Szmogriadót rendelt el a főpolgármester. Legalábbis úgy tudom, hogy ő, de a történet szempontjából mindegy. Az a lényeg, hogy a piros és a fekete plakettel rendelkező kocsik nem közlekedhetnek ilyenkor. Péter halálosan nyugodt volt, mert úgy tudta, Kisautónak kék plakettje van. Szerencsére leellenőrizte, mert kiderült, piros van. Nem nagyon értette, ugyanis kéket érdemelne. Szétnézett a neten, és kiderült, nem egyedi a probléma. A hasonló műszaki adatokkal rendelkező, kék plakettet érdemlő autót szinte mindegyike piros plakettet kapott. A mi esetünkben ezt annyit jelentett, hogy ki kellett hagyni a tegnapi babaúszást. Tulajdonképpen nem kellett volna kihagyni, mert reggelre eltörölték a szmogriadót, de erről csak alig 30 perccel az úszás kezdete előtt értesültünk, pedig bújtuk a netet, hátha elkapunk valami információmorzsát. Mire kiderült, hogy szabad a pálya, már nem volt idő elkészülni. :( Puffogtunk, dühöngtünk egy sort, sokkal többet nem tudtunk.
Ha már kaptunk egy szabad délelőttöt, úgy döntöttünk, elindulunk harisnyabeszerző körútra Gergőnek. Először a Mammutba mentünk, mert úgy gondoltuk, ott minden van. Miután végigjártuk az emeleteket, és nem akadtunk a keresett boltokra, segítséget kértünk az információs pultnál ülő lánytól. Kiderült, hogy nem véletlenül nem találtuk őket, a keresett boltok nem találhatóak meg a Mammutban. Hjaa... Ha már ott voltunk, betértünk a Guruba. Nem azért, mert imádjuk, hanem azért, mert nem volt más ötletem, hova mehetnénk, ahol elengedhetem Gergőt. Sikerült a gyereksarokhoz legközelebb eső asztalt elfoglalni, mégsem tettem le azonnal Gergőt, ugyanis volt három kislány, akik teljesen elfoglalták a sarkot. Nem úgy néztek ki, mint akik szívesen szorítanának helyet egy babának, és mivel elég vadak voltak, nem tettem volna közéjük nyugodt szívvel. Kivártam, amíg elhagyják a terepet, majd letettem a földre a kiscsajok által a pultra tett játékosdobozt, mellé tettem Gergőt. Élvezettel pakolászott, válogatott a műanyag ételek között. Nem volt semmi baj. Gergő játszott a sarokban, mi pedig a az asztalmagasságú pult másik oldaláról figyeltük. Ez így ment egészen addig, amíg a kiscsajok úgy nem gondolták, hogy elég ideig voltak távol. Az egyikük még a kezében szorongatta az ebédje utolsó falatját. Berohantak, majd elkezdték (volna) visszafoglalni a tévével szemközti kanapészerű ülőkét. Igen ám, de ott volt Gergő, akinek felragyogott a szeme az érkező lányok láttán, potenciális játszótársat vélt bennük felfedezni. Szegényem nagyot csalódott. Amikor a lányok nem tudtak egymás mellé ülni, az egyikük közölte, hogy nem tud arrébb menni, mert ott van a nyálas kisbaba. Olyan hangsúllyal mondta, mintha a nyálas kisbabának kevesebb joga lett volna ott lenni, mint neki. Itt már elkezdtem mélyeket lélegezni és a kezem is ökölbe szorult, pedig ez csak a kezdet volt. A lányok megfogtak néhány széket, és a kisasztal másik oldalához vitték őket, közelebb a tévéhez. Az egyik kislány nehezen mozgott a játékok között, megjegyezte, hogy valaki betette az útba a dobozt. A valaki szónál lopva rám nézett. Legszívesebben odavágtam volna, hogy igen, én voltam, mert az én gyerekemnek is joga van játszani, a pultot viszont nem éri föl, de elharaptam a mondandómat. Nézték a kisvakondot, játszottak a mágneses betűkkel, Gergő közben tovább kotorászott a játékok között. Aztán az egyik kiscsajnak bevillant, hogy azonnal, de tüstént szüksége van egy O betűre. Néhány betű kikandikált a kanapészerűség mögül, odament, ráhasalt, és elkezdett bányászni. Igen ám, de közben nem figyelte, merre hadonászik a lábával, és fejbe rúgta Gergőt. Persze, észre sem vette. Gergő viszont megszeppenve nézett rám, erősen görbült a szája. Eddig bírtam. Közelebb mentem, elővettem a leghalkabb hangom, amit csak tudtam, és finoman, de éllel megkértem a kiscsajt, hogy ugyan vigyázzon már, mert megrúgta a babát (a nyálas jelzőt kihagytam, de nehéz volt megállni). Kiscsaj felnézett, éppen csak a vállát nem vonta meg, és kezében az O betűvel visszament a többiekhez. Gergő ezek után nem akart a játszósarokban maradni, és meg is értettem. Ennek eredményeképpen úgy ettünk, mintha nem is lett volna gyereksarok: felváltva fogtuk Gergőt, amíg a másikunk evett. Közben a három kiscsaj zavartalanul nézte a tévét. Egyszer még megpróbáltam visszatenni Gergőt, amikor változott a terep, mert két külföldi kisgyerek érkezett, akik tündériek voltak, még örültek is, hogy társaságot kapnak, de Gergő már nem akart maradni. Köszi, kiscsaj...
Miután végeztünk, Péter jelezte, hogy szeretne szétnézni az Extreme Digitalban. Bementünk. Bekattant neki egy tévé, és bár jelenleg minden más fontosabb, de ha csak lehetősége adódik szemrevételezi.Az üzletbe belépve elbámészkodtam, kicsit később mentem Péter és Gergő után. Mivel Péter azt mondta, valamit szeretne megkérdezni az információs pultnál, gyorsan szétnézés után a -szerintem- megfelelő pulthoz léptem.valamit Péternek, és mivel az egyáltalán nem hasonlított tévére, sokkal inkább valami alkatrészre, odaléptem, közelebb hajoltam a tárgyhoz, és megkérdeztem, mi az... és akkor Péter rámnézett. Furcsán, kérdőn. Én vissza. Nem Péter volt. Azt hittem elsüllyedek. Ránéztem a pasira, dünnyögtem valami bocsánatkérést. Nem emlékszem, hogy kibírtam-e röhögés nélkül, amíg Péterhez értem, vagy beleröhögtem a pasi arcába. Az viszont biztos, hogy percekig képtelen voltam összefüggően beszélni, összegörnyedve vinnyogtam a röhögéstől, ahogy próbáltam Péternek elmesélni a történteket. A (megfelelő pultnál) álló srác megpróbálta ugyan elnyomni a nevetést, de erősen rángatózott a szája széle. Főleg akkor, amikor Péter azt kérdezte, nem tűnt-e föl, hogy a zaklatott pasinál nincs babakocsi, és meg rávágtam, hogy nem. Tényleg nem tűnt föl.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése