Alvás nélkül

Kezdem egészen jól kezelni, ha Gergő nem alszik napközben. Lehet, hogy Gergő mást mondana, de szerintem a mai nap nem volt olyan borzasztó, mint máskor, ha nem alszik. Úgy értem, csak egyszer emeltem  fel a hangom, akkor is csak azért, mert már masszívan krémes volt a feneke, éppen igazítottam volna rá a pelenkát, amikor hirtelen kifordult, és már a kanapét is összekente. Azon a ponton pár másodpercig nem tudtam arra gondolni, hogy szegény nagyon fáradt, azért kezelhetetlen. Szerencsére személyi sérülés nélkül megúsztuk ezt is.

Reggel-délelőtt átmentünk a játszóházba, onnan Kerekítőre, aztán megint játszóházba. Hazafelé és a lakásban is minden jel arra mutatott, hogy gyors bekómázás lesz a program, de nem. Csak úgy tett, mint aki aludni akar, aztán mégis megvárta az ebédet, amiből elég tisztességes mennyiséget elpusztított. Biztosra mentem, tejbegríz volt, ami a palacsinta, a bableves, a virsli és -szinte- bármilyen krémleves mellett az egyik dzsolidzsóker.

Úgy gondoltam, csak éhes volt, esetleg arra várunk, hogy telerakja a pelenkát, de mire az utóbbi is megtörtént, már délután 4 óránál jártunk. Egészen hihetetlen, de nem tombolt alvás helyett, ahogy korábban ilyen napokon, hanem felváltva játszott a mozdonyokkal, a kisautókkal, kérte youtube-on Postman Pat-et (nem Postás Pat-et, hanem szigorúan Postman Pat-et, azt is hozzátette, hogy angolul), rendelt almát meg alma-meggyet, hagyott pakolászni a mosogatógépből és -be, segített porszívózni és locsolni, kikapcsolta a mosógépet, amikor lejárt, kinyitotta az ajtaját, nem cibálta le a ruhákat teregetés közben (csak egyszer játszott Bújj, bújj zöldág-at az elején, de szerencsére gyorsan sikerült róla lebeszélnem), evett sonkát vacsorára (a lencsesalátára közölte, hogy nem finom, de annyira jó volt a nap, hogy nem voltam hajlandó felvenni), hagyta megmosni a fogát, és 18.15 körül már aludt. Igaz, hogy háromnegyed óra múlva ébredt, de valószínűleg "csak" melege volt, mert gyorsan sikerült visszaaltatni.

Mindeközben összeraktam, és a kenyérsütőgép gondjaira bíztam a tésztát, és amikor Gergő elaludt, ilyet sütöttem.

Nem is értem, mi van velem. Máskor meg kell innom egy harmadik kávét, ha Gergő nem alszik délután, ma meg ugyanezt a másodikkal csináltam; ebéd után simán elfelejtettem, csak akkor jutott eszembe, amikor éreztem, hogy mintha esne le a fejem. Extra kávé nélkül sem érzem magam kifacsarva, pedig időnként akkor is sikerül lemattulnom estére, ha nem marad ki a délutáni alvás. Végre valami jó is, ami miatt nem azt érzem, hogy rohamosan öregszem, amivel egyébként minden nap szembesülök: olyan szinten nem jutnak eszembe dolgok, hogy az már ijesztő. Van, hogy mondat közben meg kell állnom, mert nem jut eszembe egy szó és/vagy egy név.

A lényeg, hogy össze kell magam szedni, mert Gergőnek még egy ideig szüksége van rám. :) Ha valamelyikünk dögrováson van, azzal biztatjuk egymást Péterrel, hogy Egyedül nem nevelek gyereket. :)

Kikapcsolódás

Nem panaszkodom, mert az össze-vissza időjárás ellenére elég jól alszik Gergő (a ma esti... azaz már tegnapi... szóval, a péntek esti altatásról nem akarok beszélni, talán majd máskor), nem is ezért nem írok mostanában rendszeresen. Az ok sokkal prózaibb. Nem egyértelmű ugyan Bubu bűnössége, mert olyankor is beüt a krach, amikor nincs bekapcsolva, de a megelőzés érdekében nem kapcsolom be, amikor Péternek fontos dolga van. Az van ugyanis, hogy ha mindkét gép be van kapcsolva, szakadozik a wifi, és Péter szerint egyértelműen Bubu hibája. Igaz ugyan, hogy gyakrabban történik, amikor használom, de szerintem akkor sem mindig ő a ludas. Azért, mert már 6,5 éves (jesszusom, a 30. szülinapomra kaptam), még nem kell mindent az ő számlájára írni. OK, azt én is észrevettem, hogy a blogspot-ot nem szereti a rendszer, úgyhogy amikor mégis bekapcsolom, mert Gergő elaludt, és pl. sürgős matricacserélési dolgom van, akkor sem írok ide. Tudom, írhatnám word-ben, aztán egy mozdulattal átteszem és publikálom, de már olyan nagyon régen használtam word-ot, hogy valahogy nincs hozzá kedvem.

Ha pedig már mindent elintéztem, amit a korlátozott géphasználattal lehet, és nincs kedvem pl. ablakot pucolni, akkor ilyesmit hurkolgatok össze egy alvásidő alatt. Régen szemeztem a mintával, nagyon kíváncsi voltam, hogy néz ki élőben. Hát, így. Legalábbis szerintem. :)

Lógó nyelvvel előre

Nem kicsit vagyok/vagyunk szétesve. Többek között ezért is nem jöttem ide. Volt olyan nap, amikor alig voltunk itthon, csak mentünk össze-vissza a városban, mint akiknek muszáj. Nem panaszkodom, mert szeretem, amikor aktív programok vannak, de nem kicsit lóg a nyelvünk. Az tetszik, hogy alig múlt el a hosszú hétvége, máris szerda van, mert ez azt jelenti, hogy mindjárt péntek, az meg már majdnem hétvége. :)

Ott kezdtük a múlt hétvégét, hogy csütörtökön délután kihasználtuk Péter lazább délutánját, és átruccantunk a Római partra, ahol ettünk isteni fagyit, kevésbé isteni sütit, felfedeztünk és alaposan megismertünk két játszóteret (vagy valami olyasmit), és az is kiderült, hogy Gergő szereti hekket (azaz halacskát).

Szombaton reggel megjártuk a piacot, az Intersparban lőttünk Gergőnek rollert, és miután kb. 10 percet aludt a kocsiban, teljes lendülettel segédkezett a délutáni grillezésben, majd aktív részese volt az esti névnapozásnak. A hazaúton kidőlt, az éjszaka a szokásos módon telt.

Vasárnap úszás helyett a fiúk lementek a játszótérre kipróbálni az új rollert. Péter úgy jött föl, hogy annyit is ér, amennyiért vettük, nem többet, egy rakás sz@r. Együttesen meggyőztük, hogy annyit kibír, amíg Gergő megtanul rendesen rollerezni, a játszótéren széthajtani pont jó lesz. Szerencsére Gergő beájult a WTTC-n (vagy mi volt az), zavartalanul készülődhettünk a grillezés második felvonására, ezúttal gyerekkel rendelkező barátainkkal. Megint nem kellett este senkit elaltatni. :)

Hétfőn úgy döntöttünk, hogy megnézzük, mit tud a szentendrei skanzen. Nem tudtuk meg, ugyanis már Szentendre külsőn lépésben haladtak a kocsik, és ugyan találtunk egy menekülőútvonalat, a skanzenhez közeledve nyilvánvaló volt, hogy nem fogunk záros határidőn belül bejutni. Éhesek voltunk, úgyhogy éles kanyart vettünk, félreállva kikerestem az előző este olvasott cikket, amiben nagyon ajánlottak egy szentendrei gyerekbarát helyet, parkoltunk, és elindultuk gyalog a célobjektum felé. Sosem tudjuk meg, mennyire volt gyerekbarát a hely, mivel miután órákat köröztünk a macskaköves utcákon, megtaláltuk ugyan az épületet, de csend volt és hullaszag kívül és belül egyaránt. Nem tapsoltunk. Éhesek, fáradtak voltunk, pisilni is kellett volna, de úgy felszívtam magam, hogy inkább a hazaindulásra szavaztam, akkorra már úgyis átlendültem a holtponton. Itthon aztán megettünk a grillezés maradékait, úgyhogy alapvetően jól jöttünk ki az egészből. Annyi volt a szépséghibája, hogy Gergő alig 30 percet aludt a hazafelé úton, felébredt, amikor fel a akartuk hozni. Ebéd után gyorsan új tervet szőttünk: bevittük a rollert az Erzsébet téri bringapontra, hátha sikerül megszerelni, ami Péternek nem ment. Sikerült. Öröm és boldogság.  Ha már ott voltunk, beugrottunk a közeli játszótérre, elmentünk fagyizni (igen, Daubner...), ahol Gergő először leette a ruháját málnafagyival (ha már kolbászos nem volt), majd előadott egy jelenetet éhező etióp gyerek módjára, akinek nem adnak enni/inni. Konkrétan nem kapott Péter koffeines kávéjából, azaz a tejhabból, mert erősen kávés lett, de letérdelt Péter elé, átölelte a térdét, úgy könyörgött. Már nevetett az egész terasz. Hazafelé levezetésként beugrottunk a közeli (a házunkhoz közeli) hintás játszótérre, és ezzel úgy gondoltuk, maximálisan teljesítettük az aznapra kirótt gyerekpörgetést, de nem. A ház előtti játszótéren is meg kellett állni, mert ott voltak a többiek.

Senkit sem kellett elaltatni, és még csak akkor kezdődött a hét...

Altatás

Nem térek magamhoz a döbbenettől. A jóféle döbbenettől.

Miután a délelőtt nagyjából elment azzal, hogy próbáltam bejutni a lakásba, a nap további része a megszokott ritmusban zajlott tovább, nem volt semmi kiemelkedő, ha csak az nem, hogy délutáni játszóterezés helyett vacsorát készítettünk (egészen rákaptam, hogy együtt főzünk... nem azért, hogy kihasználjam a segítségét, hanem tényleg imádja), mert a szél miatt nem erőltettem a lemenést. Hogy ne üljünk a lakásban egész délután, kivonultunk meglocsolni a virágokat, a hagymákat és a paradicsomokat (tehát a kertet :D).

Mesenézés, futkározás, uzsonna, minden volt, de mivel rendesen aludt délután, nem vártam csodát az esti elalvással kapcsolatban. Fürdés közben rendetlenkedett, szemmel láthatóan álmos volt, mégsem tűnt úgy, hogy gyorsan szabadulok az altatásból. Fetrengett, inni kért, takarót kért, kitakarózott, inni kért stb, majd amikor meguntam, mondtam, hogy ha nem fekszik le, kimegyek. Közölte, hogy Anya kimegy. Puszi. Apa jön. :) Ez azt jelenti, hogy szülőcsere van, ami mostanában kétszer-háromszor előfordul egy altatás alatt. Péter bement, és egy ideig hallottam, ahogy Gergő vezényel, majd hirtelen csend. Arra még reagált, amikor a merülést jelezve csippant egyet a telefonom, de szerintem azt is álmában tette, mert nincs folytatása. Elaludtak. Mindketten. Csak Péter horkolása hallatszik ki. Már félórája csend van, ami azt jelenti, hogy 21.30 előtt elaludt. Nem tudom, mikor fordult elő utoljára, hogy Péterrel alszik el, amikor én is itthon vagyok, de szerintem megvan már 1 éve is. El sem hiszem, hogy megtörtént, de tetszik. :)

Kulcskérdés

Röhögni ér, bár én nem nagyon tettem. Talán megtettem volna, ha egyedül a saját délelőtti programomba gyalogoltam volna bele, de sajnos, nem így történt.

A reggel a szokásos módon telt. A kétféle szokásos közül az egyik módon: ma pont az a nap van, amikor Péter az irodában dolgozik. Az én reggeli tevékenységemet csak annyiban befolyásolja, hogy beiktatásra kerül egy búcsúzkodás, különben minden ugyanúgy megy: ágyigazítás mindkét szobában, felöltözés, ebédfőzés, porszívózás, és valamikor, de legkésőbb indulás előtt Gergő felöltöztetése.

Eddig meg is voltunk. A tegnap délutáni vacsorafőzés sikerén felbuzdulva felajánlottam Gergőnek, hogy segíthet az ebéd összeállításában. Nem kellett kétszer mondani, hogy hozza a fellépőt. :) Feldaraboltam a répát, a hagymát és az újkrumplit, ő pedig lelkesen pakolgatta a tálba. Amikor minden benne volt, elővettem a fűszert, ő pedig tartotta a tenyerét, és mondta is, hogy oda szórjam, majd ő beleteszi. Mivel ráragadt néhány szemcse a tenyerére, és nem akartam, hogy a szemébe kenje, kértem, hogy mosson kezet. Nem mondom, hogy nem lepődtem meg, amikor minden ellenállás és ellenkezés nélkül ment. Szaladt vissza, hogy megkeverje a zöldségeket, nem nagyon értette, hogy miért nem kapcsoljuk be a főzőlapot, de viszonylag könnyen elfogadta, hogy most a sütőt fogjuk használni. Előmelegítettem a sütőt, beletettem a lezárt jénai edényt, beállítottam az időzítést, és éppen készültem átöltözni utcai ruhába, amikor meghallottam, hogy a szomszédlány és a kisfia hazaértek valahonnan. Gondoltam, megkérdezem tőlük, mennyire alkalmas az idő játszóterezéshez. Mire megbeszéltük a dolgokat, Gergő már fél lábbal az előszobájukban volt, én pedig benyúltam és leakasztottam a kiskulcsot az előszobai parafatábláról, hogy be tudjunk menni, ha becsapja a huzat az ajtót. Amikor ez megtörtént, nyugodt voltam, hiszen van kulcsom. Beledugtam a zárba. Nem ment bele, félúton megakadt Akkor leesett... Belülről a zárban hagytam a kulcsot. Ott álltam a slampos melegítőmben, szakadt pólómban, zokniban, telefon és pénztárca nélkül. Még szerencse, hogy Gergő pelenkáját nem sokkal azelőtt cseréltem ki. Hirtelen bevillant az ebéd a sütőben, aztán az is, hogy mennyire szeretem az időzítős sütőt, így nem egy nagy darab szenet veszek majd ki belőle, ha egyszer hazajutok.

Szomszédlány tartotta bennem a lelket, ő kapart fel a lábtörlőről, ahova elkeseredésemben leroskadtam. Gyorsan intézkedett, szerzett lakatost. Győzködtem, hogy menjenek csak plázázni, ahova eredetileg készültek, mi meg majd elleszünk... valahol. Akartam mondani, hogy a játszótéren, de az még hagyján, hogy rajtam nem volt cipő, de Gergőn sem, ráadásul minden, ami a játszóterezéshez kell, a lakásban volt. Végül átszervezte a délelőttöt, és inkább nekiállt befejezni az ebédet, mi pedig cellázhattunk náluk. Gergő nagyon élvezte a dolgot, mert játszhatott a szomszéd kisfiú játékaival, egyáltalán nem érzékelte a helyzet komolyságát.

Alig 1 óra múlva befutott a lakatos. Letette a nagy, fekete táskáját az ajtónk elé, Gergő pedig azonnal odaszaladt. Azt hittem, a szerszámok érdeklik, de miután megkérdezte, hogy Hol van a pizza?, levettem, hogy másról van szó. Amikor az egyik szerszám barna nyelét kolbásznak nézte, és sehogy sem tudtam meggyőzni, hogy az nem az, egyértelművé vált, hogy éhes. :)

Végül bejutottunk. A nem egészen 5 perc munkáért 4000 Ft-ot fizettem az ürgének, de akkor és ott minden pénzt megért, hogy nem kellett a folyosón (vagy a szomszédban) tölteni a napot. Amikor Péternek elmeséltem, kegyetlenül kiröhögött. Tulajdonképpen megkönnyebbültem, mert óriási lecseszésre számítottam, és egy hosszú kielőadásra a kulcsnak a zárból történő kivételével kapcsolatban. Lehet, az is segített neki humorosan felfogni a dolgot, hogy amikor a szomszédlány felhívta segítségkérés céljából, azt mondta neki, hogy ő zárta ki magát, Péter pedig felajánlotta, hogy melegedjenek nálunk. :) Azon meg sem lepődött, hogy őt hívta a lány a saját férje helyett, mert megszokta, hogy lépten-nyomon segítséget kérnek tőle, mert általában tudja a megoldást. Ez mindig elképeszt, hogy alig van olyan téma, amihez ne tudna hozzászólni. Sokszor idegesítő is ám, mert nem ritkán osztogatja a kéretlen tanácsokat, és általában (mit általában... mindig) mindent jobban tud, de akkor is elképesztő, hogy hogy' képes ennyi információt tárolni. (Kár, hogy nem Mensa-s, akkor járhatnánk mindenféle klassz rendezvényre, de nem akarja.)

Végül nem volt annyira éhes Gergő, mint amennyire le akart menni a játszótérre, úgyhogy némi alma elpusztítása után áttekert a hintás játszótérre, ahol eltöltöttünk kb. 20 percet, mire kockára fagyva visszacaplattunk a ház elé, ahol még elszórakozott a többi gyerekkel, majd leparkolt a bejárat előtt a biciklivel, és közölte, hogy Menjünk haza!. Mostanában ez van; ritkán kell könyörögni, hogy induljunk haza a játszótérről, mert általában azelőtt közli, hogy haza akar menni, hogy szólnék. :)

Tanulság: hiába van 3 db kulcs 2 felnőtt személyre, a kicsit csak indokolt esetben akasztjuk az ajtó mellé, hogy ki kelljen venni a zárból a nagyot, ha magunkkal akarjuk vinni.

Újabb kimenő

Miután az első mozizás jól sikerült, a gyerekek simán elaludtak az apukákkal, gyorsan megszerveztünk egy újabb kimozdulást. Ezúttal hárman mentünk. A filmet én láttam meg, azt hiszem, egy reklámban, a többiek pedig buzgón rábólintottak, mert mind a sztori, mind a szereposztás ígéretes volt. Nem is csalódtunk.

Úgy alakult, hogy Péternek lazább volt a napja, így nem sokkal Gergő ébredése után testületileg elautóztunk a Duna Plazába, átvettük a lefoglalt jegyeket, és még a játékboltba is sikerült beugrani (időtlen idők óta műanyag síneket keresünk a Thomas Take-and Play mozdonyokhoz, de eddig csak egy hajlíthatót találtunk, ami nem rossz, de a sokdarabos szett mindig pont akkor nincs, amikor keressük).

Kicsit később ültünk le a helyünkre, de még semmiről sem maradtunk le, maximum néhány előzetesről. A film szenzációs volt. Azt hittem, tele lesz klisékkel, és attól is tartottam, hogy annyi esküvős filmet készítettek már, hogy sok újat nem tud adni. Tudott. Nyilván a szereposztás is segített (Diane Keaton, Robert de Niro, Susan Sarandon, Robin Williams...), de tényleg nagyon jó film volt. Már javában a vége felé jártunk, amikor bevillant, hogy egy jó órája eszembe sem jutott, hogy mi lehet otthon. Amikor ezt megosztottam a többiekkel, ők bevallották, hogy nekik egyáltalán nem jutott eszükbe. :) Ez volt az egésznek a lényege. Nem kellett semmire sem figyelnünk, hiszen a gyerekeinket jó kezekben tudtuk.

Azzal pedig sem árulok el semmit a sztoriról, ha elárulom, hogy szerda óta (mert aznap voltunk) ez a dal van a fejemben, mert ez volt a zárózene (ha van ilyen szó). :)

Az egyik lány férje zárójelben megkérdezte, hogy ezentúl rendszeresen fogunk-e ilyet csinálni. Remélem, csípőből igent mondott. :) Annál is inkább, mivel alig 2 hónap múlva születik a második babája, és utána nem nagyon tud majd jönni egy ideig. Sűrű 2 hónapnak nézünk elébe, úgy érzem. :)

Óvatosan nyitottam az ajtót, hátha megint alszanak a fiúk, de kiderült, hogy nem pont úgy alakult az este, mint a múltkor. Miután otthagytak engem a lányokkal, Gergő fagyit kért, úgyhogy csaptak egy pasis délutánt-estét, és elmentek a Daubnerba fagyizni, aztán az Aldiba szalámiért (Gergő nyelvén szamáli :D). Amikor hazaértem, éppen a kádban ült és vígan vonatozott (Thomasos fürdőjáték is van ám, nagyon durva). Jó volt az is, amikor arra értem haza, hogy alszik, de ez is jó volt, hogy a film után belefért az altatás. Mondjuk, meglepődtem volna, ha nem fér bele, mivel most egy bő órával hamarabb kezdődött a film.

Megyek, és nézem a következő megnézendő filmet. :)

Főzünk

Ma délután éppen készültem nekiállni a vacsorafőzésnek, Gergő még aludt, amikor valamelyik szomszéd elkezdett vadul fúrni. Sírva, kétségbeesve jött ki Gergő a szobájából. Érdeklődött a hang forrása és oka felől. Ilyen az, amikor felébreszti valami (vagy valaki) azelőtt, hogy kialudta volna magát. Igyekeztem megnyugtatni, hogy nincs semmi baj, csak valakinek fontos dolga akadt (egyébként teljesen rendben volt, délelőtt kezdték, alvásidő után folytatták, csak Gergő kicsit eltolta időben az egészet), de csak azután nyugodott meg, hogy hozzámbújva lakmározott kicsit, és a fúrászaj elhallgatott. Akkor ledőlt mellém a kanapéra, és folytatta az alvást. Péternek vázoltam a helyzetet, miszerint Gergő a nappaliban rádob kicsit a délutáni alvásra, de valószínűleg nem ment át az üzenet, mert kb. 10 perc múlva papucszörgéssel kísérve kijött a szobából, hogy neki mosdóba kell menni. Gergő nyilván azonnal feléledt, amint meglátta az apját a fal mögül kikandikálni. Klassz.

Mivel esélytelen volt a játszótér az iszonyú szél miatt, Gergő pedig elvonult mozdonyozni a szobájába (mostanában gyakran elvonul, és magára csukja az ajtót), nekiálltam a vacsorafőzésnek. A rizs már majdnem készen volt, félrehúzva párolódott (és igen, életemben először sikerült normális rizst főznöm, ami nem rizottósan mancsos, de nem is nyers), és éppen a cukkinit vettem elő a hűtőből, amikor megjelent. Gondoltam egyet, és megkérdeztem, van-e kedve velem főzni. Persze, hogy igen. :)

Kértem, hogy hozza ki a fürdőből a fellépőjét, ő meg boldogan tolta a tűzhely elé. Felkockáztam a cukkinit, a hagymát és a fokhagymát, ő pedig mindegyiket külön tálkába pakolta. Aztán elővettem a serpenyőt, kis olajon elkezdtük párolni a cuccokat. Mondtam, hogy óvatosan keverje, ne lökdösse ki a kockákat a serpenyőből, azt is megmutattam, hova ne nyúljon még véletlenül sem (a bekapcsolt főzőlaphoz és az edény oldalához). Elsőre megértette; nagyon ügyesen, odafigyelve csak ott támaszkodott, ahol a pult szélén munkalap van, a fém részhez még véletlenül sem. Lelkesen kavarta a cuccot, néha nagy kegyesen nekem is megengedte, hogy segítsek. A sót és a borsot nem, de a zöldfűszereket először az ő kis markába szórtam, és hagytam, hogy ő tegye az ételbe. A tejszínt is együtt öntöttük bele. Átrottyantottuk, és az a rész jött, hogy lefedve hagyjuk párolódni. Itt volt egy kis morcogás, mert az istennek sem akarta elfogadni, hogy nincs még kész az étel, de nem is kavargathatja, de sikerült azzal leszerelnem, hogy hűlni kell evés előtt.

Nem fűztem nagy reményeket hozzá, inkább csak reméltem, hogy a saját főztjét lelkesebben eszi, mivel a rizst eddig nem nagyon ette. Igen elkerekedett a szemem, amikor alig bírta kivárni, hogy ehetőre hűljön. Óriási falatokat lapátolt a szájába, közben mondogatta, hogy Nagyon finom. Tolta a cukkinit és a rizst befelé. Nem emlékszem, hogy tejszínes szószból önszántából ennyit evett volna. (Azért írom, hogy önszántából, mert amikor először kapott ilyet, még én etettem, és nagyjából bármit megevett.) Legközelebb kipróbálom ugyanezt a módszert tésztával, mert az nem nagyon csúszik. Aztán jöhet minden más, ami nem fröccsen főzés közben. Jövőre pedig csak megrendelem az ebédet/vacsorát. :)

Tesztvezetés

Úgy terveztem, hogy ledolgozom a megörökítéses restanciámat, de inkább pihentetem, és a mai napról, azaz reggelről írok. Még mindig nem hiszem el, hogy tényleg az történt, ami.

Ha az ember lánya egy autóbuzihoz megy férjhez, akkor bizony bejátszik időnként néhány tesztvezetés. Nálunk ez már kezd drámai méreteket ölteni; heti rendszerességgel (vagy gyakrabban) megyünk. Úgy néz ki, Gergő örökölte a vonzalmat az apjától, úgyhogy nem bánom, mert jó program.

A mai a közeli Ford szalonba, egy Ford Focus S-Max kipróbálására szólt. Reggel 9 órára beszélte meg Péter, és azt is tisztázták, hogy nekik ugyan nincs gyerekülésük, de ha mi visszük a miénket, akkor azzal Gergő is részt vehet a haccacárén. Pár percet késtünk (kivételesen nem saját hibánkból, hanem kukásautó és forgalomelterelés állt a háttérben), mégsem volt elérhető az illetékes. Nem baj, körbejártuk a termet, Gergő minden autóba beleült. A vezetőülésbe. Nyilván. :)

Már kezdtem azt hinni, hogy elfelejtettek minket, amikor odajött a recepciós hölgy, hogy vezetni is szeretnénk-e (tesztVEZETÉS... nyilván nem körbejárni akarjuk az autót), mert akkor kellenek a papírok. A papírmunka után kiderült, hogy a tesztautó nincs bent a szalonban (valami kozmetikázást emlegettek, nekem nem volt minden világos), de valakinek az autóját ki lehet próbálni. Furcsálltam a dolgot, de akkor még azt hittem, valamelyik dolgozónak van egy S-Max-a, és van olyan kedves, hogy megengedi Péternek, hogy kipróbálja, ha már a tesztautó nem elérhető. Azt a részt nem értettem, hogy Péter miért zárkózik el kategorikusan attól, hogy betegyük a gyerekülést, és Gergő is mehessen, de elfogadtam, mert ő tudja, ő beszélt a hölggyel. Gergő nagyon csalódott volt, hogy maradnunk kell, de gyorsan leszereltem azzal, hogy újra beülhetett az összes autóba, a végén pedig a nagy Tranzitba is felmászhatott. Pont ott voltunk, amikor Péter visszajött.

Jó volt, tetszett neki, de nem a nekünk való autó akkor sem, ha ránk szakadna a bank. Mondott még valamit, ami hallatán megvilágosodtam. Nem arról volt szó, hogy egy dolgozó elvitte Pétert (azaz Péter vitte el a dolgozót) egy tesztvezetésre a SAJÁT autójával, hanem egy ÜGYFÉL autójával mentek, aki bevitte a szervizbe -gondolom, a rendszeres- átvizsgálásra. Ezen a ponton úgy felháborodtam, hogy igyekeztem minél hamarabb elhagyni a terepet.

Több ok miatt érzem, hogy ez nagyon gáz volt. Az egyik az, hogy nem erről volt szó. Látni kellett volna Gergő csalódott arcát, amikor leesett neki, hogy hiába beszéltünk ébredés óta arról, hogy beülhet és mehet egy kört egy autóval, amit apa vezet (és nem a Corsa), hiába motiváltuk ezzel, hogy sikerüljön időben felöltözni és elindulni, végül mégis a szalonban kellett maradnia. Egy kétéves (majdnem két és fél) gyerek nem hülye. Pontosan értette, hogy valami, amit nagyon várt és amit megígértünk neki, nem teljesült. Amikor Péter mondta, hogy inkább mi ne menjünk, akkor ő már tudta, hogy egy ügyfél autójával mennek, azért nem akarta. Érthető módon.

A másik pedig az, hogy egyszerűen nem értem, hogy veszik a bátorságot, hogy egy átvizsgálásra beadott autót tesztelésre használjanak -nyilván- a tulajdonos tudta nélkül. Nem mondom, hogy tapsoltam volna örömömben, ha át kell szervezni az egészet, de sokkal korrektebb eljárás lett volna, ha felhívják Pétet, hogy sajnos, nem elérhető a tesztautó, és beszéljenek meg egy másik időpontot. Szerintem ez így nagyon gáz volt. Bárkinek elmondtam eddig, mindenki kiakadt, úgyhogy nem gondolom, hogy ebben az esetben az én készülékemben van a hiba.

Jár az agyam

Bár nem vettem meg egyetlen könyvét sem, de folyamatosan ott figyel a facebook oldalsávjában a Gazdagmami és az Üzletanyu születik reklámja. Nem, nem arról van szó, hogy most hirtelen felindulásból szétrendelem az agyam ilyen és ehhez hasonló könyvekből, hanem arról, hogy egyre többet agyalok azon, hogyan tudnám megoldani, hogy ne kelljen visszamenni dolgozni egy munkahelyre, mégis keressek némi pénzt. Ha lenne valamennyi pénzmag, akkor tudnám, mihez kezdjek, de így, hogy gyakorlatilag egyik hónapról a másikra élünk, ilyesmire esély sincsen.

Olyasmiben gondolkozom, ami még nincs, de mivel már lassan minden van, így marad az, amiből -viszonylag- kevés van. Valamit alkotni kellene. Először kicsiben, aztán meglátjuk. Vannak ötleteim, de nyilván nem írom ide őket. Persze, ötleteket, javaslatokat szívesen fogadok. Cserébe elárulom, mire gondolok, ha eljön az ideje. :)

A gondolattól is rosszul vagyok, hogy egy munkahelyen töltsem az időm nagy részét. Jó dolog az anyagi függetlenség, de nem mindenáron. Különben is van munkahelyem. Dolgozom reggeltől estig (a délutáni alvásidőben szusszanok). Kár, hogy nem kapok érte fizetést, mert amit kapok érte, távolról sem nevezhető fizetésnek

Szöszölés is érdekel, ha itthonról végezhetem a szabadidőmben (haha), csak ne kelljen vadidegenekkel smúzolni a fizetésért cserébe. Régen csináltam már hasonlót, és bár jó vonzata is volt a munkahelynek (leginkább barátságok), de most nagyon nem érzem a késztetést. 

Tudom, menjek a fenébe a nyavalygásommal, és örüljek, hogy nem kellett piciként bölcsődébe adni Gergőt, hogy tudjunk mit enni...

Óvoda

Megtörtént. Nyilvántartásba vették a legényt. Nem mondom, hogy jól vagyok. Most kivételesen nem maga az óvoda a bajom, hanem a tény, hogy megnőtt. Hm.. ez sem hangzik jobban. Persze, természetesen élvezem, hogy egyre nagyobb, ahogy okosodik, nyílik a világ felé, csak -ahogy unokatesóm fogalmazott annak idején a 35. szülinapján- azt hittem, ez később jön el. Összerándul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy nemsokára eljön a nap, amikor a kis kezét átadom az óvónőnek, elbúcsúzunk, és csak órák múlva kapom vissza. Na, tessék... rámjött a bőgés.

Beírattuk a körzetes óvodába, mert -egyelőre- ide tartozunk, itt kellett jelentkezni. Jeleztük, hogy nem ide szeretnénk majd járatni, ezért kitöltöttünk egy nyilatkozatot ezzel kapcsolatban. Indoklást is kellet írni, aztán majd írnak e-mailt a döntésről. Konkrétan nem tudom, milyen döntésről, úgy értem, hogy a kiválasztott óvodával vagy a körzetessel kapcsolatos döntésről, de majd kiderül. Legkorábban januárban lesz aktuális, addig pedig még sok dolog történhet.

Egyébként kicsit finomodott az óvodával kapcsolatos véleményem. Továbbra is azon vagyunk, hogy a kiválasztott óvodába járhasson, és meg is teszünk minden tőlünk telhetőt, hogy így legyen, de már nem tartom óriási katasztrófának, ha mégsem jön össze, ha mégis ide kell járnia a sarokra. Mondjuk, vannak fenntartásaim, mert az óvoda bejáratával szemben hamarosan le fognak bontani egy düledező házat, ami valószínűleg nem kis porral fog járni, és az udvar egyik része nagyon közel van hozzá. A többiek nyugtatnak, hogy nem eszik olyan forrón a kását, nem most lesz az, amikor lebontják a házat, és arra a részre különben is csak a nagycsoportosok szoktak menni, nem győztek meg. Gergő is lesz egyszer nagycsoportos, és ha valóban nem kapkodják el a bontást, akkor talán pont a porban fog játszani. Szóval, igaz ugyan, hogy nem tartom már annyira borzasztónak ezt az óvodát, mégsem került előre a listán.

Egyébként ez az egész óvodai félelem szerintem csak bennem van, Gergő imádná. Persze, az első napok biztos nem mennének teljesen simán, de erre van a beszoktatás. Nekem lesz nehezebb, ebben biztos vagyok. Szerintem az anyaságban az egyik legnehezebb dolog az elengedés. Nekem legalábbis az.

Mini

Múlt hét elején beszélt valami tesztvezetésről Péter, de nem igazán fogtam föl. Akkor tudatosult, amikor szerda reggel közölte, hogy 13.30-ra a Kopaszi-gáton kell lennie, mert valami tesztvezetést nyert. Először kiakadtam, hogy nem igaz már, hogy nem lehet megülni egy helyen, aztán belegondoltam, hogy az ebédeléssel úgyis megszakítjuk a városligeti majálisozást, Gergő úgyis elalszik a kocsiban, úgyhogy menjünk.

A Daubnerből indultunk, tehát elvileg nem kellett volna átmenni a pesti oldalra, de ránézésre be volt állva a rakpart, a pesti viszont tetszetős volt. Annak tűnt. Kiderült, hogy közel sem úgy volt, ahogy gondoltuk. A rakpart le volt zárva, esélytelen volt megközelíteni. Kerestük a menekülési útvonalat, de akárhova akartunk bekanyarodni, minden le volt zárva vagy fordítva lett egyirányú, mint ahogy Péter emlékezett. (Ez egyébként baromi idegesítő, hogy időnként fognak egy utcát a belvárosban, és megfordítják a haladási irányt.) Köröztünk, mint a sas. Kezdtünk egyre idegesebbek lenni. Én azért, mert kezdett klausztrofóbiám lenni (tudom, hogy az nem ilyen helyzetre vonatkozik, de olyan volt, mintha be lettem zárva a belvárosba kijárat nélkül), Péter meg azért, mert egyre nyilvánvalóbb volt, hogy ne ér oda időben. Elkaptunk egy csoport rendőrt, akik az egyik útelzárásnál dekkoltak, hogy ugyan árulják már el, hogyan jutunk el a Kopaszi-gáthoz. Azt javasolta (némi fejvakarás után), hogy menjünk át a Margit-hídon Budára, és próbáljuk meg a budai rakpartot. Mondtuk, hogy onnan jövünk, az sem jobb. Köröztünk tovább. Állandó társaink lettek; néhány kocsi ugyanott kanyarodott el, ahol mi, ugyanott próbált menekülési útvonalat találni. Végül ráhajtottunk a Bajcsy-Zsilinszky útra, és valahogy átverekedtük magunkat a városon.

Gergő még a belvárosban bealudt, úgyhogy miután sikerült leparkolni a híd alatt, Péter egyedül ment be. Azt mondta, 10 perc alatt megjárja. Elhittem. Mivel nem volt nálam könyv, unalmamban a telefonnal játszottam és halálra zabáltam magam eperből. Amikor Gergő felébredt, és Péter kijött értünk, kiderült, hogy hiába volt bent már jó ideje, az 5 helyszínből csak egyet pipált ki. Uh... Ekkor még nem gyanakodtam. Azt gondoltam, hogy csak későn kezdte, és innen már sínen vagyunk, de nem így volt. Konkrétan mi ketten Gergővel szarrá izzadtunk, nagyon elfáradtunk, Gergő lehorzsolta a lábszárát a lépcsőn, én küzdöttem, nehogy bepisiljek.

Ha azt mondom, hogy Péter részt vehetett egy Mini tesztvezetésen (rutinpályán és forgalomban is), Gergő pedig tobzódott a mini Minikben (lábbal hajtós kisautók gyerekeknek), az nagyon jól hangzik. Alapvetően jó is volt. Péter nagyon bírja az ilyen megmozdulásokat, és Gergő sem tűnt úgy, mint aki rosszul érzi magát. Ami pedig engem illet... nos... nem ez volt életem legjobb napja, de a standnál (ahova csak a tesztvezetők és hozzátartozóik mehettek be) ingyen osztogatták a hűtött ásványvizet, úgyhogy annyira nagyon nem panaszkodom. Persze, a végén közöltem Péterrel, hogy azért a délutánért cserébe kétszer megyek el moziba a lányokkal. :)

Ezzel a karszalaggal engedtek be az elzárt részre, ahol a gyerekeknek való kisautók is voltak (meg az ásványvíz :D).

Városliget esőben és napsütésben

El vagyunk kényeztetve, két játszótér is van sétatávolságban, ráadásul jó a játszóteres csapat, hétközben nem vagyunk rákényszerülve, hogy nyakunkba vegyük a várost szórakozási (és pörgetési) lehetőséget keresve. Hétvégén (és szabadnapokon, amikor van ilyen) viszont megyünk, mint akinek muszáj. Úgy jött ki, hogy egy héten belül kétszer voltunk a Városligetben, pedig előtte nem is tudom, mikor voltunk... valamikor tavaly nyáron beültünk a Kertembe, utána sétáltunk, de nem sokat.

Amikor szóba került, hogy találkozunk Péter húgáékkal, ők fagyizást javasoltak, majd pontosítottak, hogy menjünk a Városligetbe. Meleg, párás, esőre álló idő volt, ami aztán meg is érkezett. Kerestük a kiplakátolt tűzoltónapot, de hiába mentünk a zene felé, csak a sörsátrat találtuk meg békebeli lagziszenével, úgyhogy kerestünk egy esőtől védett helyet (egy büfé napernyője alá álltunk), ahol Gergő kolbászos fagyi után érdeklődött (nem kapott, de elismerés a lányoknak, mert kibírták röhögés nélkül, halál komolyan válaszoltak a nyilvánvalóan képtelen kérdésre :D), végül az egyik alkalmazott (vagy a tulajdonos, ezt már sosem tudjuk meg) beállt mellénk égő cigarettával, úgyhogy a zuhogó esőben mentünk fától fáig. Amikor elállt az eső, szóba került a fagyi, de Péter közölte, hogy gurulós kocsiból nem veszünk, mert az kiolvad és újrafagy (tök igaza van, de ezt még nem gondoltam át). A kocsik felé menet megálltunk a mozdonyoknál, fényképeszkedtünk Neville-lel és Wilsonnal, aztán továbbálltunk. Végül a Dunaparkban fagyiztunk, ami hatalmas csalódás volt. Elég kellemetlen volt, hogy mi vittük oda Péter húgáékat, hogy milyen finom ott a fagyi, de nagyon nem volt az. Tele volt jéggel, és az íze sem olyan volt, ami miatt évek óta oda jártunk fagyizni. Sajnálom, mert jó volt összekötni a kellemeset a hasznossal, azaz fagyizni és játszóterezni (Szent István park) egy helyen, de a játszótér attól még jó, azt nem írjuk le.

Ez volt vasárnap. Mire kettőt pislogtunk, eljött a szerda, május elseje, ami kötelezően városligeti megmozdulást jelent. Tavalyelőtt kitoltuk a babakocsit a zuhogó esőben is, tavaly valami miatt kimaradt, idén viszont természetes volt, hogy megyünk. Nekem annak idején vidékiként elérhetetlen volt, de nagyon szerettem volna, Gergő megkapja. :)

10 óra körül értünk ki, és miután a dögmelegben bejártuk az egész helyet lufiért (nem a színes-csillogós förtelmet akartuk, hanem olyan kerestünk, amit osztogatnak, a majálishoz az illik), amit végül a másik végében találtunk (és ami alapján később útbaigazítást adtunk egy hölgynek, aki azt a standot kereste, ahol kaptuk), megkerestük a színpadot, ahonnan gyerekműsort véltünk hallani, de pont a végére értünk oda. Közeledett az ebéd- és alvásidő, Gergőnek pedig még fagyit ígértünk, elindultunk hazafelé. Ahogy mentünk toronyiránt, elértünk a kajáslós bódékhoz, és Gergő ráizgult a kolbászra. Gondoltuk, úgyis ebédidő van, akkor az lesz az ebéd. Ízlett neki, bevágta a felét, majd újra téma lett a fagyi. Mivel a Városligetben megint nem akartunk fagyizni, a Dunapark pedig kilőve, a Daubnert céloztuk meg, ami nem tud hibázni. Most sem tudott. Az pedig csak hab volt a tortán, hogy mellette egy kocsiból epret árultak. Vidékről jöttek, és azért ott árulták, mert csak szombaton van piac a közelben, ahova egyébkét szoktak menni, de az eper nem bírta volna ki azt a pár napot. Vettünk tőlük 1 kg-t. Többek között azért, mert harmadannyiba került, mint az, amit a szokásos piacunkon vettünk, másrészt szép volt és finom is.

Úgy alakult, hogy aznap még visszamentünk fagyizni, olyan meleg volt, a kettő között pedig a Kopaszi-gáton aszalódtunk a napon, de az egy másik történet.

Virágosat álmodtam

Annyi mindenről szeretnék írni, amíg el nem felejtem (néhány dolog, amit nem írtam le azonnal, már nem is annyira érdekes... ahogy az lenni szokott), de most nem teszem. Túl vagyunk egy jónak induló, végül vegyesre sikerült hétvégén. Gergő napok óta normális időben alszik el (értsd: legkésőbb este 9-kor). Igaz, ennek az az ára, hogy napközben csak legfeljebb 1,5 órát alszik, de meg tudnám ezt szokni. Most is alszik, én meg hagyom az elmúlt napok eseményeit még egy kicsit pihenni, és a mai naphoz ugrom.

Kaptam virágot anyák napjára. Nem úgy, mint tavaly, hogy vettünk egyet (már nem is emlékszem, melyik volt, de talán a frézia), aztán valahogy rámondtuk, hogy azt kaptam anyák napjára. Kerti és bolti is bejátszott.

Szombaton mentünk anyuékhoz, hogy aztán ma két kocsival felszállítsuk az ott telelt muskátlikat (itt jegyzem meg, hogy futómuskátlit nem érdemes teleltetni, eddig 2:0 az eredmény, amit a házi kertészfiú is megmondott tavaly, de akkor még nem adtam föl). Odafelé vettünk egy cserepes virágot anyunak, és Gergő úgy hagyta, hogy csak én ugorjak be érte a boltba, ha megígértem, hogy ő adhatja majd oda. Amikor ez megtörtént, nagyon boldog volt, csak úgy ragyogott. :)

Ma reggeliztem, amikor Gergő (apuval a nyomában) lejött a konyhába, hozzám futott, és átadta a pici csokrot, amit tegnap délután szedtek apuval a kertben. Százszorszép volt némi pitypanggal megbolondítva. Apu azt is megtanította neki, hogy Boldog anyák napját! Kész voltam. :) Mondjuk nem volt nehéz dolga, hiszen ugyanezt mondta anyunak az én irányításommal pár órával korábban, de akkor is.

Ma délután elmentünk az IKEÁ-ba (alapvetően csak a múltkori ajándékkártyát akartuk elintézni, de nyilván vettünk valamit... kaspót... nyilván), ahol megint volt orchidea, és Péter mondta, hogy nézzek valami szépet anyák napjára. Nem mertem elhinni, de buzgón nekiálltam nézelődni, amíg fel nem ébredek. Sajnos, az orchideák elég csoffadtak voltak, a jóval élettelibb pozsgásokat meg annyira nem szeretem lakásban, úgyhogy ott nem vettünk, de az Obiban, ahova futómuskátliért mentünk (az állók túlélték a telet, de a sportos életűeket pótolni kellett), olyan szépeket találtunk, hogy alig tudtam választani. Végül egy szép sötétlila jött haza, aminek két szára van, ráadásul az egyiken már bújik egy újabb hajtás.

Ennél világosabb lila, de olyan borongós most az idő, hogy ennyit tudtam kihozni belőle telefonnal.
Látszik a beindult hajtás is, de szerintem lehet, csak az látja, aki tudja, mit kell nézni, mert még nagyon pici. :)

Szép lett volna, ha a bimbós orchideámon ma nyílt volna ki az első virág, de az elmaradt. Értem én. Gyűjti az erőt. Majd gyereknapra. :) Ez egyébként az első orchidea, ami elvirágzás után újra szárba szökkent, és tele van bimbóval. Eddig csak elmondásból ismertem ezt a jelenséget, de végre a saját szememmel láttam. Tápsót ezer éve nem látott. Úgy látszik, jól érzi magát anélkül is. :)

A fal narancssárga, nem rózsaszín. :)