Ideggyenge

Nem bírja a paraszt a szántást, de nem ám. A paraszt én volnék. Gyenge vagyok, pedig úgy tűnt, felülmúlom önmagam, és meg tudok birkózni a gyereknevelés árnyoldalaival. Minden panaszkodás nélkül állítom, hogy vannak. Továbbra is várom azok jelentkezését, aki rózsaszín habos felhőn ülve nevelnek gyereket. Na, jó, vannak ilyen napok, órák, percek is, de sajnos, nem ez az általános helyzet. Amellett, hogy gyönyörű, okos és imádom, néha becsuknám a szemem, és pár percre eltűnnék valahova. Mondjuk, egy párhuzamos valóságba. Az is jó lenne, ha meg tudnám állítani az időt, mint Sabrina, a tiniboszorkány. Na, jó, ezt azért mégsem. :)

Ha újra kezdhetném, akkor sem csinálnám másképp, már el sem tudnám képzelni az életem Gergő nélkül. Minden este úgy zárjuk a napot, amikor bevonulunk a gyerekszoba -nem két személyre szabott- ágyára aludni, hogy valamelyikünk megjegyzi, mennyire szerencsések vagyunk. Nem elég, hogy szép és okos, még jó is. Talán túlságosan is, és túl korán kezdte. Gyakorlatilag a születésétől kezdve nincs vele nagyobb baj, csak a kezdeti nem evés. Arra megtaláltuk a gyógyírt, már hízik, kerekedik, erősödik, egyre ügyesebb. A baj akkor van, ha valami megzavarja az idillt. A hiba az én készülékemben van, mert elég egyetlen éhezéses hajnali ébredés ahhoz, hogy bepánikoljak, hogy ez már mindig így lesz. Péter nyugtat, de csak jobban felhúzom magam, és fújok, mint egy macska. Nem könnyű félálomban etetni éjjel a gyereket úgy, hogy Péter durmol a takaró alatt, de nem hibáztatom; én is a takaró alól szurkolnék ellenkező esetben. Most ezt mondom, hajnalban mégis dühös vagyok. Nem Gergőre. Szegény Péterre, aki nem szolgált rá, és lássuk be, azzal sem segítene, ha le-lebillenő fejjel ülné végig az evést szolidaritásból.

Aztán itt van az is, hogy vége a jó világnak, azaz Péternek hetente három nap be kell mennie a munkahelyére, csak 2 napot dolgozhat itthonról. Nem tudom, kinek jó ez. Péter nem tud bent rendesen dolgozni, mert zavarják egymást a többiekkel. Nem tud rendesen enni, mert messze van a konyha, és nem mindig van rá elég idő. Itthon csak 1 métert kell megtennie és ehet, kihangosíthatja a gépet, ha éppen nem kell beszélnie. Bent ezt nem tudja megtenni. Mindegy, ez már így van, nem tudunk rajta változtatni. A lényeg, hogy heti 3 nap reggel bemegy dolgozni, és csak este jön haza. Tudom, ezt rajtunk kívül mindenki más így csinálja a kezdetektől, de mi nem így kezdtük, nem így rendezkedtünk be. Megszoktuk a jót, és most nehéz az átállás. A legrosszabbkor történik ez az egész (ha egyáltalán történhet jókor); pont most, amikor úgy néz ki, Gergő valóban fogakat növeszt, vagy legalábbis elkezdi. Nyűgös. Nagyon. Ma azalatt a kétszer fél óra alatt tudtam bármi mást csinálni, amíg aludt. Egyetlen töltött gombát ettem egész nap, meg azt a pár Jó reggelt! kekszet, amit azalatt rágcsáltam el, hogy Gergő rámcsatlakozva tízóraizott.

Szegény kis Gergő. Nem elég, hogy bántják az ínyét az előtörni készülő fogak, de olyan anyja van, aki feladni látszik a harcot az idegeivel. Nem titkolom, néha rámtör a sírás a fáradtságtól és a tehetetlen dühtől, hogy nem tudom elég jól csinálni. Szeretném jól csinálni. Szeretnék nem foglalkozni a fáradtsággal és álmossággal. Meg is tudom csinálni, ha hagyják. A baj ott van, hogy Gergőtől és a babázástól teljesen független családi alapproblémák szívják el az energiámat. Nem Péter és nem Gergő. A tágabban értelmezett család. Hiába élünk ebben a lakásban hárman, hiába találkozunk viszonylag ritkán, a probléma csápjaival benyúlik a mindennapjainkba, megfeszítve és úgy tartva az idegeimet. Tudom, nem kellene mindent beengedni, de nem megy. Még nem. Gyakorlom.

Legszívesebben kiköltöznék Péterrel és Gergővel egy tanyára, ahol internet csak késő este van, és van elég hely a cuccainknak. Azt is halálosan unom, hogy minden alkalommal végig kell hallgatni anyutól, hogy Gergő mindjárt mászni fog, a lakás pedig nem gyerekbarát. Tudjuk. Kellőképpen feszült is vagyok tőle, de nem tudok szekrényeket szülni, bárhogy is szeretnék (a fene szeretne szekrényt szülni...). Tudjuk, milyen hiányosságai vannak a lakásnak, a berendezésnek, de nem nyertük meg egyelőre a lottóötöst, nem tudunk csak úgy besétálni a legközelebbi bútorboltba és rámutatni a szükséges dolgokra. Ezt viszont nem mondhatom, mert akkor úgy érzi, célozgatok. Tudom, hogy ezt érzi, mert ismerem... Pedig nem célozgatni akarnék, csak megmondani, mi miért van. Aki ismer minket, tudja (remélem :D), hogy ez így nekünk nem jó. Ha mondja, attól csak a feszültségszint nő.

Na, ez most kiszaladt. Akár ki is törölhetném, mert csak a panasz hallatszik a sorok között, de nem teszem, mert ilyen napok is vannak, ezeket is le kell jegyezni.

Mégis ki kellene törölni, mert mindentől függetlenül Gergővel szép az élet, de ebből az egészből nem ez jön le. Fáradt vagyok, elgyötört a mai nap, és riadtan állok az elkövetkező napok előtt: 11-én Gergő oltást kap, közben mocorognak a fogai. Félek az ismeretlentől. Az is lehet, hogy túlaggódom az egészet. Remélem...