Az volt a terv, hogy tegnap meglátogatjuk Dunaharasztiban Péter egy barátját és családját, így Péter szabadnapot vett ki. A látogatás nem jött össze (kivételesen nem miattunk). Ha már így ránk szakadt egy szabadnap, hosszas sétával egybekötött ügyintézést tűztünk napirendre.
Az egyes számú cél az Árpád-hídnál lévő Raiffeisen Bank volt, hogy végre megszerezzünk az elbocsájtó szép üzenetet. Babakocsival mentünk, azaz abban toltuk Gergőt, mert egyikünk sem tudja hosszabb távon cipelni az urat. A megközelítéssel nem volt baj. A gond akkor kezdődött, amikor odaértünk a bank ajtajához. Egyetlen lépcsőfok nem sok ugyan, de babakocsival az is nehézséget okoz. Péter kinyitotta az ajtót, előrement, megemelte a babakocsi elejét, nekem csak a felém eső részt kellett emelni. Ez eddig rendben, mindig így szoktuk. A gond az volt, hogy a bank ajtaja baromi erőszakos akart záródni. Mire Péter kimondta volna, hogy vigyázzak vele (mármint az ajtóval), addigra rácsukódott a lábamra, amit nem húztam be elég sebesen, mivel nem tudtam belépni a babakocsi hurcibálása miatt. Frankón rácsukódott az ajtó a lábamra, lehúzta a bőrt a bokámról. Fáj. Nem kicsit. Azért is volt klassz, mert még előttünk volt egy nagy séta. :S Kifelé már óvatosabbak voltunk, újabb sérülés nem történt.
Ha már ott voltunk, beugrottunk ebédelni az irodaház aljában üzemelő étkezdébe. Nem azért, mert olyan jól megy (jelzem, ha jól menne, nem étkezdébe mennék...), hanem igen nehéz séta és ügyintézés közben főzni. Az étkezdéhez rámpa (is) vezetett. Hurrá. Miután túlestünk a pultos hölggyel (vagy minek hívják, aki az ilyen étkezdében a kaját porciózza) a szokásos párbeszéden (-De szép baba! Kislány, ugye? -Köszönjük. Kisfiú. -Elnézést. -Semmi baj.), megebédeltünk, majd készültünk elhagyni a terepet. Igen ám, de a befelé használt rámpát kinevezték dohányzóhelynek a cigiszünetet tartó dolgozók. :S Gondoltuk, észreveszik magukat, ha elindulunk a babakocsival a rámpa felé, de csak félig váltak valóra az álmaink. A banda egyik fele elvonult, hogy helyet adjon a babakocsinak, a másik fele viszont maradt, mert úgy ítélte meg, hogy elférünk mellettük. Nem mondtam ki, amit gondoltam, mert nem akartam csúnyán beszélni Gergő előtt, csak annyit mondtam Péternek félhangosan, hogy nem tolom be a Gergőt a masszív cigifüstbe. Péter szó nélkül megemelte a babakocsit és levitte a lépcsőn. A banda csak nézett, hogy mi bajunk, hiszen elfértünk volna mellettük a rámpán...
Nem puffogtunk sokáig, inkább az előttünk álló sétára koncentráltunk. Úgy döntöttünk, nem szállunk buszra, hanem elsétálunk a Szent István parkhoz, a másik bankba. Nem volt kis távolság, de társaságban rövidebbnek tűnt, másrészt kellemesebb is volt, mint egyedül bandukolni. Miután minden hivatalos dolgot elintézünk, úgy gondoltuk, megkoronázzuk a napot egy kávézással-sütizéssel a Dunaparkban. Jól esett megpihenni a hazaút előtt. Hosszas válogatás után a tavalyi ország tortájára esett a választásom (szilvásgombóc torta), legalábbis úgy emlékszem, tavaly volt ez. Nem bántam meg. Eszméletlenül finom. Azt viszont ismét meg kellett állapítanom, hogy nincs olyan kávézó, ahol olyan hosszúkávét készítenek, amilyet én szeretek. Mindenhol olyan baromi erős, hogy alig tudom meginni. Kivételt képez a McCafé, ott pont olyan, mint itthon. Lehet, hogy azért, mert nem puccos. :D Na, de nem a kávéról akartam megemlékezni. Sokkal inkább a mosdóról, amit most használtam először, pedig voltam már párszor itt. Volt minden, aminek egy mosdóban lenni kell, csak éppen volt valami, ami más, mint a szokásos. Ez pedig a WC-ajtó. Nem a mosdó bejárati ajtajára gondolok, azzal nem volt semmi gond, hanem konkrétan a WC ajtajára. Tejüveg bakker... tejüveg. Nem olyan színes, anyagában mintás, mint az egyik Liszt Ferenc téri kávézóban (most nem tudom pontosan, melyikben), ami furcsa ugyan, de nem látszik át, hanem konkrétan tejüveg. Ami 5 cm-nél közelebb van hozzá, az frankón átlátszik. Oké, maga a WC ennél messzebb van az ajtótól, de akkor is. Szerintem gáz.
A hazafelé vezető séta rövidebbnek tűnt. Nem meglepő, ez mindig így van. Nem siettünk, szépen komótosan hazasétáltunk, közben megváltottuk a világot, megbeszéltünk, hogy nem mi vagyunk a hülyék, hanem mindenki más (nem globálisan, hanem adott szituációban :D), közben reménykedtünk, hogy a nagy séta pozitív hatással lesz Gergő éjszakai mutatványaira. Nem így történt. Nincs több ötletünk. Abban bízunk, hogy ez egy átmeneti állapot. Kinövi, és akkor visszaáll a rend. Reméljük...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése