A nyaraló, ahol éltünk

Az egész nyaralás úgy történt, hogy anyu néhány hónappal ezelőtt kitalálta, hogy az milyen jó lesz, hogy ő lemegy egy barátnője nyaralójába 2 hétre, mi pedig váltjuk egymást a húgomékkal. Arra nincs hely, hogy egyszerre mind ott aludjunk, de ha egymás után megyünk, akkor tökéletes. Mi nem láttuk a lakást, úgyhogy kénytelen voltunk bemondásra elhinni, és nem is kételkedtünk benne. Gyorsan megegyeztünk, hogy a húgomék lesznek az elsők. Mindenki kivette ennek megfelelően a szabadságot, készülődtünk.

Az volt az eredeti terv, hogy anyu lemegy vasárnap, 2 hét múlva vasárnap pedig haza, és a középső vasárnap történik a családváltás. Pár nappal az első vasárnap előtt anyu kitalálta, hogy az milyen jó lenne, ha mi nem vasárnap mennénk, hanem már szombaton, mert akkor többet lehetnénk együtt, és nem kellene szarakodni az érkezés és indulás összehangolásával. Átszerveztük a dolgokat, felkészültünk a szombati úszás utáni indulásra, aztán megérkezett anyu és a húgomék a helyszínre, és gyorsan kiderült, hogy vissza kell térni az eredeti tervhez, mert annyi hely nincs az alsó szinten, hogy mi is elférjünk. Ekkor még azt hittük, hogy csupán annyi a gond, hogy nem elég nagy az üres ágy hármunknak (Gergő alapértelmezett helye köztünk van, ha nincs másik nagyágy).

Akkor derült ki, mi is a helyzet valójában, amikor megérkeztünk. Az alsó szint konkrétan egy helyiségből áll. Ide nyílik a bejárati ajtó, mellette a konyharész, nappaliként pedig kettő darab ütött-kopott -nagy jóindulattal másfél személyesnek mondható méretűre nyitható- kanapé, egy dohányzóasztal és a tévé szolgál. Ez még nem is lett volna baj, az viszont annál inkább, hogy az egyik kanapé anyu hálóhelye volt. Első ránézésre még nem mértem föl, ez miért is nem jó, csak annyit láttam, hogy valóban nem tudtunk volna szombaton hárman aludni a másik kanapén.

Aznap nem mentünk ki a strandra, mert mire megebédeltünk és elbúcsúztunk a húgoméktól, már nem volt értelme kifizetni a napijegyet. Helyette bementünk a városba, feltérképeztük, hova érdemes beülni fagyizni, Gergő felfrissítette magát a szökőkutakban, aztán hazamentünk. Ekkor még öröm volt és boldogság, vidáman vártuk a nyaralást.

Ott kezdődtek a gondok, hogy Péter véletlenül észrevette, hogy van net, pedig az egész család vadul tagadta. Anyu éktelen patáliát csapott, hogy az ő gépével kérés nélkül senki se menjen fel a netre, főleg ne arra, ami nem biztonságos. Mondjuk, ebben igaza volt, de ismerhetné már annyira Pétert, hogy bármilyen arra alkalmas berendezéssel felméri az adott hely netes mivoltát. Kiderült, hogy az nem úgy volt, hogy nincs net, mert volt, csak nem biztonságos, mert az előzőleg ott nyaralt ismerős fiúknak mindenféle csúnya dolog történt a gépén. Az én családom pedig ezt hallván úgy döntött, hogy letagadja a netet. Abban igazuk van, hogy Péter tényleg képes sokat lógni rajta, de most kivételesen valóban kellett volna neki. Konkrétan az utolsó héten lett új főnöke, és indulás előtt már nem tudott vele beszélni, pedig jó lett volna. Nem kérdezték, így nem tudják, hogy Péter munkájában és az esetleges előrelépésben tök fontos, hogy milyen a viszonya a főnökeivel. Úgy indult tehát a nyaralás, hogy anyu dühös volt, amiért Péter ráment a gépével a netre, és Péter is dühös volt, mert elvettek tőle egy hetet a főnökkel való barátkozásból. Hiába derült ki, hogy van net, a gépét nem vittük, és csak azzal tud bejelentkezni a céges felületre (vagy mire).

Ez aztán rá is nyomta a bélyegét az egész hétre. Nem volt állandó fújás, azért az durva lett volna, de érezhetően hideg volt a levegő anyu és Péter között. Péter úgy gondolta, nyaralás alatt lehet nézni az eb meccseit, anyunak erről más volt a véleménye. Sosem élt olyan pasival egy lakásban, aki akármilyen szinten érdeklődött a foci iránt, úgyhogy nem tud mit kezdeni a helyzettel. Pofavágás, sóhajtozás, sírás volt, pedig én is néztem volna. Az elején még bevállaltuk a nyafogást, de az utolsó két este úgy döntöttünk, hagyjuk a meccseket a francba, inkább bemegyünk hármasban a városba, anyu meg nézze a sorozatát. Jelzem, azt meg mi nem akartuk nézni, és mi voltunk többségben, de ezt eszembe sem jutott volna közölni, mert ő vitt el minket nyaralni, tehát ő mondja meg, mit nézünk.

Felmerülhet a kérdés, hogy miért kellett egyetlen tévét bámulni. A válasz egyszerű: csak az volt. A legrosszabb az volt, hogy a meccs alatt (azaz gyakorlatilag szinte a sorozat után közvetlenül), anyu már erősen ráutaló magatartással jelezte, hogy menne lassan aludni. Ilyenkor este 10 óra körül volt, a nappalin kívül csak a fönti szoba, ahol Gergő aludt, és ahol még a melléfekvést is óvatosan kellett megoldani, nehogy felébredjen. Beszélgetni esélytelen. Meg aztán... nyaralunk, vagy mi. Kettesben beszélgetni itthon is tudunk. Ott volt még az erkély, ahova esetleg ki lehetett volna ülni egy ciderrel, meg talán a függőfolyosó, de mindkettő a nappaliból nyílt, úgyhogy kizárva. Maradt az, hogy felcaplattunk, Péter aludt, én meg olvastam a fürdőben...

Azt hiszem, én ott adtam fel a harcot, és döntöttem el, hogy nem vállalom tovább a villámhárító szerepét, mert nincs értelme, amikor pénteken anyu érdeklődött az esti program iránt, és én mondtam, hogy szeretnénk elvinni vacsorázni a közelgő névnapja alkalmából (tudom, mert mondták, hogy a húgomék elvitték), ő pedig mereven elutasította, miszerint nem tud többet enni. Félve kérdeztem, hogy esetleg másnap (akkor programunk volt, de áttettük volna), de már az arckifejezéséből láttam, hogy nem fog menni. Csak megrázta a fejét. Nem szóltam semmit, csak elfordultam, kerestem valami piszmognivalót, és majdnem sírtam. Egyértelműen nem akart velünk eljönni vacsorázni.

Tudom, hogy ezekből úgy tűnik, hogy az egész nyaralás rossz volt, pedig nem. Ez csak az egyik oldala volt. Ha lesz időm, kifejtem a tartalomjegyzék többi pontját, és akkor majd látszik, hogy voltak ám vidám dolgok is dögivel. Az viszont biztos, hogy soha, de soha nem megyünk többet úgy nyaralni, hogy valaki a nappaliban alszik, főleg, ha ott van az egyetlen tévé...