Évforduló

Majdnem kimaradt a felsorolásból, pedig nem szeretnék elmenni mellette. Novemberben többek között azért mentünk Salgótarjánba, hogy ugyanazon a helyen ünnepeljük az születésnapommal egy napra eső házassági évfordulónkat, ahol az esküvői ebéd volt. Jó előre elterveztük, azt is megbeszéltük, hogy Gergőt is visszük magunkkal, hiszen tavaly is velünk volt, ha nem is ugyanebben az állapotban. :) Előző nap bevillant, hogy talán okos dolog volna asztalt foglalni, hiszen mégis Salgótarján legjobb étterméről van szó. Legalábbis szerintem. Kiderült, hogy nagyon is okos dolog volt. Jöttek-mentek az emberek; félő, ha nem foglaltunk volna asztalt, csak a dohányzó részen lett volna hely, akkor meg hazakullogás lett volna belőle.

Szerencsére nem így lett. Sikerült foglalni, és amikor odaértünk, kiderült, hogy egy helyes fal melletti asztalt kaptunk, volt etetőszék is. Nem zavartunk senkit. Azt biztosan tudtam, hogy nem fogom ugyanazt választani, mint tavaly, de nem voltam kétségbeesve, hiszen nem az volt az egyetlen vegetáriánus fogás az étlapon. Rántott camambert-t kértem eperszósszal és sültkrumplival, hogy Gergő is ehessen belőle, Péter pedig juhtúrós sztrapacskát kért füstölt csülökkel és lilahagymával. Degeszre ettük magunkat, de muszáj volt megmutatni Péternek anyu kedvenc desszertjét, és nekem is lecsúszott egy mogyorókrémes palacsinta. Csak szuszogtunk a nagy adag kajától, ezért igencsak meglepődtünk, amikor hallottam a szomszéd asztalnál reklamáló nyugdíjas párt. Azt ecsetelték, hogy minden finom volt, de nem bírják ki, hogy ne jegyezzék meg, hogy ő sokfelé jártak már az országban, de ilyen keveset még sehol sem kaptak. Csak pislogtunk egymásra Péterrel, hogy miről beszélnek. Kíváncsi lennék, mit ettek, amitől nem laktak jól...

Nekünk tetszett, jövőre is megyünk. Akkor már Gergő sem bébiételt kap, hanem választhat valami gyerekmenüt az étlapról. Ha egyáltalán velünk szeretne majd jönni, és nem lesz ciki majdnem kétévesen a szüleivel ebédelni. :D

Pakol

Mit jelent az, ha egy majdnem 11 hónapos fiúgyermek koppra kipakolja a konyhaszekrény alsó polcát? A sütési alapanyagok érdeklik vagy csupán a rumligyártás? Tartok tőle, hogy az utóbbi, mert ahelyett, hogy tüzetesen megvizsgálná az egyes alapanyagok csomagolásán található leírást és instrukciót, inkább szétrágja őket. Ilyen formában kóstolt már muffinkapszli-tartót, muffinkapszlit, tejszínesdobozt, fűszertartót, mézesüveget, szilikonformát, fogókesztyűt. Én meg csodálkozom, hogy nem eszik olyan jól, mint pár héttel ezelőtt, mert nem veszem észre, hogy két étkezés között felzabálja a lakást... szó szerint. :D

Szünet?

Napokon belül -talán már holnap- vissza kell adni a laptopot, ami ideiglenesen nálam van, hogy tudjam tartani a kapcsolatot a külvilággal. Van nekem sajátom is, de mostanában sztrájkol. A kölcsöngép akkor került hozzám, amikor Bubu (az én laptopom) monitorja elsötétült. Ki kellett cserélni benne valamit. Jó lett, mindent láttam, de azon a problémán nem segített, hogy nagyon lassú. Mármint Bubu lassú. Nagyon. Ha ez nem lenne elég, néhány hónapja nem indítja el a Chrome-ot, az IE pedig már régen nem működik rendesen. Ha eljön a pillanat, és visszaadom a gépet, nem tudom, mikor tudok írni legközelebb. Ez nem jó, mert félek, elvesznek az emlékek. :( Tudom, eddig is nagy szüneteket hagytam, de legalább jegyzetet tudtam írni, ha csak arra volt időm, de most erre sem lesz lehetőségem. Bububa kellene életet lehelni, vagy valahogy rávenni a munkára... Ha szépen megkérem, működhet...?

Megjegyzés 11.29-én: Péter reggel azzal indult el dolgozni, hogy próbáljak ma kiköltözni a gépből, azaz menteni, amit kell. Igyekszem pótolni az elmaradt dokumentációt, amik megcímezve várják a kitöltést. A legtöbb régi bejegyzésként fog megjelenni. Bocsánat.

Advent

Készen állok az idei adventre. Már amennyiben készen lehet állni a várakozásra. Tegnap összeállítottam az adventi asztaldíszt. Szigorúan nem koszorú. Jöhet a kérdés, hogy ha nem koszorút készítek, akkor egyáltalán minek, de annyi mondok rá, hogy csak. Csak, és kész... mert nekem ez tetszik. Hiába vettük meg az alapanyagokat múlt héten, az utolsó napig húztam a dolgot, egészen pontosan tegnap délután álltam neki. Nem tartott tovább 15 percnél.

Éppen itt volt Péter apuja, úgyhogy együtt meggyújtottuk az első gyertyát. Készült néhány kép Gergővel, az asztaldísszel és a meggyújtott gyertyával, aztán elfújtuk, nehogy idő előtt leégjen. Aztán este, amikor már besötétedett, újra meggyújtottam egy rövid időre, és elővettem az ablakdíszt azzal a céllal, hogy jól felrakom, de nem volt rá erőm. Még csak november van, ráérünk, de ismerem magunkat: ha most nem tesszük föl, az idén (is) nylonban ünnepelnek a díszek...

Nem az asztaldísz volt az első karácsonyi megmozdulásom. Még múlt héten, amikor itt volt anyu egy napra, megsütöttem a mézeskalácsot, azaz kipróbáltam. Nem vagyok rá büszke, mert nem saját receptből dolgoztam, még csak nem is receptből. Egyszerűen leemeltem a polcról Tante Nanny mézeskalácstésztáját, kinyújtottam, kiszaggattam, és megsütöttem. Aztán fogtam a -szintén előre gyártott- cukormázzal töltött dekortollat, és megrajzoltam néhány mézeskalácsot. Ez volt a főpróba. Bevált. Pár hét múlva újra sütök. Az idén erre van időm. Azt hiszem, nagyon mérges lennék, ha időt és energiát áldoznék a mézeskalácsra, aztán olyan lenne, mint néhány éve, amikor ölni lehetett volna vele, ha valakit fejbetalál...

Ha már tegnap úgy benne voltam a készülődésben, gondoltam egyet, és nekiálltam életemben harmadszorra saját bejglit sütni. Eddig felemás volt a siker, ugyanis amikor először sütöttem tök egyedül, akkor nagyon jól sikerült. Következő évben botrányos lett, égett a fejem, mert anyu szomszédasszonyának is ígértem belőle, így ő nem sütött. Szegények máig azt hiszik, hogy azt nevezem isteni bejglinek, arra vagyok büszke, pedig olyan rosszat még talán sosem ettem. Tavaly kimaradt, mert sem erőm, sem energiám, sem pedig időm nem volt rá. Örültem, hogy a Karácsonyt családi körben töltöm és nem a csecsemős nővérekkel. :)

Idén viszont semmi sem állt közém és az újabb saját bejgli közé. Kicsit repedt ugyan az oldala, de egyrészt nem szépségversenyre megyek vele, másrészt felvágva nem látszik. A lényeg, hogy finom lett. Még Péternek is ízlett/ízlik, aki bevallottan nincs oda a mákos dolgokért.

Jöhet a Karácsony, felkészültem! :)

B terv

Gergő minden úszás után alszik. Egyrészt alaposan elfárad, másrészt olyankor van a délelőtti alvás ideje. (Mondjuk ilyen már nem nagyon van, mert mostanában tér át a napi két alvásról egyre, ami azt jelenti, hogy 3 variáció van: 1) alszik délelőtt ÉS délután; 2) alszik délelőtt VAGY délután; 3) egyáltalán nem alszik...) Úszás, öltözködés után megkapja a tízórai gyümölcsöt, aztán turbósebességgel elhúzunk a legközelebbi McDonald's-ba, hogy elérjük a reggelit (reggel általában nincs időnk reggelizni, mert 9-re oda kell érni az úszásra). Kap egy kis rágcsát (igen, néha sültkrumplit is, bármennyire ördögtől valónak tartom), mi megreggelizünk, aztán irány Kisautó. Itt hosszabb időt töltünk, bár nem lakunk messze. Az ok egyszerű: Gergő bealszik, amint beindul a motor. Ilyenkor szoktunk elintézni olyan dolgokat, amihez az egyikünk is elég, a másik maradhat Gergővel a kocsiban. Amikor megvettem mindent az Ázsia boltban, amit szerettem volna, vettem akciós bébiételt a Rossmannban, Péter megszerezte a cserekonzolt a függönyboltból, és Gergő még mindig aludt, kellett egy B terv. Abban egyetértettünk, hogy nem ébresztjük föl.

Péternek eszébe jutott, hogy hallotta a rádióban, hogy Szentendre főterén felállítanak valami gyertyát (vagy koszorút... nem emlékezett pontosan), és mivel holnap kell meggyújtani az első gyertyát, talán már készen is van. Nézzük meg! Odaérve Péter mélységes megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy kiterjesztették a parkolóövezetet, alig találtunk olyan utcát, ahol díjmentesen letámaszthattuk Kisautót. Végül sikerült, babakocsiba tettük Gergőt, bebugyoláltuk lábzsákba-takaróba, kesztyűt is kapott. Alig látszott ki, de legalább nem fázott. Legalább ő nem, mi ugyanis szétfagytunk. Jót sétáltunk, de rosszul időzítettük a látogatást. A kirakodóvásár még csak félig volt készen, sok standot akkor szereltek össze. A nagy gyertya sehol sem volt, hiába kerestük. Találtunk ugyan egy nagy betlehemet, de az egyrészt egyikünket sem mozgat meg különösebben, másrészt körbeállta egy csapat turista, éppen csak a jászol teteje látszott. Amiért érdemes volt kimenni, az a borlekvár. Kaptunk kóstolót, aztán hazafelé ismét arra jártunk, és beugrott a szatyorba egy fehérborból készült változat. Nagyon finom. Nincs benne semmi zselésítő cucc, annyi a trükk, hogy sokáig kell főzni. Nyilván nem ilyen egyszerű, de hiába mondta volna részletesebben a hölgy, úgysem jegyeztük volna meg. A lényeg, hogy finom. :)

Amikor megéheztünk, elkezdtünk olyan helyet keresni, ahol mindenki talál magának ehető dolgot, nincs füst, babakocsival betámadható, és nem hagyjunk ott egy havi fizetést. Szentendrén ilyet nem találtunk, úgyhogy úgy döntöttünk, elindulunk hazafelé, és inkább a Pastramit próbáljuk ki. Régen beszélünk már róla, hogy ki kellene próbálni. Éhesek voltunk, főtt kaja nem volt otthon, órák múlva tudtam volna pattintani, az meg sok. Úgy döntöttünk, egyszer élünk, megpróbáljuk. Bementünk. Kiderült, hogy jó lett volna asztalt foglalni, de tudtak nekünk szerezni egy apró asztalt az ablak mellett. Éppen elég volt. Kaptunk gyerekszéket is. Amint elültünk, azonnal elkezdtem Gergőt etetni, mert már tombolt az éhségtől. Ennek megfelelően csak egy felületes pillantást tudtam vetni az étlapra, nem láttam túl sok nekem valót rajta. Kicsit elkedvetlenedtem, de kértünk segítséget a pincértől, aki pillanatokon belül elkezdett mindenfélét ajánlani. Miután körbejártuk, hogy a húson kívül a gomolya és a kecskesajt sem nyerő, sült camambert mellett döntöttem. Salátát kínáltak hozzá. Kicsit aggódtam, hogy nem lesz elég, de nagyon is az volt. Miután ilyen segítőkész volt a pincér, bevállaltam, hogy kérek tőle olyan kávét, amilyet szeretek, és amilyen még sehol sem tudtak nekem adni, csak a McCaféban. Olyan hosszú kávéról van szó, ami sokkal hosszabb annál, amit a legtöbb helyen adnak. Nem tesznek bele elég vizet, legalábbis nekem nem eleget. Előadtam a srácnak a kérésem, ő bólogatott, és kihozta a tökéletes kávét. Szabadkozva tette le a csészém mellé a nagy barna cukros tartót, mert nem merte ígérni, hogy a zacskóban valóban igazi barna cukor van, de a tartóban biztos. Csodálkozva kérdeztem Pétertől, hogy kért-e barna cukrot, mert én nem hallottam. Mondta, hogy nem. Elképedve néztünk a pincérre, aki rávágta, hogy nála ez alap, a feleségének sem enged másmilyen cukrot inni/enni. Leesett az állam. A csodálkozástól egy szót sem tudtam szólni, csak valami olyasmi jött ki a számon, hogy aztamindenit... :) Ez ám a kiszolgálás! Minden szempontból jól vizsgázott a Pastrami: van vegakaja, gyereksarok, gyerekülés, a kiszolgálás tökéletes és gyors. Mi kell még? Ja, az árak... nem a legolcsóbb hely, de nem is extrém módon drága. Nem mondom, hogy minden héten ide fogunk járni, de ha úgy adódik, tudjuk, hogy ide jöhetünk. :) Majdnem kihagytam, hogy kiírták az ajtóra, hogy délután 5-ig nem lehet rágyújtani bent. Nekünk így jó volt, nem terveztük, hogy tovább maradunk. :)

Mit mond?

Legutóbb az IKEA-ban beszereztünk néhány igazán hasznos holmit. Főleg Gergőnek. Az egyik ilyen egy 10 darab ujjbábból álló csomag. Nem volt kérdés, hogy a kosárba kerül, mert mostanában próbáljuk Gergőnek az állathangokat tanítani. Gondoltam, a ujjbábok segítségével viccesebb lesz. Nem lőttem nagyon mellé, mert valóban tetszik neki, csak én vagyok bajban. Ahogy mondtam, 10 állatfigura van benne. Egyesével szedtem ki őket a zacskóból; úgy terveztem, hogy mindegyiknek elmondom a nevét és azt, hogy mit mond. Az első a panda volt. -Szia Gergő! Én vagyok a panda.... Itt következett volna, hogy mit mond, de a brumm-brummon kívül nem jutott más az eszembe, pedig sejtem, hogy a panda mindent mond, csak ezt nem. Gergő nevetett, én meg folytattam. Jött a papagáj. -Szia Gergő! Én vagyok a papagáj. Gyurrrrika okos. Érzem, hogy gáz, de mi a fenét mond a papagáj, ha nem ezt? Jött egymás után a többi bábállat: teknős, cápa (Csak nekem tűnik úgy, hogy fogak helyett bajsza van?), nyúl, elefánt, rénszarvas... ezekkel mind befürödtem. Ha nagyon akarom, a nyúl mondhatja, hogy nyusz-nyusz, de a többihez nem tudok hangot prezentálni. A nyusz-nyusz is béna, úgyhogy kihagytam. Maradt az egér (cin-cin), a béka (brekk) és az oroszlán, amihez tudtam hangot csatolni. Az oroszlánhoz nem is én adtam a megoldást, hanem Gergő. Egy ideje már hallatja a torokhangot, amit hosszas munkával társítottam az oroszlánnal.

Az ötlet onnan jött, amikor valahonnan behallatszott egy kutya ugatása, abbahagyott mindent, fülelt, és közölte, hogy vava. Aztán az utcán minden kutyát vavázással köszöntött. Miután ilyenkor mindig elmondtuk, hogy igen, kiskutya, idővel társította, és ha megkérdeztük, mint mond a kiskutya, rávágta, hogy vava. Amikor elkezdte a torokhangot hallatni (fogalmam sincs, honnan jött neki), utánoztam, és mondtam, hogy oroszlán. Egy idő múlva, az oroszlán hallatán rávágta a torokhangot.

Ha valaki tudja, hivatalosan mit mondanak a fent említett állatok, segítsen! :)

Átszervezett szombat

Szmogriadót rendelt el a főpolgármester. Legalábbis úgy tudom, hogy ő, de a történet szempontjából mindegy. Az a lényeg, hogy a piros és a fekete plakettel rendelkező kocsik nem közlekedhetnek ilyenkor. Péter halálosan nyugodt volt, mert úgy tudta, Kisautónak kék plakettje van. Szerencsére leellenőrizte, mert kiderült, piros van. Nem nagyon értette, ugyanis kéket érdemelne. Szétnézett a neten, és kiderült, nem egyedi a probléma. A hasonló műszaki adatokkal rendelkező, kék plakettet érdemlő autót szinte mindegyike piros plakettet kapott. A mi esetünkben ezt annyit jelentett, hogy ki kellett hagyni a tegnapi babaúszást. Tulajdonképpen nem kellett volna kihagyni, mert reggelre eltörölték a szmogriadót, de erről csak alig 30 perccel az úszás kezdete előtt értesültünk, pedig bújtuk a netet, hátha elkapunk valami információmorzsát. Mire kiderült, hogy szabad a pálya, már nem volt idő elkészülni. :( Puffogtunk, dühöngtünk egy sort, sokkal többet nem tudtunk.

Ha már kaptunk egy szabad délelőttöt, úgy döntöttünk, elindulunk harisnyabeszerző körútra Gergőnek. Először a Mammutba mentünk, mert úgy gondoltuk, ott minden van. Miután végigjártuk az emeleteket, és nem akadtunk a keresett boltokra, segítséget kértünk az információs pultnál ülő lánytól. Kiderült, hogy nem véletlenül nem találtuk őket, a keresett boltok nem találhatóak meg a Mammutban. Hjaa... Ha már ott voltunk, betértünk a Guruba. Nem azért, mert imádjuk, hanem azért, mert nem volt más ötletem, hova mehetnénk, ahol elengedhetem Gergőt. Sikerült a gyereksarokhoz legközelebb eső asztalt elfoglalni, mégsem tettem le azonnal Gergőt, ugyanis volt három kislány, akik teljesen elfoglalták a sarkot. Nem úgy néztek ki, mint akik szívesen szorítanának helyet egy babának, és mivel elég vadak voltak, nem tettem volna közéjük nyugodt szívvel. Kivártam, amíg elhagyják a terepet, majd letettem a földre a kiscsajok által a pultra tett játékosdobozt, mellé tettem Gergőt. Élvezettel pakolászott, válogatott a műanyag ételek között. Nem volt semmi baj. Gergő játszott a sarokban, mi pedig a az asztalmagasságú pult másik oldaláról figyeltük. Ez így ment egészen addig, amíg a kiscsajok úgy nem gondolták, hogy elég ideig voltak távol. Az egyikük még a kezében szorongatta az ebédje utolsó falatját. Berohantak, majd elkezdték (volna) visszafoglalni a tévével szemközti kanapészerű ülőkét. Igen ám, de ott volt Gergő, akinek felragyogott a szeme az érkező lányok láttán, potenciális játszótársat vélt bennük felfedezni. Szegényem nagyot csalódott. Amikor a lányok nem tudtak egymás mellé ülni, az egyikük közölte, hogy nem tud arrébb menni, mert ott van a nyálas kisbaba. Olyan hangsúllyal mondta, mintha a nyálas kisbabának kevesebb joga lett volna ott lenni, mint neki. Itt már elkezdtem mélyeket lélegezni és a kezem is ökölbe szorult, pedig ez csak a kezdet volt. A lányok megfogtak néhány széket, és a kisasztal másik oldalához vitték őket, közelebb a tévéhez. Az egyik kislány nehezen mozgott a játékok között, megjegyezte, hogy valaki betette az útba a dobozt. A valaki szónál lopva rám nézett. Legszívesebben odavágtam volna, hogy igen, én voltam, mert az én gyerekemnek is joga van játszani, a pultot viszont nem éri föl, de elharaptam a mondandómat. Nézték a kisvakondot, játszottak a mágneses betűkkel, Gergő közben tovább kotorászott a játékok között. Aztán az egyik kiscsajnak bevillant, hogy azonnal, de tüstént szüksége van egy O betűre. Néhány betű kikandikált a kanapészerűség mögül, odament, ráhasalt, és elkezdett bányászni. Igen ám, de közben nem figyelte, merre hadonászik a lábával, és fejbe rúgta Gergőt. Persze, észre sem vette. Gergő viszont megszeppenve nézett rám, erősen görbült a szája. Eddig bírtam. Közelebb mentem, elővettem a leghalkabb hangom, amit csak tudtam, és finoman, de éllel megkértem a kiscsajt, hogy ugyan vigyázzon már, mert megrúgta a babát (a nyálas jelzőt kihagytam, de nehéz volt megállni). Kiscsaj felnézett, éppen csak a vállát nem vonta meg, és kezében az O betűvel visszament a többiekhez. Gergő ezek után nem akart a játszósarokban maradni, és meg is értettem. Ennek eredményeképpen úgy ettünk, mintha nem is lett volna gyereksarok: felváltva fogtuk Gergőt, amíg a másikunk evett. Közben a három kiscsaj zavartalanul nézte a tévét. Egyszer még megpróbáltam visszatenni Gergőt, amikor változott a terep, mert két külföldi kisgyerek érkezett, akik tündériek voltak, még örültek is, hogy társaságot kapnak, de Gergő már nem akart maradni. Köszi, kiscsaj...

Miután végeztünk, Péter jelezte, hogy szeretne szétnézni az Extreme Digitalban. Bementünk. Bekattant neki egy tévé, és bár jelenleg minden más fontosabb, de ha csak lehetősége adódik szemrevételezi.Az üzletbe belépve elbámészkodtam, kicsit később mentem Péter és Gergő után. Mivel Péter azt mondta, valamit szeretne megkérdezni az információs pultnál, gyorsan szétnézés után a -szerintem- megfelelő pulthoz léptem.valamit Péternek, és mivel az egyáltalán nem hasonlított tévére, sokkal inkább valami alkatrészre, odaléptem, közelebb hajoltam a tárgyhoz, és megkérdeztem, mi az... és akkor Péter rámnézett. Furcsán, kérdőn. Én vissza. Nem Péter volt. Azt hittem elsüllyedek. Ránéztem a pasira, dünnyögtem valami bocsánatkérést. Nem emlékszem, hogy kibírtam-e röhögés nélkül, amíg Péterhez értem, vagy beleröhögtem a pasi arcába. Az viszont biztos, hogy percekig képtelen voltam összefüggően beszélni, összegörnyedve vinnyogtam a röhögéstől, ahogy próbáltam Péternek elmesélni a történteket. A (megfelelő pultnál) álló srác megpróbálta ugyan elnyomni a nevetést, de erősen rángatózott a szája széle. Főleg akkor, amikor Péter azt kérdezte, nem tűnt-e föl, hogy a zaklatott pasinál nincs babakocsi, és meg rávágtam, hogy nem. Tényleg nem tűnt föl.

Séta a városban

Az volt a terv, hogy tegnap meglátogatjuk Dunaharasztiban Péter egy barátját és családját, így Péter szabadnapot vett ki. A látogatás nem jött össze (kivételesen nem miattunk). Ha már így ránk szakadt egy szabadnap, hosszas sétával egybekötött ügyintézést tűztünk napirendre.

Az egyes számú cél az Árpád-hídnál lévő Raiffeisen Bank volt, hogy végre megszerezzünk az elbocsájtó szép üzenetet. Babakocsival mentünk, azaz abban toltuk Gergőt, mert egyikünk sem tudja hosszabb távon cipelni az urat. A megközelítéssel nem volt baj. A gond akkor kezdődött, amikor odaértünk a bank ajtajához. Egyetlen lépcsőfok nem sok ugyan, de babakocsival az is nehézséget okoz. Péter kinyitotta az ajtót, előrement, megemelte a babakocsi elejét, nekem csak a felém eső részt kellett emelni. Ez eddig rendben, mindig így szoktuk. A gond az volt, hogy a bank ajtaja baromi erőszakos akart záródni. Mire Péter kimondta volna, hogy vigyázzak vele (mármint az ajtóval), addigra rácsukódott a lábamra, amit nem húztam be elég sebesen, mivel nem tudtam belépni a babakocsi hurcibálása miatt. Frankón rácsukódott az ajtó a lábamra, lehúzta a bőrt a bokámról. Fáj. Nem kicsit. Azért is volt klassz, mert még előttünk volt egy nagy séta. :S Kifelé már óvatosabbak voltunk, újabb sérülés nem történt.

Ha már ott voltunk, beugrottunk ebédelni az irodaház aljában üzemelő étkezdébe. Nem azért, mert olyan jól megy (jelzem, ha jól menne, nem étkezdébe mennék...), hanem igen nehéz séta és ügyintézés közben főzni. Az étkezdéhez rámpa (is) vezetett. Hurrá. Miután túlestünk a pultos hölggyel (vagy minek hívják, aki az ilyen étkezdében a kaját porciózza) a szokásos párbeszéden (-De szép baba! Kislány, ugye? -Köszönjük. Kisfiú. -Elnézést. -Semmi baj.), megebédeltünk, majd készültünk elhagyni a terepet. Igen ám, de a befelé használt rámpát kinevezték dohányzóhelynek a cigiszünetet tartó dolgozók. :S Gondoltuk, észreveszik magukat, ha elindulunk a babakocsival a rámpa felé, de csak félig váltak valóra az álmaink. A banda egyik fele elvonult, hogy helyet adjon a babakocsinak, a másik fele viszont maradt, mert úgy ítélte meg, hogy elférünk mellettük. Nem mondtam ki, amit gondoltam, mert nem akartam csúnyán beszélni Gergő előtt, csak annyit mondtam Péternek félhangosan, hogy nem tolom be a Gergőt a masszív cigifüstbe. Péter szó nélkül megemelte a babakocsit és levitte a lépcsőn. A banda csak nézett, hogy mi bajunk, hiszen elfértünk volna mellettük a rámpán...

Nem puffogtunk sokáig, inkább az előttünk álló sétára koncentráltunk. Úgy döntöttünk, nem szállunk buszra, hanem elsétálunk a Szent István parkhoz, a másik bankba. Nem volt kis távolság, de társaságban rövidebbnek tűnt, másrészt kellemesebb is volt, mint egyedül bandukolni. Miután minden hivatalos dolgot elintézünk, úgy gondoltuk, megkoronázzuk a napot egy kávézással-sütizéssel a Dunaparkban. Jól esett megpihenni a hazaút előtt. Hosszas válogatás után a tavalyi ország tortájára esett a választásom (szilvásgombóc torta), legalábbis úgy emlékszem, tavaly volt ez. Nem bántam meg. Eszméletlenül finom. Azt viszont ismét meg kellett állapítanom, hogy nincs olyan kávézó, ahol olyan hosszúkávét készítenek, amilyet én szeretek. Mindenhol olyan baromi erős, hogy alig tudom meginni. Kivételt képez a McCafé, ott pont olyan, mint itthon. Lehet, hogy azért, mert nem puccos. :D Na, de nem a kávéról akartam megemlékezni. Sokkal inkább a mosdóról, amit most használtam először, pedig voltam már párszor itt. Volt minden, aminek egy mosdóban lenni kell, csak éppen volt valami, ami más, mint a szokásos. Ez pedig a WC-ajtó. Nem a mosdó bejárati ajtajára gondolok, azzal nem volt semmi gond, hanem konkrétan a WC ajtajára. Tejüveg bakker... tejüveg. Nem olyan színes, anyagában mintás, mint az egyik Liszt Ferenc téri kávézóban (most nem tudom pontosan, melyikben), ami furcsa ugyan, de nem látszik át, hanem konkrétan tejüveg. Ami 5 cm-nél közelebb van hozzá, az frankón átlátszik. Oké, maga a WC ennél messzebb van az ajtótól, de akkor is. Szerintem gáz.

A hazafelé vezető séta rövidebbnek tűnt. Nem meglepő, ez mindig így van. Nem siettünk, szépen komótosan hazasétáltunk, közben megváltottuk a világot, megbeszéltünk, hogy nem mi vagyunk a hülyék, hanem mindenki más (nem globálisan, hanem adott szituációban :D), közben reménykedtünk, hogy a nagy séta pozitív hatással lesz Gergő éjszakai mutatványaira. Nem így történt. Nincs több ötletünk. Abban bízunk, hogy ez egy átmeneti állapot. Kinövi, és akkor visszaáll a rend. Reméljük...

Kövér és sárga

Szeptemberben jártunk utoljára a gyerekorvos környékén, és bár múlt héten még tudtam (és este is láttam a naptárban), reggel döbbenten vettem észre, hogy ott díszeleg a naptár mai napi cellájában a doktornő neve. Mivel mindig reggel 8 körül szoktunk menni, majdnem félrenyeltem a kávémat 7.15-kor. Legurítottam a torkomon, ami még a bögrében volt, és fejben gyorsan megterveztem, miként fogunk laza 20 perc alatt elkészülni. Már éppen a farmert kezdtem magamra rángatni, amikor Péter kiszólt a szobából, hogy ne siessek, mert 12.45-re van időpontunk. Ja, tényleg... akkor már valami rémlett, hogy mintha még beszéltük volna legutóbb, hogy nem a legjobb, de majd elsétálunk Gergővel kettesben.

Kicsit aggódtam, hogy mennyire fogja befolyásolni Gergő délelőtti alvása az indulást, ha egyáltalán lesz neki olyan, de szerencsére egyáltalán nem. Ha nem termelt volna egy szeretetcsomagot nem sokkal az indulás előtt, ráérősen toltam volna magam előtt a babakocsit a rendelőig. Így viszont erősen ki kellett lépni, de nem késtünk el.

Szokás szerint volt néhány gyerek-szülő kombó a váróban, de nem volt vészes a tömeg. Nem tudtam, mikor kerülünk sorra (időpontra mentünk, de sosem lehet tudni), de elkezdtem lehámozni Gergőről a ruhát, hogy ne tartsuk fel a sort, ha szólítanak. Ennek eredményeképpen néhány percig egyetlen rövidujjú bodyban feszített a gyermek, de szerencsére nem volt jégverem. Mosolygott a többi gyerekre, integetett, gagyarászott. Egészen addig, amíg be nem mentünk. Nem tudom, a helyiség nem tetszik neki, a gyerekorvos vagy az új védőnő, esetleg ez így együtt, de végigsírta a vizsgálatot, pedig oltást sem kapott. A doktornő megkérdezte, hogy hányszor eszik. Mondtam, hogy kb. ötször, és megkérdeztem, hogy kövérnek tartja-e. Annyit válaszolt, hogy jó húsban van. Pfff...

Miután minden részét megvizsgálta Gergőnek, amit csak szeretett volna, elkezdtem feladni rá a bodyt (Gergőre :D). Éppen a fején készültem áthúzni, amikor mézesmázosan megkérdezte a doktornő, nem öltöztetném-e odakint Gergőt. Igyekeztem nem ugyanolyan mézesmázosan válaszolni, de nem tudom, mennyire sikerült úgy, hogy ne legyen éle a hangomnak. Közöltem, hogy azt a kis ujjatlan bodyt ráadnám, mégse pelenkában, pucér felsőtesttel vigyem már ki az utcakapcsolatos váróba. Válaszul egy félmosolyt kaptam, amire nem reagáltam. Jelzem, egyik gyereket sem láttam, hogy egyszál pelenkában küldte volna ki. :S

Még a folyosón várakoztunk, amikor megszólított a volt védőnő. A legújabb volt védőnő, szám szerint a harmadik. Egy szóval sem mondta, hogy már nem ő a védőnő, csak a szomszéd lányoktól tudom. Most sem mondta, hogy miért nincs a rendelőben a doktornővel együtt, ahogy máskor, csak odaköszönt, ránézett Gergőre és mosolyogva kérdezte, hogy mennyi répát eszik. Mármint Gergő. Mondtam, hogy mostanában elég sokat, mert szereti. Kibökte, hogy azért kérdezte, mert szerinte sárga Gergő bőre. Meséltem Skype-on anyunak, aki azt mondta, hogy sárga a védőnő feje. :) Hát, szerintem is, úgyhogy ennyiben maradtunk. Továbbra sem tömöm Gergőt répával meg sütőtökkel (ami a védőnő szerint a másik sárgaságot okozó cucc), de nem is vonom meg tőle.

Tehát a gyerekem kövér és sárga. Igazán kedvesek. Lelki szemeim előtt megjelent az M&M's sárga csokigolyója, ami valóban kövér és sárga. Mivel Gergő egyáltalán nem hasonlít rá, egyik tulajdonság sem jellemző rá, és kész.

Hosszügyileg megint érdekes eredmény született, pedig csaltam is. Az új védőnő (a változatosság kedvéért ez is Kati, mint az előző) engem kért meg, hogy tegyem Gergő fejét a mérőcucc felső végéhez, én nem nem nyomtam neki. Amikor közölte, hogy 71 cm, némán bólintottam, elnyomtam egy mosolyt. Két variáció van: ők tévednek vagy mindenki más. A mindenki más alatt értem a gasztroenterológia dolgozóit, akik 69 cm-nek mérték Gergőt 6 hónaposan, és az összes babaruha gyártó céget, mivel a 74-es bodyk némelyikét már csak mély dekoltázsképzés árán tudom összepatentolni. Azt elfogadom, hogy vannak elméretezett babaruhák, de azt nem, hogy az összes ilyen lenne. Az pedig elég fura, hogy lenne, hogy egy 71 cm-es babának a 80-as ruhák az igazán kényelmesek. Van olyan ruhája is, ami 80-86-os, de az tényleg el van méretezve. :) Azt pedig csak csendben jegyzem meg, hogy jó ideje lelóg a 70 cm-es pelenkázófeltétről. :)

Ha már lejegyeztem a testi méreteket, álljon itt az is, hol tart 10 hónaposan. Magabiztosan áll. A bútorokat fogva végigsétál mellettük. Integet; kérésre és spontán módon is. A nem szó hallatán heves fejrázásba kezd. Puszit dob. Egyelőre csak kérésre, de szinte minden alkalommal. Megpróbálja utánozni a szavakat, mostanában a labda szót tanulja anyutól, de még csak mi ismerjük fel, mi is akar lenni. Hosszú percekig eljátszik egyedül, csak legyen valaki a közelében. Éjjel nem alszik, vagyis nem nagyon. Fürdés után a kiságyban kezdi az alvást, éjfélig kel egyszer vagy kétszer, ilyenkor többnyire visszatehető a kiságyba. Néhány hete azonban a hajnali ébredés után annyira felületesen alszik vissza, hogy ha megpróbáljuk a kiságyba tenni, felébred és visít. Néhány sikertelen próbálkozás után beköltözöm hozzá a szobájában lévő nagyágyra, és ott alszunk kettesben reggelig. Igen, tudom... Ellenkezik minden elvemmel, de ez van. Ha másképp csinálom, senki sem alszik. Se mi, se a szomszédok, de talán a kerület sem...

11.11.11

Tisztán emlékszem arra a napra, amikor Annaval beszéltünk a 11. születésnapjáról. Rajzoltunk a nappalijukban, és a képek sarkába odabiggyesztettük az aznapi dátumot. Rövidítve, az évszámból csak az utolsó két számjegyet. Az már nincs meg, pontosan mikor volt ez, de még hozzávetőlegesen sem. Valamikor, amikor sokat rajzoltunk. 2,5-3 éve lehetett. Atyaég! Akkor olyan távolinak tűnt. Ahogy néztem a rövidített dátumot, és bevillant, hogy mivel Anna 2000. november 11-én született, a 11. szülinapja pontosan 2011. november 11-én lesz, tehát ha akkor rajzolnánk, 11.11.11-et kellene a lap szélére írni. Érdekelte a téma, és meg sem próbálta palástolni, mennyire büszke, hogy ilyen nevezetes napon született. :)

Azóta minden évben eszembe jut, hogy nemsokára eljön ez a nap. Most itt van. Anna 2011. 11. hó 11-én betöltötte a 11. életévét. Huh... Alig múlt 7 éves, amikor először találkoztunk, most meg lakatos naplót küldtem neki a szülinapjára, hogy ír Bridget Jones módjára elrejthesse a titkait. Nagylány lett. Hiányzik.

November első fele

Olyan nagyon régen írom ezt a bejegyzést, hogy néhány emlék elhalványodott, de megpróbálom összeszedni magam.

Valamikor 2 hete veszítettem el a fonalat. Közeledtünk a hétvégéhez, péntekre hivatalosak voltunk egy előrehozott Halloween buliba, a hétvégi menetrend nagyjából ötpercenként változott. Kezdtem szétesni. Ez volt az alaphelyzet, amikor Gergő úgy döntött, péntekre virradó éjjel nem óhajt aludni. 0.30 körül kipattant a szeme, és bármit csináltunk, nem aludt vissza. Megettem (többször is), ringattam, simogattam hasát-hátát, még énekeltem is neki (lehet, ezzel rontottam el végleg a dolgot), de semmi sem működött. Időnként Péter felváltott, hogy legalább le tudjak zuhanyozni. Kb. 3.30-ig ment a risza, amikor két vergődés közben váratlanul bealudt. Akkor már odaköltöztem mellé a takarómmal és a párnámmal, felkészültem, hogy ha végre elalszik, reggelig őrzöm az álmát. Nem mertem betenni a kiságyba, miután elaludt. Biztosan felkötöttem volna magam, ha a többórás altatás után a kiságyba vezető úton ébredt volna föl. Nem sok idő maradt az alvásra, ugyanis hiába riszált éjjel 3 órát, reggel ugyanolyan korán kezdte a napot, mint máskor. Nyilván egyikünk sem volt friss és üde. Gergő sem. Nem jött össze a normális délelőtti és délutáni alvás, az utóbbit 5-kor kezdte. Már lemondtunk az esti programról, mert egyrészt hullák voltunk (mondjuk, a zombijelmez megvolt), másrészt nem volt esélyes, hogy az úr időben felébred. Aztán másképp történt. 1 órával a tervezett landolási idő előtt jelzett, hogy kialudta magát, kezdődhet a móka. Gondoltunk egyet, és mégis elkezdtünk készülődni a buliba. Gyorsan befestettem a hajam (tudom, tudom, egy Halloween buliba pont jó a lenőtt haj...), közben kitaláltuk a jelmezeket: én előkaptam egy ősrégi fekete Promod ruhámat, aminek tépedt-loncsosnak tűnő az alja (boszorkány), Péter az övébe dugott egy kalapácsot (kalapácsos gyilkos), Gergő pedig kiskutya lett. Nem akartam összefesteni az arcát, kutyacucc meg nincs itthon, úgyhogy az volt a jelmeze, hogy ha megkérdeztük, mit mond a kiskutya, rávágja, hogy "Vá". Hát, nem vágta rá, cikiben hagyott minket, de elfogadták a jelmezt. :)

Szombaton bevásároltunk, pakolgattam, takarítottam, készültem a vasárnapra, ugyanis nagy esemény volt kilátásban. Végre meg tudtuk szervezni, hogy egy helyen és időben legyen Éviék Matyival, Mitziék Koppánnyal és mi Gergővel. Jól indult a nap. Minden sikerült, amit elterveztem, éppen csak a vendégvárós ruhámat nem öltöttem magamra. A gyerekek ismerkedtek, mi örültünk, hogy találkoztunk, amikor éreztem, hogy valami nem kerek. Iszonyú rosszul voltam. Egy ideig tartottam magam, mert mégis milyen már, hogy a házigazda kidől, de eljött a pont, amikor muszáj volt vízszintbe helyezkednem. A zsúrt gyakorlatilag végigfetrengtem, talán kétszer két percre sikerült csatlakoznom a bandához, annyit bírtam ülve. Háromszor vagy négyszer borultam a fehér porcelánistennő lábai(?) elé, mire képes voltam emberként viselkedni. Próbáltuk megfejteni a jelenség okát. Több variáció vetődött föl. A húgom első ötlete az idegkimerültség volt. Hm... eddig azt hittem, ez valami úri passzió, ami velem nem fordulhat elő, de be kell látnom, hogy az utóbbi időben valóban sok minden volt rajtam, és elsősorban nem Gergővel kapcsolatban, hanem úgy általában. Aztán ott van az is, hogy délelőtt sikerült ipari mennyiséget elpusztítanom a húgom zabpelyhes-aszalt barackos kekszéből. Tömény rost, én meg folyadék nélkül tömtem magamba. Okos. Ha ez a kettő nem lenne elég, napokkal az esemény után jutott eszembe, hogy aznap délelőtt főzés közben találtam a sütőben egy előző napról maradt rántott sajtot, és csak úgy melegítés nélkül elpusztítottam. Nem volt okos dolog ez sem, de akkor jó ötletnek tűnt. Szerintem ez a három esemény együttesen felelős a vasárnap délutáni állapotomért. Ha valaki kíváncsi, hogy kell bojkottálni egy régen várt programot, csak szóljon.... :S

Jó dolgok is történtek ám. Előző héten megrendeltük, szombaton pedig elhoztuk a karnisokat. Sokat, mert minden szobában lesz ám szép függöny. Majd egyszer. Most a karnisoknál tartunk, mert ez volt a keményebb dió. Egy ablak kivételével mindenhova fel van szerelve a konzol, a hálószobában már függöny is van. Tudom, hogy úgy lenne logikus, hogy az első függöny a gyerekszobába kerül, de azért kerül a hálószobába, mert ott aludtak a húgomék Matyival, aki mozinak használta az ablakot alvás helyett. Jé, autó... repülő... madár... bácsi...! Függöny felszerelve. Gondoltuk, most majd könnyebben és gyorsabban elalszik. Aha... Az előbbi mondat helyébe a Jé, kockás függöny! lépett. :D Imádom. :*

A következő hét nagyjából a romeltakarításból, lakásátrendezésből állt. Ha már el kellett húzni a cuccokat az ablakok elől, hogy oda lehessen tenni a létrát, és a bútorok is a nappali középén voltak, máshová tettük őket. Így lett a nappaliban gyereksarok járókával, zenélős kisszékkel, etetőszékkel, étkező a konyha és a nappali képzeletbeli válaszfalán, és nappali is lett kanapéval, fotellel. Most így jó. Szerintem kihoztuk a legtöbbet, amit ezekkel a bútorokkal lehet.

Gergő rosszabb-jobb éjszakákat produkál, észrevétlenül áttört a két felső kettese. Jó étvágya van, ami meg is látszik rajta, de nem extrém módon kövér. Éppen annyira, amennyire egy 10 hónaposnak kövérnek kell lennie, hogy ha majd elindul, legyen tartalék a mozgáshoz. Ha a bútorokba kapaszkodik, már simán végigmegy két szekrény és két szék mellett. Nem erőltetjük, tudja, ő, mikor jön el az ideje. A gyógytornász Anita szerint egyébként sem szabad úgy gyorsítani a járási folyamatot, hogy fogjuk a kezét vagy beletesszük a bébitaxiba (nem a lábbal hajtósra gondolok, hanem aminek kereke van, a gyerek csak beleül, és éppen csak a lábujjhegye ér le), mert akaratlanul is megemeljük, a bébitaxi alátámasztja, a gyerek lábujjhegyre kényszerül, megrövidül a vádlija, és nagyobb korában is lábujjhegyezve, ugrálva fog járni. Nem azt mondom, hogy minden gyerek így megy, akinek bébitaxija van, de nagy az esélye. Olyan lábbal hajtósat majd szeretnék Gergőnek, mert szerintem az nagyon vagány, amikor köröz vele a ház mellett. :) Persze, sanszos, hogy ilyet is örököl majd Matyitól, ahogy minden mást is. Nem volt semmi tervszerű abban, hogy másfél év van az unokatesók között, de nagyon jól jött ki, az biztos.

Az előbb még Halloweenre sütöttem kekszet, vasárnap meg karácsonyi holmikkal volt tele az IKEA. Gergő tegnap volt 10 hónapos. Anna holnap 11 éves lesz. Rohan az idő, az én hajam meg lobog.