Észre sem vettem. Nem is foglalkoztam vele. Csak a heteket számoltam, a napokkal nem foglalkoztam. Ma véletlenül rápillantottam a számlálóra. A hivatalos számítás szerint 98 van nap van hátra a szimbiózisunkból. Hát, jaj. Nem kezdem megint el, hogy mennyi mindent kell még addig elvégezni, elintézni, megoldani, már már saját magam számára is unalmas. :) Egyébként már olyan is van, ami ki van pipálva a listán: festék, glettelőcucc, fürdőszobapolcok, akasztók... Azzal is egészen jól haladunk, hogy hova mit szeretnénk. Eddig ezzel sem nagyon voltunk tisztában, csak nagyon felületesen.
Ma azon ritka napok egyike van, amikor Péter egész nap az irodában dolgozik, este még vacsorára is hivatalos az új főnökkel és a csapattal. Ilyenkor lehet a legjobban haladni a takarítással, pakolással, rendezkedéssel. Ideális esetben vasalni is lesz időm. Persze, az már csak hab lenne a tortán, de mindent megteszek az ügy érdekében. Szekrényeink változatlanul nincsenek, én viszont nem tudok megálljt parancsolni a fészekrakó ösztöneimnek. Muszáj valami pofát adni a sok doboznak, szatyornak, mert már rosszul vagyok tőlük. Minden csak le van rakva valahova, semminek nincs helye. A lakás egy kis szemétdombból nagy szemétdombbá alakult észrevétlenül, mi meg lassan nem férünk el.
Szerencsére ma a gyerek is kimenőt adott nekem, azaz nem nyomja szét a szerveimet, tudok tőle/vele tenni-venni. Biztos érzi, hogy az ő érdeke is, hogy hagyjon, különben nem lesz szép rezidencia, mire kíváncsi lesz a nagyvilágra.
Legutóbbi nagybevásárlásunk alkalmával sikerült beszereznem két rendkívül fontos dolgot a lakásba: orchideát. Szegényeknek nincs még helyük, csak kitettem őket az ablak elé egy-egy bárszékre. Tudom, nem a legokosabb dolog volt a legnagyobb rumli közepébe növényt venni, de olyan szépek... és kiárusítás volt. :)
Rakom azt a fészket rendesen. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése