Főzünk

Ma délután éppen készültem nekiállni a vacsorafőzésnek, Gergő még aludt, amikor valamelyik szomszéd elkezdett vadul fúrni. Sírva, kétségbeesve jött ki Gergő a szobájából. Érdeklődött a hang forrása és oka felől. Ilyen az, amikor felébreszti valami (vagy valaki) azelőtt, hogy kialudta volna magát. Igyekeztem megnyugtatni, hogy nincs semmi baj, csak valakinek fontos dolga akadt (egyébként teljesen rendben volt, délelőtt kezdték, alvásidő után folytatták, csak Gergő kicsit eltolta időben az egészet), de csak azután nyugodott meg, hogy hozzámbújva lakmározott kicsit, és a fúrászaj elhallgatott. Akkor ledőlt mellém a kanapéra, és folytatta az alvást. Péternek vázoltam a helyzetet, miszerint Gergő a nappaliban rádob kicsit a délutáni alvásra, de valószínűleg nem ment át az üzenet, mert kb. 10 perc múlva papucszörgéssel kísérve kijött a szobából, hogy neki mosdóba kell menni. Gergő nyilván azonnal feléledt, amint meglátta az apját a fal mögül kikandikálni. Klassz.

Mivel esélytelen volt a játszótér az iszonyú szél miatt, Gergő pedig elvonult mozdonyozni a szobájába (mostanában gyakran elvonul, és magára csukja az ajtót), nekiálltam a vacsorafőzésnek. A rizs már majdnem készen volt, félrehúzva párolódott (és igen, életemben először sikerült normális rizst főznöm, ami nem rizottósan mancsos, de nem is nyers), és éppen a cukkinit vettem elő a hűtőből, amikor megjelent. Gondoltam egyet, és megkérdeztem, van-e kedve velem főzni. Persze, hogy igen. :)

Kértem, hogy hozza ki a fürdőből a fellépőjét, ő meg boldogan tolta a tűzhely elé. Felkockáztam a cukkinit, a hagymát és a fokhagymát, ő pedig mindegyiket külön tálkába pakolta. Aztán elővettem a serpenyőt, kis olajon elkezdtük párolni a cuccokat. Mondtam, hogy óvatosan keverje, ne lökdösse ki a kockákat a serpenyőből, azt is megmutattam, hova ne nyúljon még véletlenül sem (a bekapcsolt főzőlaphoz és az edény oldalához). Elsőre megértette; nagyon ügyesen, odafigyelve csak ott támaszkodott, ahol a pult szélén munkalap van, a fém részhez még véletlenül sem. Lelkesen kavarta a cuccot, néha nagy kegyesen nekem is megengedte, hogy segítsek. A sót és a borsot nem, de a zöldfűszereket először az ő kis markába szórtam, és hagytam, hogy ő tegye az ételbe. A tejszínt is együtt öntöttük bele. Átrottyantottuk, és az a rész jött, hogy lefedve hagyjuk párolódni. Itt volt egy kis morcogás, mert az istennek sem akarta elfogadni, hogy nincs még kész az étel, de nem is kavargathatja, de sikerült azzal leszerelnem, hogy hűlni kell evés előtt.

Nem fűztem nagy reményeket hozzá, inkább csak reméltem, hogy a saját főztjét lelkesebben eszi, mivel a rizst eddig nem nagyon ette. Igen elkerekedett a szemem, amikor alig bírta kivárni, hogy ehetőre hűljön. Óriási falatokat lapátolt a szájába, közben mondogatta, hogy Nagyon finom. Tolta a cukkinit és a rizst befelé. Nem emlékszem, hogy tejszínes szószból önszántából ennyit evett volna. (Azért írom, hogy önszántából, mert amikor először kapott ilyet, még én etettem, és nagyjából bármit megevett.) Legközelebb kipróbálom ugyanezt a módszert tésztával, mert az nem nagyon csúszik. Aztán jöhet minden más, ami nem fröccsen főzés közben. Jövőre pedig csak megrendelem az ebédet/vacsorát. :)