Oltás meg mérés

Múlt kedden ejtette meg a doktornő Gergő 1 éves státuszvizsgálatát. Már akkor furcsálltam a dátumot, amikor megkaptuk, ugyanis 9-én lett volna esedékes. Amikor ennek hangot adtam, azaz megkérdeztem, nem baj-e, ha addigra majdnem 13 hónapos lesz Gergő, a védőnő annyit adott magyarázatként, hogy január elején sokan vannak. Hm... Mindegy, mentünk. Szerencsére Péter is tudott jönni; féltem kicsit, hogy egyedül kell lefognom Gergőt oltás esetén, de szerencsére erről szó sem volt. Majd legközelebb. Most "csak" vizsgálat volt, de olyan hanghatással járt Gergő részéről, hogy szükségét éreztem megjegyezni a kint várakozóknak, hogy semmi különös dolog nem történt, csak megvizsgálták. :)

A mérés megint viccesre sikerült, már meg sem lepődtünk; 74 cm és 10,08 kg került a kiskönyvébe. :) Itthon 78 cm-t és 10,4 kg mértünk. A 80-as ruhák közül nem tudom mindet ráadni. Nem mondok már semmit, csak lejegyzem. :)

Megbeszéltük, hogy legközelebb Gergő megkapja az agyhártyagyulladás elleni oltást. Ez nem kötelező, nem is volt egyértelmű, hogy kérjük. Nem vagyok oltásellenes. Közösségben élünk, társaságba járunk, ha van módszer a járvány(ok) megállítására, akkor használni kell. Aki nem akarja beoltatni magát és/vagy a gyerekét, az költözzön tanyára és maradjon ott. Ezzel az oltással úgy voltam először, hogy nem kérjük. A gyerekorvos feltette az eldöntendő kérdést, hogy kérjük vagy nem, de nem mondott semmi mást, én meg már nem kérdezek tőle semmit. Végül anyutól szereztem be a szükséges információkat, amik alapján mégis a beadás mellett döntöttünk. Mivel nem kötelező, nem is ingyenes, így megkaptuk a receptet, kiváltjuk, legközelebb visszük. Szegény Gergő. :*

Elrontva

Megpróbáltuk. Tényleg megpróbáltuk. Szinte mániákusan ragaszkodtam ahhoz, hogy Gergő a kiságyában hajtsa álomra a fejét. A szent cél érdekében 3 hónapos koráig mi aludtunk a szobájában lévő másfél személyes ágyon ketten Péterrel, hogy mégis közel legyünk hozzá, de nem mellettünk aludjon, hanem a saját helyén. Egész sokáig rendben is volt. Kb. 6 hónapos koráig nyikkanás nélkül végigaludta az éjszakát, mi pedig nem tudtunk hova lenni az örömtől, amiért ekkora mákunk van, hogy a kisebbséghez tartozunk alvás szempontból. Aztán minden megváltozott. Először csak ébredt néhányszor éjszaka, ilyenkor evett vagy nem, de könnyen visszaaludt, probléma nélkül vissza tudtam tenni a kiságyba.

Szeptemberben kezdődött az, ami mostanra durvult el. Anyu elment nyaralni, mi pedig a húgommal ketten és a két kissráccal becelláztunk házőrzőnek. A fiúk nem tudtak velünk tartani, mivel valakinek dolgozni is kellett, így a gyerekekkel kapcsolatos teendők kizárólag ránk hárultak. Mivel fejenként 1 gyerekkel érkeztünk, elég korlátozott volt annak a lehetősége, hogy tudunk egymásnak segíteni a pesztrálásban. Főleg az éjszakék voltak durvák és főleg nekem. Az unokaöcsém már végigaludta az éjszakát, de felébredt, amikor Gergő rékezdett, Közölte a húgommal, hogy Gergő baba sír, aztán aludt tovább. Nekem nem volt ilyen szerencsém. Egyik éjjel akérmit csináltam, Gergő nem óhajtott visszaaludni, magam mellé kellett tenni a nagyágyba, ott elaludt, de a kiságyba nem hagyta magát visszatenni. Azt hiszem, azóta egyetlen éjszaka sem volt, amit végig a kiságyában töltött... Azt hittem, hogy ha letelik a szolgálat és hazajövünk, visszaáll a rend, de nem. Amikor egyik ébredés alkalmával háromszor sikerült visszaaltatni, de a kiságyba háromszor nem sikerült betenni, feladtam; fogtam a párnám és a takaróm, becelláztam mellé a nagyágyra (a szobájában), úgy aludtunk reggelig (néhány evést beiktatva). Következő éjjel hamarabb megtörtem; a második kudarc után költöztem mellé.

Egészen pontosan azóta nem aludtam egy jót. Tudom, még el kell telni néhány évnek, hogy alaposan kialudhassam magam. Nem is kívánok én 8 órát egyhuzamban, lehet kevesebb, és lehet megszakításokkal, de a saját helyemen. Már gondolkozunk, hogyan lehetne megoldani, hogy ne essen-másszon le Gergő a nagyágyról, hogy ott lehessen hagyni. A nagyágyágyat kellene kiságyasítani, de elég bonyolult. Valami kell, mert ez így nem jó. Minden hajnalban költözöm, nem alszom rendesen, mert egyrészt nem kényelmes az ágy (legalábbis nekem... Gergőnek nagyon is az), másrészt annyira nem nagy, hogy jól elférjünk egymás mellett, ha Gergő éppen keresztben óhajt feküdni.

Szóval, elrontottuk, pedig annyira jól akartam csinálni...

Szívunk

Alig telt egy hét takonymentesen. Már kezdtünk megszokni, amikor Gergő megint elkezdett szörcsögni. Nem, nem az előző takonykór tért vissza, annak vége. Ez új. Az oka pedig a kazán, azaz annak hiánya.

Néhány hónapja kezdődött a dolog. November táján vettük észre először, hogy az esti zuhanyzáskor nem elég meleg a víz. Furcsa volt, jeleztük is a gondnoknak meg a közös képviselőnek, de nem történt semmi. Mivel nem gyakran fordult elő, nem is foglalkoztunk különösebben vele. Mostanában viszont eldurvult a dolog. Rendszeresen (értsd: minden egyes nap) langyos vízben zuhanyzunk. Kellemetlen. Főleg, hogy az elmúlt napokban nem volt valami meleg odakint. Ismét jeleztük a közös képviselőnek, de nem érkezett válasz. A gondnok közölte, hogy kipurcant a ház egyik kazánja, ettől függetlenül még senki sem jelezte, hogy gond lenne a melegvízzel. Hmmm... Péter írt a ház levelezőlistájára, érkezett is válasz egy lakótól, hogy náluk is probléma van. (Itt most megkérdezném, hogy akkor miért nem jelezte. Így olyan, mintha minden rendben volna, pedig nem is.) Megnyugtató válasz továbbra sem érkezett. Hétfőn szokatlanul hideg volt a lakásban, pedig ment a fűtés. A radiátorok langyosak voltak. Ismét levél a közös képviselőnek. Válasz nuku. Telefon a gondnoknak. Kinyögte, hogy az a gond, hogy az egyetlen működő kazán nem tud megbirkózni a fűtéssel és a melegvízzel, így amikor sokan fűtünk, korlátozott a melegvíz. Klassz. Kicsit olyan, mint általános iskolában a táborban, amikor hetente kétszer volt melegvíz. Ha minden este meleg vízzel akartunk zuhanyozni, el kellett zarándokolni a 4-es altáborba (az 1-esben voltunk és 8 volt). Értelemszerűen nem akartunk, különben délben beállhatunk volna a sorba, de akkor nyár volt, direk jól jött a hideg víz. Most viszont tél van és hideg. Értem én, hogy örüljek, hogy egyáltalán van víz, meg különben is, ami nem öl meg, az megerősít, de nem erre szerződtem. Nahát.

Amikor Gergő betaknyosodott a hideg miatt (dupla ruhában), akkor elkértem Pétertől a gondnok számát, és azzal az elhatározással hívtam föl, hogy nagyon csúnyán elküldöm valahová. Elmondtam a nyűgöm. Jött nekem is az egyetlen kazánnal, de nekem ez nem volt elég. Megkérdeztem, hogy ugyan mi az oka annak, hogy hónapok óta nem történik semmi a rossz kazánnal. Közölte, hogy meg kellene javítani, 5 millió Ft-ba kerülne, de nem az ő kompetenciája, hanem a közös képviselőé. Telefon a közös képviselőnek. Kiderült, hogy egy ideje már leveleznek a karbantartókkal, de érdemben nem történt semmi. Péter megemlítette, hogy mindez szép és jó, de mi (a ház) azért fizetjük őt, hogy képviselje az érdekeinket, ez pedig nem az, hiszen hetek óta nem működik a rendszer, tájékoztatás pedig nincs. Az lett a vége, hogy másfél hetet emlegetett a csaj, hogy ennyi idő alatt érkezik meg az alkatrész. Klassz. Addig fagyjunk szét. :( Péter azt is megemlítette, hogy méltánytalan, hogy rajtunk (lakókon) verik el a port, ugyanis a fűtés gyakorlatilag állandóan megy, a csapot pedig tökig el kell forgatni a meleg irányába, hogy elviselhető hőmérsékletű legyen zuhanyzáshoz. Logikusan ezt a többletet a közös képviselet díjából kellene levonni, az meg verje le a karbantartókon. A válasz nyilván az volt, hogy nem úgy van az, meg kell szavazni közgyűlésen. Legyen! Nem tudom elképzelni, hogy a közgyűlés, ami praktikusan lakókból áll, ne szavazná meg. Itt viszont még nem tartunk. Egyelőre próbálok anyi réteget adni Gergőre, amiben még kényelmesen tud mozogni, éjszakára pedig vastag pizsama-hálózsák kombó játszik, pedig vagy-vagy szoktam ráadni. Tegnap és ma az orsszívó is előkerült. Nem szereti, elszokott tőle, de muszáj, mert nagyon mérges leszek, ha a töketlenek miatt nem tudunk úszásra menni. Ma születik az emeleti szomszéd kisfia. Kölcsön adtam nekik Gergő kinőtt, meleg hálózsákját. Kicsit nagy lesz ugyan, de jó meleg. Gergő is abban aludt tavaly. Felhajtottuk az ujját. Jó volt.

Tavaly a lift volt porondon. Klassz lesz, ha 2012- re a kazán jut. :/

Cipő

Néhány hete tett néhány esetlen lépést, és bár nagyon örült(ünk) neki, hosszú ideig hanyagolta a dolgot. Aztán a szülinapja környékén újra nekiveselkedett. Csak néhány lépés megint, de megmutatta, hogy nem felejtette el. Múlt hét közepe táján észrevehetően bátrabb lett. Lépést lépés követett, és a két mutatóujját a magasba tartva métereket sétált a nappaliban. Még nem fejtettem meg, hogy miért kell a két ujjának a plafon felé néznie, de talán egyensúlyi oka van. Mindenesetre nagyon édes. Főleg, hogy hangosan nevet hozzá. Nyilván azért nevet, mert mi is ezt tesszük. :)

Napközben, ha éppen nincs főzés-takarítás-mosás porondon, akkor rendszerint leköltözöm a padlóra, Gergő pedig jön-megy bútortól bútorig, foteltól hozzám, tőlem a szekrényig. Mindenfelé. Nem járkálok vele a lakásban a két kezét fogva. Több okból sem. Egyrészt azért, amit a gyógytornász Anita mondott, hogy ilyenkor sokszor nem vesszük észre, de a karjánál fogva feljebb emeljük a gyereket, ő lábujjhegyre áll, ezáltal megrövidülnek az izmok a vádlijában. Másrészt önző módon nem akarom rászoktatni a vezetgetésre, mert akkor egész álló nap kísérgethetem, amíg valamelyikünk össze nem csuklik. :)

Nem tudom, ezt miért fejtettem ki, mert nem is erről akartam megemlékezni. Sokkal inkább arról, hogy megvettük élete első saját (értsd: nem örökölt) cipőjét. Vettünk már ugyan egy mamuszt, de az inkább papucs, úgyhogy nem ér. Volt már ugyan cipő Gergő lábán, de főleg csak azért, hogy ne fázzon a lába, de miután beszereztük a mamuszt, inkább azt adtuk rá. Mindegy volt, hogy nincs merev talpa, mert úgysem tudott járni. Akkor. Most viszont már jön-megy. Igaz, hogy egyelőre a lakásban, mert annyira még nem biztos a mozgása, hogy elsétáljak vele a kistescóig, de megszavaztunk neki egy cipőt. Úgyis kapott Karácsonyra, szülinapra a nagyszülőktől rávalót, legalább meg tudjuk mutatni, mit vettünk belőle. :)

Konkrét elképzeléssel mentünk be a Váci úti Brendonba: olyat akartunk, aminek nincs boltozatemelő része, mert azt is elmondta nekünk Anita, hogy a járás kezdetekor nem jó a boltozatos cipő, mert túlságosan alátámasztja a talpat, nem alakulnak ki az izmok, lúdtalpas lehet a gyerek. Még itthonról kiválasztottam néhány cipőt a honlapról. A boltban aztán lekaptam 3 három legjobban tetszőt, és kértünk belőle méretet. 21-es, basszus, 21-es lába van az alig 1 éves gyermekemnek. :) Szerencsére hozzáértő eladót fogtunk ki, mert amikor meghallotta az eszmecserénket a boltozatról és annak üdvözítő hiányáról, csak annyit kérdezett, hogy tud-e már járni Gergő vagy csak totyog. Miután mondtuk, hogy leginkább az utóbbi, rávágta, hogy egyetlen cipőt javasol a kikértek közül, mert az kifejezetten tanulócipő, most mehet vastag zoknival, és tavasszal is jó lesz vékonyabbal. Boltozat nuku, viszont a bokáját tartja, ideális. Az orrán figyelő teherautó pluszpont. :) Fájdalmas búcsút vettünk a dizájn miatt kedvenc birkástól, és gyorsan beleszerettünk a teherautósba. Kész. Soha ilyen gyorsan nem vettem cipőt. :) Péter felvetette, hogy vegyünk a birkásból egy bazinagyot jövőre, de a csajjal együtt gyorsan lebeszéltük. Édes a birkás, de ki tudja, mekkora lába lesz Gergőnek jövőre, meg aztán lehet, sokkal édesebb lesz a jövő téli kollekció. )

1

366 nap. Ennyit tölöttünk eddig együtt Gergővel. Ez majdnem ugyanennyi fürdetést jelent (csak azért majdnem, mert az első napokban a kórházban nem voltam jelen a tisztálkodásánál, a Madarász utcában pedig az infúzió miatt kimaradt 1-2 alkalom), a pelenkamennyiségbe pedig bele sem merek gondolni. :)

Hihetetlenül gyorsan elment ez az év, de ha úgy nézem, hogy olyan, mintha mindig is velünk lett volna, akkor meg az a hihetetlen, hogy csak 1 év...

Szándékosan nem nézem meg a tavaly ilyenkori bejegyzést (majd később elolvasom, mert az jó), kíváncsi vagyok, mire és hogyan emlékszem 1 év távlatából, és az mennyire más.

Emlékképek jelennek meg.

Emlékszem a tavalyi Szilveszterre, amire elsősorban azért mentünk el, hogy még utoljára bulizzunk egyet, ha már ilyen rendes volt Gergő, hogy adott rá időt. Emlékszem a csodálkozó tekintetekre, amikor a buliban bevallottam, hogy 5 nap van hátra a kiírt időpontig. Akkor még nem tudtuk, hogy 9 lesz az az 5. :)

Emlékszem, hogy az utolsó napokban kibéreltem a kanapét, Péter literszámra főzte a teát, szedtem a homeós bogyót, massziroztam, kenegettem, amit kellett, és próbáltam nem pánikba esni a néha éles, gyakran tompa, lefelé irányuló fúróféle fájdalomtól. Fáradt voltam, sehogy sem volt kényelmes, szerettem volna már, ha megszületik, de féltem az ismeretlentől, a feladatoktól, a felelősségtől és a magától a szüléstől is.

Emlékszem, hogy amikor reggel 7 körül arra ébredtem, hogy fáj, még nem vettem komolyan. Nem az első volt. Visszaaludtam. Amikor több is lett, elkezdtem mérni. Emlékszem anyu arcára, amikor azzal fogadtuk, hogy elkezdődött.

Emlékszem...

- a kórház csendjére, amikor vasárnap kora délután bevonultunk az orvossal együtt a vizsgálatra;

- a pánikra, amit akkor éreztem, amikor felfogtam, hogy még aznap lesz egy gyerekem, hogy órákon belül szülni fogok... ekkor kétségbeesetten sírni kezdtem, és bevallottam anyunak, hogy félek;

- anyu és a húgom hangjára, ahogy szinte könyörögtek, hogy induljunk már el a kórházba, de képtelen voltam összeszedni magam, annyira fájt... szinte egybeértek a fájások;

- a kórház csendjére, amikor családilag bevonultunk szülni;

- a kényelmetlen székre a recepción, amin átvészeltem egy fájást;

- az orvos és a szülésznő arcára, amikor burokrepesztés előtt hajgumit kértem tőlük;

- a kényelmetlen vajúdóágyra és a labdára, amire átkéretzkedtem;

- Gergő küzdelmére a fájások alatt;

- ahogy kevéssel a vége előtt segítségért könyörögtem az orvostól;

- a születése pillanatára, a pár ezredmásodpercnyi fájdalommentességre;

- Péter és anyu arcára;

- az orvos nyugodt hangjára, amikor megkért, hogy kicsit maradjak csendben, mert koncentrálnia kell (szófosást kaptam, szerintem akkor jött ki belőlem az összes feszültség);

- a furcsa csendre, ami szobában volt, miután Gergőt átvitték a csecsemőosztályra, Péter és anyu pedig hazament.

Sok dolog történt azóta. Volt minden, de főként jó, mert csodálatos gyereket kaptunk. Szerencsénk van, mert bár vannak nehézségek (nem egy és nem kettő), ezek vannak kisebbségben. Persze, most nagy a szám, mert alszik. :D

Méretadatok, csak magamnak, hogy legyen mihez viszonyítani:

tömeg: 10,4 kg (ruhában);

ruhaméret: leginkább 80-as, de jó még rá néhány 74-es, és jó már rá néhány 86-os;

lábméret: 21-22 (tudom, Bigfoot :D);
pelenka: éjszakára szigorúan 4+ (így is cserélni kell hajnalban, addig nem alszik vissza, annyira zavarja a mennyiség... itt jöhetne a szuperPampers, de nem bírja a bőre...), nappalra még jó a 4-es. Egy ideig.

Az első szülinapi torta. :)

Majdnem lebukás

Pár hónapja elkezdtem szervezni Péter szülinapi meglepetésbuliját. A szervezés elég erős csúsztatás; tulajdonképpen egyelőre annyi történt, hogy meghívtam a barátokat és szavazásra bocsájtottam a helyszínt. Mivel tényleg jóval korábban elkezdtem, valahogy az maradt meg bennem, hogy van még sok időm. A nagy ledöbbenés hétfőn este történt. Alvás előtt nem sokkal a takaró alól pislogtam, éppen olvasni készültem, amíg Gergő alszik (mostanában nagyon rosszul alszik, sokszor ébred, de erről majd később). Néhány hete Péter gépét használom, mert Bubu sztrájkol. Az egyik böngésző az enyém, nem jelentkezem ki mindig a facebook-ból, g-mail-ről. Így történt, hogy bár ő a másik böngészőt használta, a tálcán látta, hogy üzenetet kaptam. Nagyon kényelmesen elhelyezkedtem, egyetlen porcikám sem kívánta a megmozdulást, így megkértem, nézze meg, ki írt. Jelentette, hogy Laci nevű gyerekkori barát kérdezi, él-e még a másnapi meghívás. Micsoda? Január 3-ára? Mi van akkor? Alaposan megijedtem, hiszen abszolút nem úgy terveztem a napot, hogy valaki érkezik, de mivel be nem vallanám, hogy elfelejtettem, mert az milyen ciki már, üzentem, hogy áll a meghívás. Aztán Péter csodálkozva kérdezte, hogy miért kéri Laci a címünket, hiszen már volt nálunk. Na, itt nagyon gyanús lett a dolog. Pörgettem kicsit az agyam, és magam is meglepődtem, hogy végül összeraktam a dolgot. Péter is látta rajtam a megvilágosodást, kérdőn nézett. Konkrétan meg is kérdezte, hogy akarok-e beszélni róla. :) Próbáltam vihogással elnyomni a zavarom, közben belül nagyon szorítottam, hogy kattanjon le a témáról. Végül nem forszírozta tovább, és szeretném hinni, hogy elfelejtette, de nem vagyok benne biztos. Mindenesetre nem beszélünk róla, így megvan a látszata a titoknak. :)

Másnap gyorsan felhívtam Lacit, mielőtt másik csatornán jelentkezne, ahol lebukhatunk, és megbeszéltük, hogy este felugrik. Volt egy kis időnk Péter hazaérkezése előtt, hogy tisztázzuk a félreértést, és átbeszéljük a majdnem lebukást. Az történt ugyanis, hogy Laci elnézte a dátumot. Ránézett a régen kiküldött meghívóra, meglátta a 3-ai dátumot, a hónappal nem foglalkozott. Így esett, hogy majdnem lebuktunk a célegyenes előtt. Persze, lehet, hogy nem csak majdnem, hanem valóban lebuktunk, de Péter nem szól, mert nem akarja elrontani az egészet. Ha így van, köszönöm. :)

Kereső

Több helyen olvastam, hogy milyen keresőszavakkal jutottak hozzájuk az elmúlt évben. Én ilyet nem tudok, csak napi, heti és havi osztás van, meg a kezdeti időszaktól vonatkoztatva, így az utóbbit néztem meg. A legnépszeűbb keresőszó, amivel 2009 szeptembere óta idetévedtek, a guggolós csirkesütő. :D

Hm...

Ma délelőtt úgy ítéltem meg, hogy aktuális egy orrszívás. Közöltem Gergővel a tervemet, elővettem a porszívót és az orrszívót. Az utóbbit megmutattam neki, ahogy mindig, és összeszereltem a cuccot. Eddig úgy csináltuk, hogy lefektettem a kanapéra, mellé ültem, határozottan, de nem erőszakosan lefogtam az egyik kezemmel, a másikkal igyekeztem beletalálni az orrába. Az összeszerelés alatt mellettem ült a kanapén. Miután nem riadt meg a porszívó bekapcsolásakor, gondoltam egyet, és nem fektettem hanyatt, hanem ülve próbáltam nekiesni az orrának. Nem bíztam a sikerben, de nem bírtam kihagyni a próba lehetőségét. Meglepődtem, amikor nulla ellenállás nélkül engedte, hogy bevezessem a szipkát (vagy mi ennek a hivatalos neve...) az orrába, és addig tevékenykedjek, ameddig szükségét érzem. Nem tudom eldönteni, hogy megértette az összefüggést az orrszívó és a jól szelelő orr között, vagy belefáradt az ellenállásba. Szeretném azt hinni, hogy az előbbi. Nem kiabálok el semmit, nem is bízom el magam, mert egy alkalom még nem számít rendszerességnek, de reménykedem a legjobbakban. :)

Lehet élni alvás nélkül?

Azt hittem, a tavalyi év utolsó éjszakája volt a mélypont a fogzás-nátha kombó szempontjából. Tévedtem. Most azt mondom, a tegnapi volt az, mert érzésem szerint nem lehet tovább fokozni, de minden lehetséges. Tulajdonképpen lehet rosszabb, mert valamennyit mégis tudtunk aludni.

Egészen jól indult az este. Gergő rekordsebességgel átevezett Álomföldre, 23.30 körül hallatta először a hangját, addig meg sem rezdült a bébiőr. Éppen készültem én is evezni, de mondtam a takarómnak, hogy ne menjen messzire, jövök vissza, csak visszaaltatom Gergőt. Így képzeltem. Ehelyett néhány sikertelen altatási kísérlet után ébresztettem Pétert, hogy akció van, hozza a porszívót, mert Gergő nem kap levegőt a hatalmas mennyiségű cucctól. Mindhárman leizzadtunk, mire végeztünk, de sikerült. Minihősünk egészen megadta magát, amikor végre rendesen elkaptam az orrát a szerkezettel. Csak addig volt baj, amíg bénáztunk, és állandóan beszívta a szerkezet a orrcimpáját. Amint beletaláltam, és elkezdett dolgozni, behunyta a szemét, és némán tűrte a sorsát. Édes. :*

Azt hittem, ezzel már jók leszünk, és újra megpróbáltam elaltatni. Semmi. Felült és közölte, hogy apppa.  Baszki... értem én, hogy jól elvannak, de éjszaka aludni kell, nem játszani. Kitartóan folytattam az altatást, ami egy állandóan felülő gyerekkel elég sziszifuszi munkának tűnt. Amikor háromszor aludt el mellettem, háromszor ült újra föl, én pedig már sírtam a kimerültségtől, átvonultam Gergővel Péterhez, hogy segítsen. Ekkor 1.30 körül jártunk, és még semmit sem aludtam. Valószínűleg gond nélkül végigcsináltam volna az egészet, ha hónapok óta nem hasonló lenne műsor, csak enyhébben. Mivel nem emlékszem, mikor aludtam egy jót, és az utóbbi éjszakák Gergő náthája miatt extragázosak voltak, ott és akkor nem gondoltam, hogy lesz alvás még akkor éjjel. Péter becellázott Gergő mellé, engem meg elküldött a nagyágyra, hogy aludjak valamennyit. Nem ment. Bakker... ott volt a lehetőség, mert Péter foglalkozott Gergővel, de nem tudtam elaludni. Dühös lettem magamra, amiért kihagyom az alkalmat. Ettől sem tudtam elaludni. Hallottam a bébiőrben, hogy Gergő néha felsírt. Ettől sem tudtam aludni, mert hiányzott a kis teste mellőlem és úgy éreztem, ott lenne a helyem vele, mert milyen anya már az olyan, aki horpaszt, miközben a gyereke szenved. Nem bírtam. Átmentem. Felvetettem, hogy talán nálunk melegebb van, és hátha az a baja, hogy fázik. Tesületileg átvonultunk a hálószobai nagyágyra. Az volt a terv, hogy a puha melegben Gergő beájul. Hát, nem... Péter pillanatokon belül bealudt, én végső elkeseredésemben ölbe kaptam Gergőt és úgy csatlakoztattam magamra. Nem telt el sok idő, amikor éreztem, hogy ernyed. Hohó... :) Fészkelődtem kicsit, hogy lássam, mennyire zavarja a mocorgás, és miután meg sem rezzent tőle, óvatosan felkeltem az ágyról ás átvonultam vele a szobájában lévő nagyágyra. Ott még kicsit evett (már fekve), majd bekábult. Régen örültem ennyire valaminek, ha egyáltalán... :) Ekkor volt kb. 2.30... 3.30 körül felébredtem arra, hogy fázom, elszaladtam a takarómért. Gergő erre sem ébredt föl. Reggel 8-ig aludtunk így. Azt hittem, az éjszakai műszak miatt tovább alszik reggel, de úgy látszik, ez csak nekünk volt nehéz...

Ma egész délelőtt nem volt hajlandó aludni. Mondjuk, mostanában nem alszik délelőtt, a napi alvást egyre redukálta. Gondoltam, majd alszik ebéd után. Akkor sem akart. 15.45 körül aludt el, majdnem 2,5 órát aludt egyszeri ébredéssel. Kíváncsi vagyok, mi lesz ma este. Remélem, alszunk...

Szívunk vagy nem?

Írhatnék akár a frissen bevezetett dohányzási tilalomról, mégsem teszem. Majd később. Maradok az orrszívásnál. Unalmas, tudom. Bocs.

Valamelyik nap beszéltem a Németországban élő unokatesómmal, és szóba került, hogy Gergő taknyos, szívjuk az orrát. Erre olyat mondott, amit még nem hallottam. Neki is van, de egyszer sem használta, mert a férje nem hagyja, ott nem szokás. Az unokatesóm unokatesója (aki nem én vagyok, nem is a húgom, hanem a másik ágról) gyerekorvos, és ő is azt mondta neki, hogy nem szabad szívni, mert annál több termelődik. Nem mondtam semmit, de nem tetszett a dolog. Este aztán beszéltem anyuval, ő azt mondta, hogy ez butaság. Le kell szívni a cuccot, mert nagy bajt okozhat fülben, tüdőben, meg már nem is emlékszem, hol. Na, most légy okos! Mivel határozottan megkönnyebbül Gergő egy-egy akció után, úgy döntöttünk, anyunak hiszünk.

Érdekes, hogy ugyanarról a problémáról teljesen ellentétes vélemény alakul ki egyes országokban...

2011

Tegnap elkezdtem egy jó kis 2011-es összefoglalót, aztán valamiért abba kellett hagynom. Most folytatnám, de elveszett, pedig többször is maceráltam a mentés gombot. Akár tekinthetném jelnek, miszerint annyit sem érdemel az elmúlt év, hogy megemlítsem. Lehet. Mivel volt jó dolog is, nem foglalkozom a blogspot lelkiállapotával, csakazértis megírom ezt a bejegyzést. Nahát.

Abszolút a jó dolgok közé tartozik Gergő érkezése. Még nincs 1 éve velünk, de nehéz visszanézni a korábbi életemre/életünkre. Korábban ismeretlen dimenziók tárultak/-nal fel általa, rengeteget tanulunk tőle magunkról és a világról. Új képességeket fedezünk fel magunkban és egymásban. Nem mindig rózsaszín felhőkön visz az út; olykor elfáradunk, türelmetlenek, tanácstalanok és kétségbeesetten vagyunk, de azt hiszem, elég jól haladunk. :)

A rossz dolgokról hosszabban tudnék írni, mert volt bőven. Megpróbálom rövidre fogni, mert csak annyi időm van, amíg Gergő alszik. Nem kockáztatnék egy újabb elszállást. :/ Alapvetően egyetlen dologra vezethező vissza 2011 összes negatívuma: erre a tarthatatlan helyzetre, amit kialakítottak. Nem kialakult, hanem kialakították. Nem csak úgy megtörtént. Ott tartunk, hogy elég volt. Kalitkában vergődünk, mert bizonyos anyagi és érzelmi dolgok erősen idekötnek minket, de komolyan szóba került már a szökés. Elméleti a kérdés, mert nagyon sok tényező miatt maradnunk kell (egyelőre), de lassan azon is megegyezünk, hova menjünk. Péter Németországot dobta be elsőként, én Írországot, mert ha már külföld, ott legalább vannak (még) ismerősök. Péter folytatta Skóciával, Svájccal, én maradtam Írországnál. Tovább gondolkoztam a dolgon, és arra jutottam, hogy tulajdonképpen nem az a legfontosabb, hogy milyen nyelven beszélnek körülöttem, hanem a család viszonylagos közelsége. Bedobtam Bécset, esetleg egy eddig ismeretlen települést a határ mellett. Így a kecske is jóllakna és a káposzta is megmaradna, mert elszabadulnánk innen, mégsem lenne különösebben nehéz a családegyesítéses találkozások megszervezése. Nem nehezebb, mint most. Itt tartunk... 

Ami pedig a fogadalmakat illeti, mi is megtettük a magunkét. Péter nem vesz kólát, én meg chipset. Eddig sem vettünk belőlük tonnaszámra, de mostantól annyit sem. Bacardi-Cola bejátszik, de csak társasággal. :) Chips akkor sem. Jövőre megmondom, hogy sikerült betartani. ;)