvodakezdést és később sem riad meg, nem gondolom rossznak. Ha egy gyerek tudja, hogy nem örökre hagyják ott a szülei, hanem mindig mennek érte és hazaviszik, akkor nem értem, miért kellene sírnia. Szerintem azzal sincs baj, ha sír és azzal sincs, ha nem. Ha pedig valaki azt mondja, hogy Gergő azért nem keres minket a játszóházi idő alatt, mert nem kötődik, azt hangosan kiröhögöm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése