1

366 nap. Ennyit tölöttünk eddig együtt Gergővel. Ez majdnem ugyanennyi fürdetést jelent (csak azért majdnem, mert az első napokban a kórházban nem voltam jelen a tisztálkodásánál, a Madarász utcában pedig az infúzió miatt kimaradt 1-2 alkalom), a pelenkamennyiségbe pedig bele sem merek gondolni. :)

Hihetetlenül gyorsan elment ez az év, de ha úgy nézem, hogy olyan, mintha mindig is velünk lett volna, akkor meg az a hihetetlen, hogy csak 1 év...

Szándékosan nem nézem meg a tavaly ilyenkori bejegyzést (majd később elolvasom, mert az jó), kíváncsi vagyok, mire és hogyan emlékszem 1 év távlatából, és az mennyire más.

Emlékképek jelennek meg.

Emlékszem a tavalyi Szilveszterre, amire elsősorban azért mentünk el, hogy még utoljára bulizzunk egyet, ha már ilyen rendes volt Gergő, hogy adott rá időt. Emlékszem a csodálkozó tekintetekre, amikor a buliban bevallottam, hogy 5 nap van hátra a kiírt időpontig. Akkor még nem tudtuk, hogy 9 lesz az az 5. :)

Emlékszem, hogy az utolsó napokban kibéreltem a kanapét, Péter literszámra főzte a teát, szedtem a homeós bogyót, massziroztam, kenegettem, amit kellett, és próbáltam nem pánikba esni a néha éles, gyakran tompa, lefelé irányuló fúróféle fájdalomtól. Fáradt voltam, sehogy sem volt kényelmes, szerettem volna már, ha megszületik, de féltem az ismeretlentől, a feladatoktól, a felelősségtől és a magától a szüléstől is.

Emlékszem, hogy amikor reggel 7 körül arra ébredtem, hogy fáj, még nem vettem komolyan. Nem az első volt. Visszaaludtam. Amikor több is lett, elkezdtem mérni. Emlékszem anyu arcára, amikor azzal fogadtuk, hogy elkezdődött.

Emlékszem...

- a kórház csendjére, amikor vasárnap kora délután bevonultunk az orvossal együtt a vizsgálatra;

- a pánikra, amit akkor éreztem, amikor felfogtam, hogy még aznap lesz egy gyerekem, hogy órákon belül szülni fogok... ekkor kétségbeesetten sírni kezdtem, és bevallottam anyunak, hogy félek;

- anyu és a húgom hangjára, ahogy szinte könyörögtek, hogy induljunk már el a kórházba, de képtelen voltam összeszedni magam, annyira fájt... szinte egybeértek a fájások;

- a kórház csendjére, amikor családilag bevonultunk szülni;

- a kényelmetlen székre a recepción, amin átvészeltem egy fájást;

- az orvos és a szülésznő arcára, amikor burokrepesztés előtt hajgumit kértem tőlük;

- a kényelmetlen vajúdóágyra és a labdára, amire átkéretzkedtem;

- Gergő küzdelmére a fájások alatt;

- ahogy kevéssel a vége előtt segítségért könyörögtem az orvostól;

- a születése pillanatára, a pár ezredmásodpercnyi fájdalommentességre;

- Péter és anyu arcára;

- az orvos nyugodt hangjára, amikor megkért, hogy kicsit maradjak csendben, mert koncentrálnia kell (szófosást kaptam, szerintem akkor jött ki belőlem az összes feszültség);

- a furcsa csendre, ami szobában volt, miután Gergőt átvitték a csecsemőosztályra, Péter és anyu pedig hazament.

Sok dolog történt azóta. Volt minden, de főként jó, mert csodálatos gyereket kaptunk. Szerencsénk van, mert bár vannak nehézségek (nem egy és nem kettő), ezek vannak kisebbségben. Persze, most nagy a szám, mert alszik. :D

Méretadatok, csak magamnak, hogy legyen mihez viszonyítani:

tömeg: 10,4 kg (ruhában);

ruhaméret: leginkább 80-as, de jó még rá néhány 74-es, és jó már rá néhány 86-os;

lábméret: 21-22 (tudom, Bigfoot :D);
pelenka: éjszakára szigorúan 4+ (így is cserélni kell hajnalban, addig nem alszik vissza, annyira zavarja a mennyiség... itt jöhetne a szuperPampers, de nem bírja a bőre...), nappalra még jó a 4-es. Egy ideig.

Az első szülinapi torta. :)