Amikor kértük és kaptuk ezt az időpontot, nagyon távolinak tűnt. Így, hogy gyakorlatilag minden táplálkzási probléma már a múlté, nem éreztem nehéznek a várakozást, de nyilván másképp gondolnám, ha minden napot küszködve éltük volna meg, ha a gond még nagyon is valós lett volna. Szerencsére nem így lett.
Pár nappal az időpont előtt telefonáltak a kórházból. Aziránt érdeklődött az asszisztens, hogy szeretnénk-e még menni, nem felejtettük-e lemondani az időpontot. Mondtuk, hogy persze, hogy megyünk, mert bár már nincs baj, ha megvan az időpont, nem hagyjuk veszni, nézzük meg, nincs-e valami rejtett probléma. Az asszisztens nem akart lebeszélni minket, csak azért hívott, mert állítólag sokan elfelejtik lemondani, csak egyszerűen nem mennek. Ehhez nincs hozzáfűznivalóm. Nem vagyunk egyformák. Eszünkbe sem jutott csak úgy nem elmenni, volt két jelölt is az ismeretségi körünkben, akiknek átadtuk volna, ha szükségük lett volna rá. Szerintem ez alap, de mondom, nem vagyunk egyformák.
A kórházban várakoás közben ki kellett tölteni egy adatlapot. Már nem tudom, hányszor és hol soroltam föl, milyen betegségek fordultak elő a családban és ki mire allergiás. Van, ahol ráharaptak erre-arra, kifejtést kértek, de olyan is volt, ahol csak legyintettek, hogy komolyabb dolgokra gondoltak. Mindeközben tök hülyén éreztem magam a makkegészséges gyerekemmel...
Szerencsére a doktornő egyáltalán nem így gondolta. Tökéletesen megértette, hogy nem akartuk kihagyni a látogatást akkor sem, ha nincs baj. Végighallgatta a történetet, megmérték Gergő hosszát és tömegét, mindent rendben találtak. A hosszmérés viccesre sikerült, ugyanis elsőre 72 cm lett. Kuncogva ránéztem Péterre, már nem tudtam, mit gondoljak, hiszen előtte való nap a gyo-v kombó 64 cm-t mért. Látták, hogy furcsálljuk az eredményt, ezért a másik asszisztens is megmérte Gergőt. 69 cm. Klassz. Mondjuk, ez volt a legközelebb ahhoz, amit pár nappal azelőtt mi mértünk itthon (68 cm). Egyébként meg teljesen mindegy. Látom, hogy egyre nagyobb, mivel nem győzöm cserélni a ruhatárat, elővenni a nagyobb cuccokat. Nincs baj. :)
A vizsgálat végén rákérdeztem a hozzátáplálásra. Annyira nem kapok eligazítást a védőnőtől, hogy az már tragikus, és az az igazság, hogy nincs is kedvem tőle megkérdezni. Meg aztán a gasztroenterológustól jobban elfogadom a tanácsot. Kérdezte, miket eszik. Elmondtam. Mondta, hogy ez mind jó, de adjak neki kekszet a gyümölcshöz. Mondtam, hogy már tervezem a babakeksz bevezetését, de csak a fejét rázta. Nem babakeksz kell, hanem sima háztartási. Visszajött a régi szokás, azt mondja, most megint azt javasolják, adjunk a babáknak glutént 6 hónapos kor környékén. Rajtam ne múljon! Vettünk darált háztartási kekszet (majd biztos elkezdem darálgatni... elég a gyümölcsöt botmixerezni), kb. 1 keksznyi mennyiséget kap a gyümölcshöz. Imádja. Eddig nem látok rajta olyan jeleket, hogy baja lenne tőle. Adok a dolognak egy hónapot, aztán meglátjuk.
Azt gondolom, jól döntöttünk, hogy elmentünk a doktornőhöz. Nem tudom, a szülészorvoson kívül volt-e valamelyik orvos ilyen kedves Gergő születése óta. Arról pedig nem is beszélve, hogy több információt kaptam tőle a hozzátáplálással kapcsolatban 10 perc alatt, mint a védőnőtől az elmúlt pár hónapban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése