Az óvoda hatása Gergőre

Furcsa dolog ez az óvoda. Vannak dolgok, amik teljesen másképp mennek, mint itthon. Itt van mindjárt az evés. Nem tudom megmondani, volt-e olyan, hogy evett itthon leves ÉS másodikat, az óvodában viszont mindkettőből eszik, ráadásul olyan dolgokat is, amiket itthon nem. Persze, vannak olyanon is bőven, amiket ott sem eszik meg, ebből legalább tudom, hogy az én gyerekemről van szó. :)

A másik ilyen a pelenka. Volt a próbálkozásunk a matricákkal, aztán egy játékboltban kinézett nagy piros madárrs gyűjtöttünk, de egyik sem volt igazán jó megoldás. Végül a védőnővel együtt arra jutottunk, hogy nem erőltetjük. Ma délután, amikor ebéd után mentem érte, azzal fogadott az óvónő (akivel egyébként egymástól kb. 100 méterre nőttünk fel, de nem tudtunk róla), hogy délelőtt lekapta magáról a kakis pelenkát és egyedül pisilt a WC-be. Kérdezte, hogy itthon is szokott-e ilyet, mármint levenni a pelenkát, de nem szokott. Arra tippel, hogy zavarja, hogy rajta kívül csak egy kislánynak van pelenkája, neki is csak alváshoz. Nincs még 3 éves, tehát fiatalabb nála. Azt, hogy egyedül pisil, el sem merem hinni. Ráadásul magától, mert az óvoda egyik alapelve, hogy nem erőltetnek semmit.

Ma volt egy kis konfliktus is. Megharapta Peti ujját. :( Tartottam tőle, hogy lesz valami hasonló mostanában, mert a húgoméknál voltunk hétvégén, és a két gyerek annyira nem egyezett bizonyos esetekben, hogy a vége az lett, hogy Gergő harapott. Az előzményeket csak mi láttuk, a húgomék nem látják vagy nem akarják észrevenni, gyakorlatilag arról szólt a hétvége, hogy Gergőt elővették valamiért, ami volt annyira látványos, hogy mindenki észrevegye... Pont tegnap kérdeztem a másik óvünőtől, hogy tapasztalt-e valamit ilyesmit Gergőnél. Akkor nemleges volt a válasz, ma meg ez...

Beszéltünk róla, kérdeztem, hogy miért harapta meg Peti ujját, és azt mondta, hogy azért, mert szereti és Peti boldog volt. Felvilágosítottam, hogy Peti ettől nem volt boldog, többször körbejártuk a dolgot, hogy nem harapunk meg senkit, mert az másnak fáj, ráadásul nem fognak vele játszani, ha harap.

Kérdeztem a gyógypedes lányt, de nem tudott semmi érdemlegeset mondani. Remélem, egyedi eset volt, és kellően sokan és sokszor elmondtuk, hogy ez nem szép dolog. Nincs más ötletem. Minket nem utánozhat, mert nem szoktunk itthon harapdálni.

4. hét

Lassan egy hónapja óvodás Gergő. Néha meglepődöm, hogy már egy hónapja, de többször érzem úgy, hogy már régen a napjaink része a reggeli készülődés és a délutáni begyűjtés. Változatlanul azt mondom, hogy az egyik legjobb döntésünk volt, hogy ezt az óvodát választottuk. Minden szempontból szuper. Az óvónőkkel már ennyi idő alatt sikerült egy jó kapcsolatot kialakítani, de ahogy nézem, minden szülő így van ezzel. Ha megyek Gergőért, kiül velem az egyik óvónő a padra, amíg öltöztetem (nem az óvónőt), és elmondja nagyvonalakban, mi történt aznap, mit evett vagy nem evett Gergő. Persze, Gergő el elmeséli, mi történt, ami lényegében fedi az óvónő sztoriját, de olyan is van benne, ami neki érdekes. :)

Eszik. Elég rendesen. Levest és másodikat is. Ha nem is eszi meg az egészet, de mindenből eszik. Vannak barátai. Reggelente átöltözés közben azt figyeli, valamelyikük érkezik-e éppen.

Kérdezni sem kell, mondja, hogy érezte magát bent. Nem minden nap, csak akkor, ha változás van. (Csak amúgy Fodor Ákos-módra majd szól, ha változik a helyzet :D) Az elején azt mondta, sírt, amikor eljöttem. Múlt héten bejelentette (már itthon), hogy nem sírt, csak szomorú volt, amikor nem voltam ott vele. Pénteken viszont már azt mondta, hogy Nem sírtam és nem is voltam szomorú, hanem boldog voltam az óvodában. Rákérdeztem, hogy azért-e, mert tudta, hogy megyek érte, és igennel válaszolt.

Tegnap pont akkor értem oda, amikor az egyik óvónő kezdte volna cserélni a pelenkáját, közben jött a gyógypedes lány és mondta nekem, hogy Nórihoz nagyon ragaszkodik Gergő, csak ő húzhatja fel a kabátja cipzárját. Észrevett, úgyhogy nekem kellett kicserélni a pelenkáját, nem engedte tovább Nórinak. Közben kérdezgettem, hogy szereti-e Nórit. Mondta, hogy igen. Kérdeztem, hogy Nóri-e a kedvence. Mondta, hogy nem, hanem én. Közben figyeli az arcomon a hatást. Kész. :)

A 3. hét

A hajának óvodaillata van. Barátkozik. Természetesnek veszik, hogy Gabival (angolos óvónő) angolul beszél. Általánosan elmondható, hogy természetesnek veszi, hogy angolul is lehet beszélni. Valamelyik este azt hallottam, hogy angolul beszélget az apjával a gyerekszobában. Péter elmondása alapján Gergő kezdeményezte. Őrület.

Probléma nélkül megy a játszótérre és hetente egyszer a tornaterembe az óvónőkkel, hagyja, hogy előtte-utána átöltöztessék. Megeszi az ebédet, legalábbis a nagy részét.

Tegnap rápróbáltunk az alvásra. Úgy egyeztünk meg az óvónőkkel, hogy délután 1-ig a színemet sem látják, hogy ne legyen opció a fogmosáshoz sem, hívnak, ha kellek. 1-kor hívtak, hogy krokodilkönnyekkel sír, hogy itthon szeretne aludni. A mesét hajlandó volt meghallgatni a kutyáját szorongatva, de aludni nem akart. Itthon viszont rendszeresen elalszik, sokszor a kocsiban hazafelé, úgyhogy ez legalább visszaállt. Az pedig, hogy mindezt az óvodában tegye, egy hosszú folyamat lesz. Nem kell kapkodni.

Reggelente ugyan kicsit nyafog, hogy nem szeretne óvodába menni, de pl. ma bent már arról beszélt, hogy biztos nemsokára érkezik Peti. Pont ott volt még Peti apukája, aki közölte, hogy Peti már bent van, erre Gergő átöltözés nélkül be akart szaladni, alig bírtam rávenni az átöltözésre. Visszafordulás nélkül eltűnt. Jó ez így, de nekem elég nehéz. Még. 

Mindemellett egyre jobban élvezem a szabad délelőttöket. Már nem a Westendben kóválygok, hanem hazajövök Péterrel. Ma korábban mentünk a szokásosnál, mert Péternek vissza kellet érnie, ami azt jelenti, hogy 9 előtt itthon voltunk és csak 1 órára megyünk vissza. 3 éve nem volt ennyi szabadidőnk úgy, hogy egyikünk sem Gergőzött. OK, Péternek ez munkaidő, nem úgy értem, hogy kiállításra megyünk meg napsütéses sétára, de egész más így.

Továbbra is azt mondom, hogy nem bántuk meg, hogy nem a sarki körzetes óvodát választottunk.

Fánk

Tele van a net meg a facebook (ami szinte egy és ugyanaz :D) mindenféle farsangi fánk recepttel, én meg napok óta azon agyalok, mikor kellene kipróbálni (de előtte megkeresni) azt a receptet, ami szerint sütőben is meg lehet sütni a fánkot. Túl nagy motivációt nem éreztem, mert én nem szeretem, de a fiúk miatt rászántam volna magam.

Volna... Kedden valamilyen leves és farsangi fánk volt ez ebéd az óvodában. Lekvárral. Azt hittem, ez lesz az első alkalom, hogy Gergő önként és dalolva megeszik mindent, és én sem kellek hozzá. Nem így történt. Kijelentette, hogy nem szereti a fánkot. A lekvár sem csábította el. Tegnap az IKEAban, amíg Gergő játszóházazott (nem ment óvodába, mert a többiek ostyagyárba mentek délelőtt, de az még neki korai), és már mindent végigjártunk, megkérdeztem Péter, beülünk-e a fánkoshoz. Visszakérdezett, hogy szeretnék-e fánkot enni, mert ő nem szereti. Ennyiben maradtunk, én pedig megkönnyebbültem, hogy nem kell vele túráznom, hiszen a kutyának se kell. :)

Jel

Nem mozgatott meg nagy tömeget a dolog, azért megsúgom, hogy az egyetlen tippelő nem találta el. Mivel más nem próbálkozott a megfejtéssel, megúszom a kreatívkodást, azaz Gergő cuccain kívül másra nem kell rábiggyesztenem a jelét.

Akit érdekel, azért elárulom, hogy a falevelet választotta. Igen, a falevelet. :) Napokig tartott, amíg feldolgoztam. Egyrészt azért, mert eddig még csak nem is hallottam, hogy bárkinek is a falevél lett volna a jele, másrészt egyáltalán nem tudom Gergővel kapcsolatba hozni. Ha nekem kellett volna választani, akkor a katica és a szív közül választottam volna.

Falevél a fogas mellett  az óvodában :)

Az azóta eltelt néhány nap alatt viszont már megszoktam, családtaggá vált a falevél. Gergő abszolút azonosult vele; lelkesen törli a kezét a falevéllel díszített akasztón lógó törölközőbe, sajátjának tekinti a zsákot, amit kapott (ezt sem kellett vinni). Pénteken már kereste a fogmosópoháron a falevelet, amit még nem tett rá az irodavezető lány. :)

Péntek délután óta nyilvánvaló, hogy semmi más nem lehet a jele. Van ugyanis egy kiskefe, amit még Gergő születésekor vettünk, de mivel azóta kissé megnőtt a haja, régen nem használunk. Az utóbbi időben többször elővette a fésűjét, hogy végighúzza a haján, nehogy összegubancolódjon. A fésű és a kiskefe szettben volt, ugyanabban a zsebben tartottuk, és valami miatt pénteken a kiskefét vette elő. Jót nevettünk, amikor megláttuk a hátoldalán a méhecskés díszítést, hogy milyen vicces, mert a Méhecske csoportba jár. Nem is foglalkoztuk vele sokat, nem ez az egyetlen gyerekholmi, amit méhecskével díszítenek. Estefelé viszont valahogy megláttam a díszítést a nyelén, amit korábban nem láttam, mert Gergő fogta:

Csak lestünk magunk elé. Bárkinek mondjuk vagy mutatjuk, mindenki ledöbben. Bevittem az óvodába is, Katát a hideg is kirázta. A szomszédlány sokkot kapott. Félemetes. Két szinte összeegyeztethetelen figuráról van szó, hiszen hamarabb jut eszembe a méhecskével egy virágot, kaptárt vagy mézescsuprot, esetleg egy macit összekapcsolni, mint egy falevelet. Nem tudok mit kezdeni azzal, hogy gondolkodás nélkül választotta a falevelet, majd pár napra rá előszedte az évek óta csendben lapuló kiskefét...

A jel

Mondok hat jelet. Találjátok ki, melyiket választotta Gergő! Ezek voltak szabadok. Gondolkodás nélkül rányúlt az egyikre.

Megjegyzés formájában várom a tippeket, a választ a következő bejegyzésben adom meg.

Szív

Katica

Ceruza

Falevél

Hal

Gyertya

A beszoktatás és én

Kívülről úgy tűnhet, hogy mit hányom a farom, hiszen egész délelőtt nem csinálok semmit, csak várom, van-e rám szükség. Hát, azért ez nem teljesen így van, azaz valóban csak várok, de nem olyan pihentető, mint amilyennek tűnik.

Kedden alig ültem le egész délelőtt, akkor is csak azért, mert Gergő megkért, hogy vágjak ki néhány figurát, amit aztán nem használt semmire. Ebéd akkor még nem volt, az éhes-fáradt Gergőt ölben vittem el a metróig, majd haza. Kezem-lábam iszonyúan fájt, közben agyilag is eléggé lefáradtam a folyamatos figyelésben, a gyerekzsivalyban, ráadásul iszonyú éhes voltam, mert csak egy kiflit tudtam lopva megenni, amikor Gergő éppen elvolt valamelyik sarokban.

Szerdán végképp kiverhettem a biztosítékot, mert valóban egész délelőtt a kanapén hesszeltem és olvastam, de az agyam folyamatosan ott volt, hogy mikor nyílik az ajtó, mikor kell bemennem, meg úgy egyáltalán, hogy veszi Gergő az akadályokat. Amikor kijött, azon aggódtam, hogy nem érzi jól magát, ha viszont jól elvolt, azon agyaltam, miért nem hiányzom neki. Szerencsére akkor már volt ebédje, úgyhogy az éhség elűzve, de mivel a kezdeti lelkesedés után mégsem akart aludni, hazajöttünk. Péter el tudott értünk jönni, ez jó volt, de az előző napi álldogálás-cipelés után még mindig fájt mindenem.

Csütörtökön először hagytam el az óvoda épületét Gergő nélkül. Jólesett egy kis mozgás, de nagy kolbászolásra nem volt idő, és mivel a második eltávozáskor az óvodavezetőhöz mentem, utána pedig nem maradt idő semmire, gyakorlatilag egy szelet Obst Riegel-lel húztam ki a délelőttöt és a kora délutánt. Nem érintett kellemesen, amikor kiderült, hogy nincs jegy, ezért nem tudunk busszal hazajönni, mert így többet kellett gyalogolni éhesen-nyúzottan.

Ma úgy indítottunk, hogy Gergő beszaladt a csoportszobába, én pedig a kabátomat sem vettem le, hanem elhúztam a Westendbe délig. Nem mondom, hogy nem esett jól, de folyton ott járt az agyam, hogy miért nem hívnak, de ne hívjanak, mert akkor baj van, de ha nem hívnak, akkor nem hiányzom.

Szerda este rámjött a bőgés, miután Gergő elaludt. Tisztában vagyok vele, hogy Gergő leveszi a rezgéseinkből, ha rossz érzéssel hagyjuk ott, ha bármiért szomorúak vagyunk, úgyhogy előtte tartjuk magunkat és csupa pozitív dolgot mondunk az óvodáról, lelkesedünk és lelkesítjük, ami nem esik nehezünkre, mert tényleg minden szuper, de a belső szorongásainkat megtartjuk magunknak. Nem az óvoda miatt van bennem rossz érzés, hanem magával a ténnyel, hogy másra bízom. Gyászolok. Gyászolom a közös délelőttöket, a játszóházas napokat, a reggeli játszóterezést, és a hétköznapi közös ebédeket. Az utóbbi a legrosszabb. Tegnap hasított belém, hogy a ritka szünnapokat kivéve nem lesz többet olyan, hogy Péter dolgozik a kisszobában, Gergő pedig délben futva kiabálja, hogy Apa, kész az ebéd! Vége a hármasban töltött napoknak. Még csak 1 hete tart, de már hiányzik. Tudom, hogy ez a dolgok rendje, és hiába nyafog néha, hogy nem akar menni, alapvetően szüksége van rá és szereti, de még tart a gyászidő.

Tegnap este végre napok óta először ettem rendes főtt ételt. Haza is vágtam vele a gyomrom estére, de már nagyon kellett. Talán jövő héten már ez is be fog férni.

Ebéd és alvás

Úgy jött ki, hogy pont a farsang hetében kezdtük el a beszoktatást. Ennek megfelelően tegnap jelmezben kellett érkezni. Hirtelen nem tudtuk, hova kapjunk, mert családilag nem emlékszünk, hvova tettük a Thomas jelmezt. Tulajdonképpen mindegy is, mert Gergő kijelentette, hogy tűzoltó akar lenni. Nem mondom, hogy nagyon meglepődtem, mert szinte az első dolog, amivel játszott még a hétfői terepbejáráson, az a tűzoltó sisak és a készülék volt. Gyorsan átvettem fejben, miből tudnánk tűzoltó jelmezt alkotni, végül egy piros felső adtam rá zsebes farmerral, a hónapokkal ezelőtt a Tescoban vásárolt munkavédelmi sisakjára pedig ragasztottam néhány lángot a Hot Wheels matricakollekcióból.

Abban egyeztünk meg az óvónőkkel, hogy kint maradok a folyosón a könyvemmel és várok. A délelőtt folyamán kétszer jött ki értem, hogy menjek be meglökni a hintán. Mentem, de amint lehetett, kislisszoltam. Ültem a folyosó közepén, olvastam, és minden ajtónyitásra felkaptam a fejem, hátha híreket kapok.

Amikor másodszor behívott, pont hozta az asszisztens lány a felvágott almát. Gergő is kért, de amikor kivettem neki párat a közös tányérból és a kezemben tartottam, nem tetszett neki. Addig mondta, amíg rájöttem, hogy külön kistányért kér. Amikor megkapta, boldogan ette az almadarabokat. Igazság szerint nekem ez tetszett még akkor is, ha nem ez a szokás az óvodában, mert ezek szerint beépült nála, hogy mindent tányérból eszünk. :)

Hallottam, hogy készülődnek az ebédhez, amikor kiszaladt, és boldogan újságolta, hogy Képzeld, anya, jön az ebéd! :) Vele örültem, aztán a két tenyeremet összedörzsölve megkérdeztem, mit szoktunk csinálni ebéd előtt. Rávágta, hogy kezet szoktunk mosni. Elfutott, és hallottam, ahogy a mosdóig végig kiabál, hogy Kézmosás! :) A gulyás levest megette, a mákos nudlit meg sem piszkálta. Nagyjából ezt vártam. Jött ki utána, hogy menjünk haza. Elvittem megmosni a fogát, közben úgy döntött, nem akar hazajönni. Mondtam neki, hogy ha maradni akar, akkor aludni kell a többiekkel. Beleegyezett. Lelkesen kereste az ágyát, de az még nem volt neki, mert nem készültek fel. Érthető módon. :) Végül lett ágya, kapott ágyneműt -többek között ezt sem kell vinni-, átöltöztettem pizsamába, kapott egy plüss méhecskét (nyilván pont aznap nem vittünk alvócimbit). Még hallottam, ahogy Bogyó és Babócát vagy Anna, Peti, Gergőt kért, aztán visszamásztam a kanapéra, és vártam. Őszintén szólva nem fűztem nagy reményeket az alváshoz, de úgy voltam vele, hogy nem tiltok olyat, amit később szeretném, hogy megtegyen. Folyamatosan kaptam a híreket, hogy még mese van, aztán jött ki Nóri a könnyes szemű Gergővel a karjában. Haza akart jönni aludni, ami aztán nyilván elmaradt. Így legalább hamar elaludt este.

Ma úgy indítottunk, hogy be sem mentem a csoportszobába. Le sem nagyon vettem a kabátot. Kicsivel 9 óra után érkeztünk, félkor bement Gergő, én pedig elsétáltam a Westendbe. Abban maradtunk Katával (óvónő), hogy 11 előtt visszamegyek, mert kb. akkor végeznek a kicsik a tornával a tornateremben. Így is volt. Elmentem a Westendbe, ott beültem -jobb híján- a McDonald'sba, mert ott volt wifi és ettem egy műreggelit borzalomkávéval.

Indulás előtt betértem a Sandy Bizsuba, de megbántam. Egyrészt előttem törölgette a polcokat az egyik csaj, alig bírtam válogatni a hajgumik között (mind elszakadt vagy kinyúlt, frissíteni kellett a készletet, de inkább majd máshol). Kitúrtam 1-1 zöldet, pirosat és lilát, találtam egy zöld csatot is. Nem nagy mennyiség, de tűzoltásra elég, nem foglal sok helyet a táskában. Letettem a pultra és megkérdeztem, tudok-e kártyával fizetni, mert csak nagy pénzem van. Jobban belegondolva nem is kellett volna, hogy gondot okozzon, mert nem húszezres volt, hanem ötezres, ami ugyan nekem nagy, de szerintem nem extrém, ha az ember azzal akar valahol fizetni. Nem lehetett kártyával fizetni, az ötezresre pedig húzták a szájukat, hogy nincs aprójuk. A csaj úgy mondta, hogy 650 Ft lenne az egész, mintha akkor hirtelen kiugrott volna a pénztárcámból egy ezres vagy valami. Mondtam, hogy három db ötforintosom van az ötezresen kívül, de csak hajtogatták, hogy nekik sincs kisebb. Kérdőn néztem rájuk, de látszott rajtuk, hogy eszük ágában sincs megoldani a problémát, úgyhogy elköszöntem és kijöttem a boltból. Szerintem ez elég gáz, hogy délelőtt fél 11-kor egy pláza üzletében nem tudnak visszaadni ötezresből, ráadásul meg sem próbálják megoldani. Nekem pedig se kedvem, se időm nem volt váltással foglalkozni. Volt nálam kártya és készpénz is, egyikkel sem tudtam fizetni. Akkor bocs.

Az óvodában azzal fogadtak, hogy Gergő nem akart átmenni tornázni, ami jobban belegondolva logikus, mert nem beszéltünk róla, simán lehet, hogy attól tartott, ott nem találnám meg. Nem mentem be, csak jeleztem Nórinak, hogy ott vagyok, de abban maradtunk, hogy elmegyek egy újabb sétára délig. Közben eszembe jutott, hogy inkább megpróbálok beszélni az óvodavezetővel a technikai dolgokkal kapcsolatban, úgyhogy átmentem a másik épületbe az irodába. Amikor ott végeztem, nem volt értelme elindulni, így visszamentem a kanapéra. Ebéd előtt hallottam, ahogy Gergő mondja, hogy hatvanhat, majd utána nem sokkal hozza ki Nóri, hogy otthon szeretne enni a 66-ban. :) Megbeszéltem vele, hogy otthon nincs ebéd, mert nem tudtam főzni, végül belement, hogy ott egyen. A levest megint ette, de nem mindet, a végén pedig elkezdett disznólkodni (belenyúlt), kjött és közölte, hogy haza akar jönni. Kézmosás, fogmosás után nagyon nehezen tudtam felöltöztetni, nagyon elfáradt. Beígértem neki a buszozást hazafelé, de pont elfogyott a jegyem (itthon azt hittem, hogy van még), mindenképpen el kellett menni a Nyugatihoz, akkor meg már hazametróztunk.

Itthon megivott legalább 1 dl tejet, kért egy kagylós csokit (belga csoki), 2 órája alszik. Kíváncsian várom a holnapot.

Az első nap

Telepakoltam Gergő hátizsákját mindenfélével. Volt benne haszontalan is, de inkább mindent vittem a biztonság kedvéért. Tettem bele 2-3 melegítőalsót, kisgatyákat, pólót, melegebb felsőt, zoknit, harisnyát, pizsamát, alvócimbit, fogkefét, bugyipelenkát, popsitörlőt, és -krémet. Első nap ezek közül semmi sem kellett. Nyilván.

Bementem én is a csoportba. Ott voltam, de igyekeztem nem sokat ugrálni, inkább csak figyeltem. Az egészen hamar kiderült, hogy Gergő erősen szimpatizál az angolos óvónővel (Gabi). A gyerekek közül az első nap Petivel játszott inkább, de még nem vonnék le messzemenő következtetéseket, mivel a nagycsoportosok a nap nagy részét máshol töltötték. Azaz a délelőtt nagy részét, a többit nem tudom.

Ebéd előtt eljöttünk, mert egyrészt nem volt még ebédje, másrészt elég volt elsőre ennyi. Úgy döntöttem, másnapra kérek neki ebédet, mert egy hullafáradt és hullaéhes gyerekkel rémálom volt eljutni a Westendbe, ott megközelíteni a kajarészleget, kivárni, amíg elkészül a Don Pepében a tészta, azt megenni, majd hazametrózni. (Időben nézve akár haza is jöhettünk volna, de nem volt itthon ebéd, mert elóvodáztam az időt.)

Az óvónők változatlanul nagyon rendben vannak. Együtt és külön is nyugodt szívvel bízom Gergőt bármelyikükre, ugyanígy a gyógypedesre is. Rengeteget beszéltem velük Gergőről, róluk, az óvodáról, a hozzáállásukról. Tetszik, hogy ebben az óvodában vannak autista gyerekek is, de olyan profin integrálják őket, hogy alig lehet észrevenni. Konkrétan nem venném észre, ha nem tudnám. Így sem tudom, kik azok, csak tippem van, ami akár téves is lehet, és ez így van jól. Mármint nem az, hogy téves, hanem az, hogy nem tudom. Jó így, mert akaratlanul sem próbálok máshogy viselkedni a gyerekekkel, ha úgy adódik. Pl. ma reggel öltözködés közben érkezett egy kisfiú az apukájával. Az egyik kedvencem a csoportból -persze, Gergő után :)-, de a nevét még nem sikerült megjegyeznem... talán Dani. Mivel ma egész nap farsangi buli volt, jelmezben töltötték a napot. Öltözködés közben kérdeztem a kisfiútól -majdnem egymás mellett van a fogasuk Gergővel-, hogy minek öltözött, de nem nagyon akart válaszolni, csendben nézett rám. Apujával beszéltünk kicsit csak sebtében. Aztán órákkal később jutott eszembe, hogy hátha ő volt az egyik autista kisfiú, de még leírni is rossz érzés, mert olyan, mintha megbélyegezném, pedig nagyon nem szeretném. Pont, hogy nem. Nem szeretném tudni, mégis folyton figyelem a gyerekeket. Ebből a szempontból (is) jó lesz, ha majd nem ficcenek ott egész nap.

Tulajdonképpen el is felejtettem az egész integrációt, pedig tudtam. Akkor jött elő megint, amikor tegnap délelőtt jött egy család egy négyéves kisfiúval szétnézni. Annyit láttam a kisfiún, hogy csendes és nem nagyon szaladgál (Gergőt ismerve ezt mindig megjegyzem), de semmi feltűnőt nem vettem észre. Lehet, hogy azért, mert érezte Gergő, hogy van rajta kívül valaki, aki még nem szokott be a csoportba, vagy nem tudom, de gyorsan megtalálták egymással a hangot. Jövő héten jön a kisfiú próbanapra. Örülök, mert addigra Gergő talán már megtalálja valamennyire a helyét, mégis új lesz, így ketten tudnak beszokni. Később mondta az egyik óvónő, hogy a kisfiú enyhén autista. Elkerekedett a szemem, mert nem mondtam volna meg. Nem vagyok szakértő, de kívülállóként azt mondom, hogy az integráció a legjobb az enyhén vagy kis mértékben (nem tudom, mi a szakszó) autista gyerekeknek. Szerintem ez jó dolog.

A csoportról még annyit, hogy ha jól számolom, 16 gyerek van, ebből 3 kiscsoportos (Gergővel együtt). Van 3 óvónő (közülük egy angolos, akivel csak angolul beszélhetnek, a magyarra nem reagál) és egy gyógypedes. Játékos az egész nap, az egyes napirendi pontok ügyesen vannak beépítve. Gergőre való tekintettel nem mentek ki a játszótérre. Állítólag mindig így van, ha új gyerek érkezik, hogy ne zavarják meg az ismerkést, a környezet felfedezését.

Piszkosul elfáradtam. Egyrészt majdnem egész nap álltam, utána elcipeltem a fáradt Gergőt a Westendig (félúton ugyan letettem, mert majdnem lerohadt a karom), aztán az ebédelés, a hazaút. Mindenem fájt. Hiába volt Gergő nagyon fáradt, a hazaúton kirázódott és üveges szemekkel nézte valamelyik mesét vagy legózott, már nem emlékszem. Talán mindkettőt. Fürdés után este 7-kor már aludt, én pedig úgy döntöttem, maradok mellette. Kisebb ébredésekkel tarkítva így is maradtunk reggel 7-ig. Ezért nem írtam tegnap este. :)

Még ma is úgy érzem magam, mint akin átment az úthenger. Hiába üldögéltem egész délelőtt az óvoda folyosóján egy kanapén, agyban nem tudtam pihenni (főleg, hogy egy elég terhelt könyvet olvasok), úgyhogy most nem folytatom a mai nap megörkítésével, arra várni kell. Bocs. :)

AZ óvoda

Az van, hogy Gergő holnaptól a Méhecske csoport büszke tagja. (Én meg csendben meghalok, de ez most nagyjából nem számít.)

10-re mentünk. A Westend-ben parkoltunk, onnan sétáltunk. Nem vészes.

Kicsit várni kellett, mert az óvónők java a nagyobbakkal volt tornázni, de szerencsére akadt, aki bevezetett az egyik csoportba -történetesen a Méhecske volt az-, szétnézhettünk, kérdezhettünk, ő is kérdezett. Nagyon szimpatikus volt, de akkor még nem tudtam, ki is ő valójában. Később kiderült, hogy ő a Méhecske csoport egyik óvónője. Közben megérkezett a vezető óvóvnő is, akivel az elején egy kicsit sikerült beszélni, rögtön utána pedig visszajött mindenki a nagyobb gyerekekkel. Sikerült a másik óvónővel is beszélgetni. Ha lehet, ő még szimpatikusabb. A csoportszoba két teremből áll; az egyikben vannak az asztalok egy kis játszózuggal, a másikban pedig csak játékok vannak, játszószőnyeg, polcok... Ez mindhárom csoportnál így van, ebben megegyeznek. Ahogy abban is, hogy mindegyikhez tartozik egy mosdó kisWC-kkel és mosdókagylókkal. A hangulata viszont valahogy mindegyiknek más.

A Méhecske után bemehettünk a Katicába is. Jött velünk a Méhecskés óvónő, akivel másodiknak találkoztunk (nevezzük nevén: Nóri). Ahogy beléptem, éreztem, hogy nem tetszik. Nóri mondta, hogy ott is van hely, sorolta, hogy milyen életkorú, nemű és anyanyelvú gyerekek vannak ott, de én szinte csak azt láttam, milyen sötét van, a csoport angolos óvónőjét nem tudtam hova tenni. Reménykedve kérdeztem Nóritól, hogy ha mindenhol van hely, akkor választhatunk-e, és mennyire gáz neki, hogy a sok fiú mellé menne még Gergő is (előtte beszéltük, hogy 1 vagy 2 kislány van). Kifejtettem neki a véleményem, miszerint a Katica csoport termei kisebbek és sötétebbek, de szerinte csak nem volt felkapcsolva a villany. Díjazom a próbálkozását, de szerintem mindketten tudtuk, miről beszélek. Már a játszótéren voltunk, amikor láttuk, hogy a Méhecske csoportnak a térre is néz ablaka. Akkor vált számomra egyérteművé, hogy azért tűnt világosabbnak az a csoportszoba, mert sarokszoba, tehát világosabb, mert másképp kapja a fényt.

Utolsónak a Mókuska csoportot néztük meg, ami az előzőektől elszeparáltan, az épület másik részében van. Először tetszett ez a külön dolog, olyan kuckós volt, de a termek az előzőnél is kisebbnek tűntek nekem. Az óvónőket nem tudtam hova tenni, mert éppen a játszótér előtti beszélgetés ment, mi pedig átmentünk beszélgetni a másik szobába. Gergő már fáradt, de még volt ereje lepakolni ezt-azt. Sokat beszélgettünk itt is, végül ott tartottunk, hogy a Méhecske és a Mókuska csoport közül választunk.

Én hajlottam a Méhecske felé, mert Nóri nagyon szimpatikus volt az első pillanattól, Kati ugyanúgy (ő volt, aki először körbevezetett). Az angolos óvónő is teljesen rendben van.

Vacilláltunk kicsit azon, hogy az egyik csoport ablakai csendesebb utcára néznek, de kisebbek azok az ablakok, az óvónők nem győztek meg. A másik csoport néhány ablaka zajosabb utcára néz, a többi viszont egy térre, ahol a játszótér is van, ahova télen-nyáron kijárnak valamennyi időre. Itt nagyok és világosak a szobák, az óvónők olyanok, akikre egyenként és külön-külön is rábíznám Gergőt. Végül Gergő döntött, mert az ő véleménye is fontos. Péter megkérdezte tőle, hogy az a csoport tetszett neki jobban, ahol először voltunk, vagy az, ahol utoljára. Gondolkodás nélkül rávágta, hogy az első.

A kérdés eldöntetett. Holnap reggel váltóruhával, fogkefével, miegyébbel érkezünk. Nem jövök haza, majd megmondják, hogy a sarokból figyeljek vagy a folyosón hesszeljem végig az időt. Könyvet mindenesetre viszek, hátha végre sikerül kiolvasni, amit százezer hónapja elkezdtem.