Határátlépés

A mai napon több határt is sikerült átlépni. Az egyik megnyugtató, a másik a korábban említett lélektani határ. 10 napja kezdtem el inni a málnalevél teát, és a gyerek, valamint az általam kifejtett reakciók cseppet megijesztettek. Félve kortyolgattam, közben folyamatosan biztosítottam a gyereket, hogy nem akarom még kiebrudalni. Úgy tűnik, bevált, mert néhány napja már minden nehézség nélkül sikerül elfogyasztanom a löttyöt. (Ha csak az nem minősül nehézségnek, hogy borzalmas fűíze van...) Annál is inkább örülök, hogy meggyőztem a gyereket a maradás mellett, mert kellett még néhány nap ahhoz, hogy ne minősüljön koraszülésnek. Budapesten ugyanis csak négy kórházban fogadnak koraszüléssel, mert csak ott van megfelelő infrastruktúra a koraszülött babák ellátásához. Az én kórházam pont nincs benne ebben a négyben, és bár a legközelebbi közülük (Honvéd... vagy ÁEK... vagy mi) sincs messze tőlünk, mégsem szerettem volna máshol szülni. Ettől a mai nappal mentesültem, ugyanis a számítós korong szerint beléptem a 37. hétbe. Viszlát koraszülés és Honvéd Kórház! :)

Gondolom, könnyen kitalálható, hogy ez volt a megnyugtató határátlépés. A lélektani a súlyommal kapcsolatos. Nincs tragédia, mert még mindig tűréshatáron belül van, csupán én állítottam fel ezt a határt az elején. Tegnap este pár órával vacsora után, nagyjából üres gyomorral 59,9 kg-t mutatott a mérleg, ma reggeli után (egy muffin és egy bögre kakaó) 60,1 kg-t. Mivel a kettő között nem telt el 12 óra, és az lehetetlen, hogy ezalatt a rövid idő alatt 20 dkg-t hízzon a gyerek (mert én ugyan nem :D), gyorsan átlagot vontam, és megkaptam a korábban meghatározott lélektani határértéket: 60 kg. Hát, jaj.

Nem tudom, meddig szándékozik a gyermek a táplálkozás legegyszerűbb módját választani (köldökzsinóron keresztül), de már csak pár nap kell a szobája rendbetételéhez, és tőlem akár jöhet. Már azt sem bánom, ha nem várja meg a Bakot. Ha jönni akar, jöjjön. Nem mondom, hogy ezek az utolsó napok felülmúlják kellemetlenségben az első időszak ágyban fetrengős szenvedéseit, de közelít hozzá. Csak akkor jó, a gyerek alszik. Akkor viszont tényleg jó. Megnyugtató, hogy ott van, jól van. :) Aztán majd kiderül, mikor óhajtja lecserélni a benti komfortot a kintire. Kíváncsi vagyok és félek egyszerre, de gondolom, nem én vagyok az egyedüli a világon ezzel az érzéssel.