Kívülről úgy tűnhet, hogy mit hányom a farom, hiszen egész délelőtt nem csinálok semmit, csak várom, van-e rám szükség. Hát, azért ez nem teljesen így van, azaz valóban csak várok, de nem olyan pihentető, mint amilyennek tűnik.
Kedden alig ültem le egész délelőtt, akkor is csak azért, mert Gergő megkért, hogy vágjak ki néhány figurát, amit aztán nem használt semmire. Ebéd akkor még nem volt, az éhes-fáradt Gergőt ölben vittem el a metróig, majd haza. Kezem-lábam iszonyúan fájt, közben agyilag is eléggé lefáradtam a folyamatos figyelésben, a gyerekzsivalyban, ráadásul iszonyú éhes voltam, mert csak egy kiflit tudtam lopva megenni, amikor Gergő éppen elvolt valamelyik sarokban.
Szerdán végképp kiverhettem a biztosítékot, mert valóban egész délelőtt a kanapén hesszeltem és olvastam, de az agyam folyamatosan ott volt, hogy mikor nyílik az ajtó, mikor kell bemennem, meg úgy egyáltalán, hogy veszi Gergő az akadályokat. Amikor kijött, azon aggódtam, hogy nem érzi jól magát, ha viszont jól elvolt, azon agyaltam, miért nem hiányzom neki. Szerencsére akkor már volt ebédje, úgyhogy az éhség elűzve, de mivel a kezdeti lelkesedés után mégsem akart aludni, hazajöttünk. Péter el tudott értünk jönni, ez jó volt, de az előző napi álldogálás-cipelés után még mindig fájt mindenem.
Csütörtökön először hagytam el az óvoda épületét Gergő nélkül. Jólesett egy kis mozgás, de nagy kolbászolásra nem volt idő, és mivel a második eltávozáskor az óvodavezetőhöz mentem, utána pedig nem maradt idő semmire, gyakorlatilag egy szelet Obst Riegel-lel húztam ki a délelőttöt és a kora délutánt. Nem érintett kellemesen, amikor kiderült, hogy nincs jegy, ezért nem tudunk busszal hazajönni, mert így többet kellett gyalogolni éhesen-nyúzottan.
Ma úgy indítottunk, hogy Gergő beszaladt a csoportszobába, én pedig a kabátomat sem vettem le, hanem elhúztam a Westendbe délig. Nem mondom, hogy nem esett jól, de folyton ott járt az agyam, hogy miért nem hívnak, de ne hívjanak, mert akkor baj van, de ha nem hívnak, akkor nem hiányzom.
Szerda este rámjött a bőgés, miután Gergő elaludt. Tisztában vagyok vele, hogy Gergő leveszi a rezgéseinkből, ha rossz érzéssel hagyjuk ott, ha bármiért szomorúak vagyunk, úgyhogy előtte tartjuk magunkat és csupa pozitív dolgot mondunk az óvodáról, lelkesedünk és lelkesítjük, ami nem esik nehezünkre, mert tényleg minden szuper, de a belső szorongásainkat megtartjuk magunknak. Nem az óvoda miatt van bennem rossz érzés, hanem magával a ténnyel, hogy másra bízom. Gyászolok. Gyászolom a közös délelőttöket, a játszóházas napokat, a reggeli játszóterezést, és a hétköznapi közös ebédeket. Az utóbbi a legrosszabb. Tegnap hasított belém, hogy a ritka szünnapokat kivéve nem lesz többet olyan, hogy Péter dolgozik a kisszobában, Gergő pedig délben futva kiabálja, hogy Apa, kész az ebéd! Vége a hármasban töltött napoknak. Még csak 1 hete tart, de már hiányzik. Tudom, hogy ez a dolgok rendje, és hiába nyafog néha, hogy nem akar menni, alapvetően szüksége van rá és szereti, de még tart a gyászidő.
Tegnap este végre napok óta először ettem rendes főtt ételt. Haza is vágtam vele a gyomrom estére, de már nagyon kellett. Talán jövő héten már ez is be fog férni.
udv a klubban :-)
VálaszTörlés