Óvoda még mindig

Most komolyan nincs egyetlen Waldorfos szülő sem, akit erre vet a sors? Tulajdonképpen mindegy is, mert utánanéztem, és eldőlni látszik a kérdés. Találtam egy olyat a Waldorfos napirendben, hogy imaszerű vers. Ez nekem nem fér bele, sajnálom. :(

Marad  a zöld óvoda. Az a baj, hogy mindenképpen harc áll előttünk, mert nem ahhoz tartozunk kerületileg. A miénk itt van a sarkon, de nem szeretném. A szomszédlány óvónő. Nem nagyon érti a vergődésünket, mert szerinte nem azon múlik a dolog, hogy milyen óvodába jár a gyerek, hanem az óvónőkön. Ezzel valamilyen szinten egyetértek, de más szempontok is fontosak.

Érzem, hogy jobban rá vagyok mozdulva erre az óvoda kérdéskörre a normálisnál, de okom van rá. Személyes okom. Konkrétan velem történt. Sokáig olyan érzésem volt, mintha kettőt lapoztam volna az emlékkönyvben, sehogy sem akart összeállni a kép, éreztem, hogy valami kimaradt, de nem tudtam mi. Úgy látszik, a tudatalattim kitörölte a kellemetlen élményt, de a következmény megmaradt.

Arra emlékeztem, hogy az óvodában névadó ünnepségekre jártam, ami masszív szerepléssel, versmondással jár, és a család elmondása szerint is cserfes kislány voltam, állandóan járt a szám. Kb. olyan lehettem, mint Gergő, csak lányban. :) Ehhez képest az iskolában féltem a szerepléstől, sosem énekeltem énekórán, reszkettem a feleléstől. Olyan emlékképeim is voltak/vannak, hogy a ház előtt csúfol a szomszéd lány (óvodás csoporttárs), hogy nem akartam jó étvágyat köszönni. Erre a mai napig emlékszem, hogy így mondta: köszönni, de ennek nincs jelentősége a történet szempontjából. Arra is emlékszem, hogy egy kedves bácsihoz jártam néha a rendelőintézetbe, aki mindenféle képeket mutatott. Egyszer pl. néhány kép közül ki kellett választanom, hogy kivel utaznék szívesen a vonaton. (Hogy ez miért maradt meg, nem tudom.) Az is megvan, hogy első osztályosként állok a pad mellett, tudom, mi van a papírra írva, csak mondanom kellene, de nem jön ki hang a torkomon. Rengeteg fekete pontot kaptam emiatt. A tanítónő elkönyvelte, hogy nem tudom, nem tudok haladni a többiekkel. Közölte, hogy jobb lenne, ha átvinnének a kisegítő iskolába. Anyuék viszont tudták, hogy nincs igaza, azt is tudták, hogy mi volt az ok. Mindent megtettek, hogy bebizonyítsák, hogy nem vagyok csökkent képességű, még gyerekpszichológushoz is elvittek. Ő volt a kedves bácsi.

A tömeg előtti megnyilvánulással a mai napig bajom van, nem szeretem, ha a középpontba állítanak. Egyszer egy szülinapi ünneplést is elrontottam, mert megneszeltem, hogy a család az étteremben óhajt engem felköszönteni mindenki szeme láttára. Szemét dolog volt tőlem, mert biztosan nagyon készültek rá, de lefújtam. A gondolatától is kivert a víz, hogy mindenki engem néz az étteremben, amikor hozza a pincér a tortát. Többek között ezért is voltam hálás Péternek, hogy nem nyomatta a nagy esküvőt, mert attól tartok, képtelen lettem volna végigcsinálni, ha mindenki néz. Így is nehéz volt, hogy ott voltak a szüleim, de azért őket nem akartam kihagyni belőle. A zavart idétlenkedéssel igyekeztünk palástolni, ezért is lett az egész egy nagy bohózat. Mondjuk, ez tetszett.

Nem tudom, milyen helyzetben forogta ki a szó, de tavaly anyu elmesélte azt a bizonyos óvodai eseményt. Azt hiszem, az óvónőről volt szó, és akkor mesélte el anyu, hogy nem tartja olyan jó óvónőnek, amennyire nagy a híre a városban.

Nem nagy sztori, annál nagyobbat ütött. Az történt, hogy aznap én voltam az asztal naposa, azaz nekem kellett megteríteni az asztalt a többieknek is, és jó étvágyat kívánni. Mesélte anyu, hogy nagyon be voltam zsongva, izgatottan készültem rá, mintha legalábbis diplomaosztó lenne. Szépen megterítettem, úgy gondoltam, minden feladatomat elláttam, amikor hirtelen mellém lépett az óvónő, és hangosan megkérdezte a többiektől, hogy Na, mit felejtett el Ágika? Nem várta meg a választ, hanem azonnal hozzátette, hogy Hát, jó étvágyat kívánni. Állítólag sírva meséltem otthon az esetet, és akkor kezdődött minden. Az addig nyílt és cserfes kislány begubózott. Konkrétan megszégyenített az óvónő mindenki előtt, ami az egyik legnagyobb bűn, amit egy kisgyerek ellen el lehet követni. (A testi bántalmazást most nem említem.) Klassz.

Mondom, Gergő viselkedésre, beállítottságra nagyon hasonlít ahhoz a kislányhoz, ami kialakult bennem magamról anyuék elmondása alapján. Nem szeretném, ha Gergőt is elrontaná egy hasonló óvónő...