Városliget esőben és napsütésben

El vagyunk kényeztetve, két játszótér is van sétatávolságban, ráadásul jó a játszóteres csapat, hétközben nem vagyunk rákényszerülve, hogy nyakunkba vegyük a várost szórakozási (és pörgetési) lehetőséget keresve. Hétvégén (és szabadnapokon, amikor van ilyen) viszont megyünk, mint akinek muszáj. Úgy jött ki, hogy egy héten belül kétszer voltunk a Városligetben, pedig előtte nem is tudom, mikor voltunk... valamikor tavaly nyáron beültünk a Kertembe, utána sétáltunk, de nem sokat.

Amikor szóba került, hogy találkozunk Péter húgáékkal, ők fagyizást javasoltak, majd pontosítottak, hogy menjünk a Városligetbe. Meleg, párás, esőre álló idő volt, ami aztán meg is érkezett. Kerestük a kiplakátolt tűzoltónapot, de hiába mentünk a zene felé, csak a sörsátrat találtuk meg békebeli lagziszenével, úgyhogy kerestünk egy esőtől védett helyet (egy büfé napernyője alá álltunk), ahol Gergő kolbászos fagyi után érdeklődött (nem kapott, de elismerés a lányoknak, mert kibírták röhögés nélkül, halál komolyan válaszoltak a nyilvánvalóan képtelen kérdésre :D), végül az egyik alkalmazott (vagy a tulajdonos, ezt már sosem tudjuk meg) beállt mellénk égő cigarettával, úgyhogy a zuhogó esőben mentünk fától fáig. Amikor elállt az eső, szóba került a fagyi, de Péter közölte, hogy gurulós kocsiból nem veszünk, mert az kiolvad és újrafagy (tök igaza van, de ezt még nem gondoltam át). A kocsik felé menet megálltunk a mozdonyoknál, fényképeszkedtünk Neville-lel és Wilsonnal, aztán továbbálltunk. Végül a Dunaparkban fagyiztunk, ami hatalmas csalódás volt. Elég kellemetlen volt, hogy mi vittük oda Péter húgáékat, hogy milyen finom ott a fagyi, de nagyon nem volt az. Tele volt jéggel, és az íze sem olyan volt, ami miatt évek óta oda jártunk fagyizni. Sajnálom, mert jó volt összekötni a kellemeset a hasznossal, azaz fagyizni és játszóterezni (Szent István park) egy helyen, de a játszótér attól még jó, azt nem írjuk le.

Ez volt vasárnap. Mire kettőt pislogtunk, eljött a szerda, május elseje, ami kötelezően városligeti megmozdulást jelent. Tavalyelőtt kitoltuk a babakocsit a zuhogó esőben is, tavaly valami miatt kimaradt, idén viszont természetes volt, hogy megyünk. Nekem annak idején vidékiként elérhetetlen volt, de nagyon szerettem volna, Gergő megkapja. :)

10 óra körül értünk ki, és miután a dögmelegben bejártuk az egész helyet lufiért (nem a színes-csillogós förtelmet akartuk, hanem olyan kerestünk, amit osztogatnak, a majálishoz az illik), amit végül a másik végében találtunk (és ami alapján később útbaigazítást adtunk egy hölgynek, aki azt a standot kereste, ahol kaptuk), megkerestük a színpadot, ahonnan gyerekműsort véltünk hallani, de pont a végére értünk oda. Közeledett az ebéd- és alvásidő, Gergőnek pedig még fagyit ígértünk, elindultunk hazafelé. Ahogy mentünk toronyiránt, elértünk a kajáslós bódékhoz, és Gergő ráizgult a kolbászra. Gondoltuk, úgyis ebédidő van, akkor az lesz az ebéd. Ízlett neki, bevágta a felét, majd újra téma lett a fagyi. Mivel a Városligetben megint nem akartunk fagyizni, a Dunapark pedig kilőve, a Daubnert céloztuk meg, ami nem tud hibázni. Most sem tudott. Az pedig csak hab volt a tortán, hogy mellette egy kocsiból epret árultak. Vidékről jöttek, és azért ott árulták, mert csak szombaton van piac a közelben, ahova egyébkét szoktak menni, de az eper nem bírta volna ki azt a pár napot. Vettünk tőlük 1 kg-t. Többek között azért, mert harmadannyiba került, mint az, amit a szokásos piacunkon vettünk, másrészt szép volt és finom is.

Úgy alakult, hogy aznap még visszamentünk fagyizni, olyan meleg volt, a kettő között pedig a Kopaszi-gáton aszalódtunk a napon, de az egy másik történet.