Állatkerti séta

Nem azért vagyok csendben, mert nem történik semmi. Pont ellenkezőleg. Programok, történések jönnek-mennek, én meg próbálom tartani a sebességet, de nem megy. Annyira futja az erőmből, hogy jó kis jegyzeteket készítek magamnak, hogy ne felejtsem el, mit szeretnék megörökíteni.

Szombaton volt az unokatesómék esküvője, ahova anyuék hivatalosak voltak. Megbeszéltük, hogy előtte és utána beugranak. Így készültünk. Aztán anyu az egyik esti skypeolás alkalmával mellékesen megjegyzi, hogy a húgomék készülnek hozzánk, ha minden igaz, szombaton este érkeznek. Csak pislogtunk Péterrel, mint hal a szatyorban. Tök új volt nekünk az egész. Örülök, ha jönnek, nem arról van szó, hogy nem, csak annyi, hogy nem volt róla szó. A bevásárlást az utóbbi időben komoly logisztikai tervezi előzi meg, a maradék időben nem tudtuk elintézni, így minimális vendégfogadást tudtam pattintani. Nem éreztem jól magam tőle, de nem hagytam, hogy ez rányomja a bélyegét a hétvégére.

A nagy családi összeröffenés apropója pedig az volt, hogy anyu kitalálta, hogy szeretné elvinni az unokáit az állatkertbe. A húgomék szombat délután befutottak, úgyhogy semmi akadálya nem lett volna, ha a gyerekek tízóraija után elindulunk. Addigra anyuék is megérkeztek az esküvőről. Igen ám, de addig szüttyögött mindenki, amíg elérkezett az ebédidő. Szerencsére anyu hozott egy hadseregnek elegendő bablevest és palacsintát, így nem kellett főznöm, de az ebéddel jó sok idő elment. Nem sokkal indulás előtt robbant a szokásos bomba: van a családban két személy, akik képtelenek hosszú időt egy légtérben eltölteni, azaz az egyik nem bírja a másik jelenlétét. Egy ideig megy a dolog, de ha konkréttá válik a helyzet, mindig robban a bomba. Most sem volt ez másképpen. Óriás odamondások, beolvasások, sírások után fantasztikus hangulatban indultunk el az állatkertbe.

Az idő nem volt valami vidám, szerintem ez is hozzájátszott a család hangulatához. Ettől függetlenül az állatkerti séta jól sikerült. A húgomék kisfia majdnem 2 éves, óriási lelkesedéssel futott állattól állatig. Nagy kedvenceit, a tigrist és a majmokat is megtaláltuk. (Másnap láttuk a híradóban, hogy született 3 kistigris, őket vasárnap még nem lehetett látni... sajnos.)

A legnagyobb élmény a kecskesimogatás volt. Kijöttünk az Ausztrália-házból, a húgomék elindultak a tevék felé, de Péter megkérdezte tőlem, a másik irányba mi van. Mondtam, hogy lámák meg alpakák. Tavaly sem hoztak lázba, most sem. Nem túl szépek, ellenben baromi büdösek. Péter viszont szerette volna őket megnézni, így tettünk arra egy kitérőt. Érdemes volt. Sok más mellett ez a rész is változott tavaly óta (pl. a zsiráfok távolabb kerültek a nézőktől, helyükre antilopok érkeztek): kevesebb alpaka volt, helyettük viszont kecskék voltak. Hegyi kecskék. Kicsik és nagyok. Volt egy, amelyik olyan kicsi volt, hogy állandóan kiszökött, mert átfért a rácson. Amikor megláttam, szóltam a gondozóknak, de rutinosan kérdezték, hogy "Ekkora?" (mutatták), mert akkor nem tudnak mit csinálni. Olyan kicsi, hogy ötpercenként kiszökik. Nem megy messzire, ott téblábol a karám mellett, de mindig kijön. :) Gyorsan szóltunk a húgoméknak, a férje bement az unokaöcsémmel a kecskék közé. Az egyik közvetlenkedő kecske első dolga az volt, hogy kikötötte Bandi cipőfűzőjét. A szájával. :) Nem egyszer. Miután kijöttek, Matyi visszanézett, a mutatóujját a kecske felé mozgatva annyit mondott, hogy "Cipő...". Mindezt olyan hangsúllyal, mint egy tanítónéni. :D

Kétszer áztunk meg. Egyszer a tigris és a fókák környékén, egyszer pedig a kecskesimogatás után. Az utóbbi javát a baba-mama szobában bekkeltem ki, Péter és a húgomék ízeltlábúakat néztek (fúúúúúúj...), anyuék meg ültek az esernyő alatt. Jó buli... :)

Jó kis nap volt, de a bomba nem robbant fel nyomtalanul. Nem szokása. Majd lesz valahogy...

Gergő egészen jól bírta. Minimális nyígással csinálta végig velünk az egészet, leginkább mosolygott vagy aludt. Már ilyesmit is lehet vele szervezni. :)